Ház Mesével – A pilisi Bizsu közösségi-ház bővítése

A Csepp a Tengerben Alapítvány számára tervezett kisléptékű ól-átalakítást a tervezők rövid meséjén keresztül mutatjuk be. A szabadon, munkaidőn kívül, fizetetlenül és az építőipartól függetlenül épített fedett-nyitott közösségi tér a pilisi gyermekotthon lakói számára épült, a helyi szakértelem és az Építész Szakkollégium bevonásával, Csanády Anna és Varga Liza tervei alapján.

Hogyan válhat az építészet az esélyteremtés eszközévé? Milyen eszközökkel kerülheti meg a tervező a piaci kényszereket és milyen lehetősége van letérni azokról a kényszerpályákról, melyekre az építészet anyagi és munkaerőpiaci körülményei egyébként ráterelik? Hogyan képes a tervezés és az építés gyakorlata kilépni abból a társadalmi kontextusból, amely a reális térigény helyett a luxusberuházást, a befogadó téralkotás helyett a privatizációt, a kollektív igények helyett az egyéni érdekeket jutalmazza? Az építészet emancipatórikus erejének felszínre hozása közel lehetetlennek tűnő feladat, amely jellemzően a piaci-esztétikai-politikai kényszerítőerők megkerülésével, a rendszer szempontjából atipikus kezdeményezéseken keresztül képes megvalósulni. A lentebb ismertetett épület is ilyen. Olyan mikroprojekt, melynek lényege az építés kollektív folyamatában, az épület kizárólagos társadalmi (vagyis nem piaci és nem magánjellegű) funkciójában, valamint a lokális beágyazottságában és személyességében rejlik.

Funkció és technológia

A Csepp a Tengerben Alapítvány több, mint húsz éve küzd pilisen a mélyszegénység ellen, önkéntesmunkával kiegészítve a súlyosan forráshiányos állami intézményrendszert. A pilisi gyermekotthon lakóinak kínál iskola utáni szabadidős elfoglaltságokat, korrepetálást, játékot, közeget-közösséget. Olyan alapvető körülményeket, amelyek a családban felnővő gyerekek számára legtöbbször adottak. Az alapítvány központja a Bizsu ház, melynek egyik átalakított terét mutatja be az alábbi rövid mese. Az épület egy fizetettlen közösségi szabadidős tervezési-építési folyamat végpontjaként jött létre, melyben az intézményes építészeti gyakorlat és a nem építész, de az épület kivitelezésében jártas helyiek egyesült. A Bizsu ház kertjében található düledező ól átalakítása közösségi térré Csanády Anna és Varga Liza tervei alapján valósult meg. A kivitelezés folyamatában az Építész Szakkollégium tagjai és a Bizsu-ház munkatársai vettek részt.  A következőkben a tervező-építő közösség mesével illusztrálja az építés folyamatát.

Elkészült a Bizsu-házikó

Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl - de nem ott, ahol az a bizonyos malac túr, hanem - ahol gyerekek hada az úr, Pilis szélén állott a Bizsu házikó. Ezt a házat nagyon szerették a lakói, hiszen mindent megkaptak tőle, amire csak vágytak: tetőt a fejük fölé, meleget télen, árnyékot nyáron, meleg ételt télen-nyáron. De bizony a ház mögött ott roskadozott a régi disznóól, mint a vénember a botján, s már régóta sóhajtoztak a gyerekek, hogy valami szebbet s jobbat építhetnének a helyére.

 - „Oda táncház kell, játszótér, akadálypálya vagy terasz!" – mondogatták.

Panka néni - a ház gazdasszonya - a sok nyaggatást már nehezen bírta, no meg aztán ő is belátta, hogy jó lenne már valamit kezdeni az öreg disznóóllal. Gondolt egyet, s elindult építészt keresni. Hamar eszébe jutott egy régi jó barátja Peták, akiből csodás építész vált, de éppen emiatt feladattal el volt látva bőven. A munkát vállalni nem tudta, de ígéretet tett, hogy amiben tud, segít. Panka néni megköszönte kedvességét, és tovább állt. Hegyet-völgyet bejárt már, de nem talált egy jóravaló építészt se, aki megsegítette volna. Illetve embert azt még csakugyan, de a végén mindig ugyanaz volt a kérdés: 

-„S mondja kend, hány gyémánt félkrajcárt ajánlana cserébe? „

Na ez volt az igazi aggodalom. Panka néninek és a Bizsu ház lakóinak sok mindene volt, amit adhattak: jókedv, vidámság, szeretet, szállás, finom ételek, csak éppen gyémánt félkrajcárjuk, de még egy petákjuk sem volt. Nagyon elkeseredett, és kimerült a hosszú útban, elhatározta hát, hogy megpihen. Körbenézett, és észrevette, hogy egy kirakatablak mellett áll, aminek káváján, lám, éppen van egy pad. Lerogyott hát megpihenni, és közben azon gondolkozott, hogyan fogja megmondani a gyerekeknek, hogy nem lesz se táncház, se terasz, amikor odalépett hozzá valaki:

-„Hát ki maga, s mit búslakodik itt az ablakban?" – kérdezte.

-„Panka néni vagyok, és épp építészt kerestem, aki átalakítaná a gyerekeknek a régi disznóólt, de sajnos fizetni nem tudtam cserébe, így most nem tudom, mi tévő legyek. És maga ki?"

Maga se hitt a fülének, amikor a másik azt mondta:

-„Csak ennyi a baj? Egyet se búsuljon! A nevem Janka, s ugyan építész az nem vagyok, sok jó építész barátom van, segítünk magának, épp ez itt a műhelyünk, jer be velem."

Panka néni nagyon megörült, be is ment Jankával, ahol most meg a szemének hitt alig: egymás hegyén-hátán ültek bent a fiatal jókedvű építésztanoncok. Liza és Anna rögtön kedvet is kaptak a feladathoz, és nekiláttak rajzolni. Rajzoltak, radíroztak, mértek, és számoltak – Panka néni alig győzte szemmel tartani a folyamatot. Ám, amikor a tetőre került a sor, mindketten csak a fejüket vakarták. Az iskolában tanulták, és úgy-ahogy vissza is mondták, a tapasztalat azért még hiányzott. Odarikkantottak hát Daninak, ki a műhely túlsó végében dudorászott: Hékás, pajtás, te jól értesz a tetőkhöz, ácskodtál is, segíts hát! Dani örömest ment s segített, így hamar el is készült a terv. 

A terv szép volt, tetszett mindenkinek, de akadt egy kis bökkenő. A házat nem csak megtervezni, megépíteni is kellett. Ám ahogy teltek-múltak a napok, a nyári hőség mindenkit szétszórt, mint a forgószél a szalmát. A műhely lakói közül egyik erre ment, a másik arra, már maga a falu népe sem hitte, hogy ebből valaha is ház lesz. Közben a falubeliek is nekiláttak, szétbontották a régi disznóólat. De jaj, mi történt? Egy óvatlan pillanatban egy baleset, s két ujjperc bánta a munkát.

Ám csodával határos módon ahogy augusztus közeledett, a fiatalok, mint fecskék a tavaszi szélben, mind visszatértek. Egyszer csak megérkezett a faanyag is, nem is beszélve Dezsőről, a kivitelezőről. Dezső pár faluval odébb született, s jól ismerte a környék szokásait. De ahogy meglátta a pesti „gyerekeket", csóválta a fejét:

-„Ezek biztos csak játszani jöttek!" – gondolta.

De az idő minden kétséget eloszlatott. Ahogy teltek a napok, a „gyerekek" – legfőképpen Dani és Máté hősies és kitartó munkájának köszönhetően – mérnök, - urakká és - asszonyokká váltak, Dezső pedig belátta, hogy igenis hasznosak ezek a városi fiatalok. Persze, akadt kalamajka bőven. Egyszer két tyúk tűnt el, máskor nem volt elég fa, vagy épp a tervben leírt méretek nem egyeztek a valósággal. De minden problémára találtak közös megoldást, hiszen összefogásban nagy az erő!

Esténként a fiatal építészek jókat mulattak, de reggel mindig időben keltek, hogy Dezsőt kávéval várják. „Kicsi tej, két cukor" – így szerette, és mindig meg is kapta. Az ebédet közösen főzték, és ilyenkor bizony nevetésből sem volt hiány. Dezső nem mindig értette, hogy a pesti gyomrok miért húzódoznak a zamatos ételektől. Neki a fűszeres pörköltek, a paprikás kolbász és a tejföllel gazdagon locsolt lecsó volt az igazi étel, amitől az ember erőre kap. De hát a fiatalok bizony másféléhez szoktak. Egyikük-másikuk talán még húst sem evett! Aztán egyszer csak felesége, egy nagyadag finom süteménnyel lepte meg őket. Dezső mosolyogva nézte, ahogy az ifjak végre jóízűen falatoznak, s elismerően bólintott.

-„Na, most már rendben leszünk!" – mondta. 

Sok szó esett a ház külsejéről is: legyen cserepeslemez vagy hullámlemez tetőn? Pilisen a cserepeslemez divatos a hullámlemez sufnis, Budapesten épp fordítva gondolják. Végül kiegyeztek: zöld trapézlemez lett. A hátsó fal is nagy vitát kavart: legyen látható a tégla, vagy inkább vakolják le? De végül arra jutottak, hogy egy ház akkor van kész, ha felkerül a vakolat. Ott, ahol sok ház félkész különösen így tartják. Végül pedig, ahogy az első szeptemberi eső megérkezett a házra a tető is felkerült, hogy megvédje lakóit. Nagy volt a mulatság a Bizsuban: közös lakomát csaptak, rajzoltak, fényképeztek, fociztak, kacagtak, ettek-ittak s mind együtt ünnepelték az új ház születését.

Így történt hát, hogy a Bizsu-ház lakói végre megkapták azt a helyet, ahol együtt lehettek, s amit büszkén mondhattak magukénak. A közös erőfeszítések, a nevetés, a munka és az öröm mind ott lakozott a falak között, s a disznóól új életre kelt. Ha a történet végtelen hosszú lenne, elmesélnénk még, hogyan szerzett Panka néni két kacsát Petákéknak, és hogyan utaztak haza a fiatalokkal kacagások közepette, de az már egy másik mese, mert ennek most itt a vége, fuss el véle! 

/ Csanády Anna Dorottya és Prőhle Janka Teréz /