Emberek/Interjú

Kiteljesedő építészet - Beszélgetés Kiss Gyulával

1/7

Kiss Gyula

?>
</strong>Kiss Gyula<strong>
?>
Kiss Gyula
?>
diploma védés
?>
TSF Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr - díjazatlan pályamű
?>
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem terve
?>
Nemzeti Színház tervpályázat, 1997
?>
1/7

Kiss Gyula

Kiteljesedő építészet - Beszélgetés Kiss Gyulával
Emberek/Interjú

Kiteljesedő építészet - Beszélgetés Kiss Gyulával

2006.01.19. 05:04

Cikkinfó

Szerzők:
Vargha Mihály (1952-2010)

Építészek, alkotók:
Kiss Gyula, Járomi Irén

Ezúttal nem csak a Kiss és Járomi Építésziroda munkáiról kérdezzük Kiss Gyulát, hanem a sokéves oktatói tevékenysége során szerzett tapasztalatairól is.

Építészfórum: Ezúttal nem a Kiss és Járomi Építésziroda munkáiról kérdezlek, hanem a sokéves oktatói tevékenységedről. Mesélj a tapasztalataidról.


Kiss Gyula: Valóban éppen húsz éve tanítok. Az elmúlt évek egyik jelentős eredménye, hogy átalakítottuk az építészképzést és különösen újszerűt sikerült kialakítani a hallgatói tervek védése során. Legelőször a Dózsa György úti ING székház egyik emeletén alakítottam ki hallgatóimmal egy olyan friss megoldást, amikor a párhuzamosan folyó tervismertetéseket a hallgatóság a térben szabadon áramolva szemlélhette. Emellett a felkért neves építészek szintén bepillanthattak más zsürorok munkáiba. Erősítette ezt a nyitott megoldást az a kiállítás, amely egy hétig volt látható a nagyközönség számára is hozzáférhető helyen, a földszinti kiállítási térben. Rengeteg munkával és törődéssel járt a dolog, de úgy gondolom megérte.
A következő évben a Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában tartottuk a diplomáztatást. Itt lehetőség nyílt a székház Kós Károly termében kiállítást szervezni a diákoknak.
A következő helyszín Budapest egyik legjelentősebb kortárs művészeteket támogató kiállító helye, az Ernst Múzeum lesz – még ebben  a hónapban.

ÉF.: A tanári pályafutásod hogyan kapcsolódik a tervezői ténykedésedhez – vagy fordítva?

K.Gy.:
A tervezést és tanítást én mindig egymást feltételező és egymást erősítő folyamatnak éltem meg. A hallgatóimat arra inspirálom, hogy a konkrét iskolai feladatokon túl - vagy éppen azokba beemelve – olyan aktivitásokban vegyenek részt, amely teljesebbé teszi képzésüket. Fontos volt az OTIS világpályázata, ahol az egyetlen magyar díjazottként szerepeltek. De említhetném, hogy Tatabánya városközpontjának revitalizációja pályázatán egy országos I. díjat és egy megvételt nyertek.
Mindezek mellett kiemelten fontosnak tartom a team-munkát. Hallgatóimmal – kapcsolódva a várostervező kollégák munkáihoz – minden évben „kezelésbe tudunk venni" egy-egy kistérségi társulást, ahol az adott hely szellemiségét kutatva érdekes épületek terveződnek. Ez azután vissza tud csatolni a konkrét település rendezési tervéhez, hiszen annak építészeti alátámasztó munkarésze lehet a diákság munkája. Sokan ezeken a helyeken találják meg diplomatervük témáját.
Természetesen és egyáltalán nem utolsó sorban városban is gondolkodunk és ügyködünk. Két féléves terv is foglalkozik városias szituációban történő problémamegoldással. Végül tervező irodánkban is lehetőségük van elhelyezkedni ezeknek a tehetséges fiataloknak.
Velem egyébként nagyon csodálatos dolgok történtek, mert egyrészt építész a feleségem: Járomi Irén nagyon különleges, kiváló ember. A másik csoda, hogy taníthatom az építészetet, a harmadik pedig az, hogy csinálhatom az építészetet. Ez együtt fantasztikus.

ÉF.: Elmondható-e valami hasonló a hazai építészet mai helyzetéről általában?

K.Gy.:
Sok építész most Magyarországon nagyszerű dolgokat csinál. Ha most mint oktató válaszolok, akkor a nyitottságot, mint viselkedési formát hangsúlyozom. Ez egyúttal egy békés magatartásforma, mely a hazánkban feltorlódott különböző megjelenési formát mutató építészeti és művészeti irányzatokkal párhuzamosan képes foglalkozni.
Tervezőként viszont több mint 20 éves gyakorlatra visszatekintve – és átgondolva az egyes munkák irányultságát – az adott feladat szellemi kihívása volt az elsődleges, nem valamiféle stiláris meghatározottság kényszere. Ez a fajta alkotói szabadság jellemzi a munkáinkat.
Itthon a szakma egy része előszeretettel kötődik bizonyos stiláris képletekhez. Mert valljuk be, hogy mindig is vannak jól másolható stílusjegyek, sokan rákapnak ilyenekre, a business-szakma is azt hiszi, hogy ebben lehet „utazni" és a folyamat felszínes tucat-termelésbe csaphat át… És a nagy építészeink elkezdenek tiltakozni, hogy ők nem modernisták. Annyira előttem van a dolog, mert sok magyar építészre hivatkozom az előadások során. Janáky István mindig nagyon tiltakozik, hogy ő nem modern. Van egy háza, amit Ragályi Elemérnek tervezett, azt látva mindig mondom a hallgatóimnak, hogy erősen hunyorítva nézzék, és ne lássanak semmi mást, csak a falfelület és a nyílások viszonyát. És kiderül, hogy ha külön veszem a homlokzatot, mint egy síkból és a rajta levő perforációkból készült kompozíciót, annak igazából modernista gyökerei vannak, csak persze fel van gazdagítva csodálatos módon a burkolatok, a csiszolt és faragatlan kövek játékával.
Gyakran mutatok olyan házakat, melyek előtt ha elmegyek, senkinek nem ugrik be, hogy modern, ám igazából a jó épületeken mindig valahogy tetten lehet érni a modernizmust. Ilyen vadászatokat szoktunk tartani. Sajnos a legtöbb példa külföldi, nálunk egy emberöltőnyi idő kiesett a modernizmusból, emiatt volt annyira hirtelenszerű a visszatérése.

ÉF.: Vagy legalábbis zűrzavaros volt a modernizmushoz, a modernitás fogalmához való viszony.

K.Gy.:
Igen, mert a hatvanas években nagyon jó modern épületek készültek, még a híres katepox műgyanta máz is esszenciájává vált a dolgoknak azzal, hogy feketére festették az acélokat. Olyan dolgok történtek, amikhez vissza lehet nyúlni, amiket lehet idézni, és azután a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években már sokkal kevesebb. Jó, lehet hogy túloztam a negyven évvel, mindenesetre annyira nagy volt a rácsodálkozás, hogy erősen átestünk a ló túloldalára Ilyen értelemben mondtam, hogy ez egy kicsit túlzás.
Viszont Nyugat-Európában állandóan jelen volt a modern, és ez gyönyörűen látszik. Nekünk Irénnel megadatott – volt, amikor külön, és volt, amikor együtt ki tudtunk menni külföldi munkákra, tervpályázatokra. Sok fontos helyre eljutottunk: Ezek közül kiemelném Angliát, Kanadát és Franciaországot.
A Londoni Architectural Association iskolájában védéseken vehettem részt és megismerhettem végzős hallgatói munkákat, tanulmányozhattam a képzési rendszert. Eljutottam a leghíresebb építészekhez: Számomra a legtanulságosabb Richard Rogers és az ő Dockland-i műteremegyüttese volt. De ugyanúgy fontos volt Ove Arup mérnöki irodája, ahol a világszínvonalú mérnöki praktikumot – mint vezérelvet és kutatási területet ismerhettem meg.
A Kanadai Quebec Építészeti Egyetemének vendégeként egy sajátos amerikai – de mégis erős európai kulturális kötődéssel bíró - közegben újszerű rálátással szemlélhettem eddigi építészeti ismereteimet.
A franciaországi Perpignan Építészeti Egyetemén párhuzamosan vehettünk részt olyan szociális indíttatású tervekben, ahol Alvaro Siza és Jörg Utzon közvetlen munkatársaival egy-egy teamben dolgoztunk együtt.
Így a nyolcvanas-kilencvenes évek közepén mondtam is valakinek, hogy nagyon érdekes a helyzet, mert külföldön engem jobban ismernek, mint Magyarországon. Érdekes életérzés, hogy amikor külföldről hazajössz, utazol a metrón, és kapaszkodsz a tömegben, akkor úgy érzed, hogy egy picit több vagy, mint ők. Lehet, hogy ez kicsit beképzelt, szemtelen érzet, de mégis benned van, hogy te olyat láttál, olyasmit tapasztaltál és olyasvalamit tudsz, amiben ez a sok ember, aki melletted áll, nem részesülhetett. A külföldi tapasztalat inspiráló erőként működik és nem csupán a szakma gyakorlásában.


ÉF.: A folytonosságon, az átörökítésen van a hangsúly. Nem azért tanulunk építészettörténetet, hogy bármit abból szolgaian másoljunk, hanem a megismerés miatt, hogy eljussunk a máig. Ezért érdekes, hogy húsz éve tanítasz - és amit eddig mondtál, abból kiderül, hogy mialatt foglalkozol a fiatalokkal, magadat is folyamatosan ´tanítod´. A megismerés-átörökítés a lehető legfontosabb.

K.Gy.:
Teljesen igazad van. Az a felfedezésem volt, hogy Brazíliában, ahol egy hatalmas kongresszusi központban kirakták a díjnyertes pályázatokat, ott voltak helyi hallgatói tervek is. És ezek tisztán, esszenciálisan és valami fantasztikus erővel modernisták voltak, és dekonstruktivisták. Akkor esett le a tantusz, hogy a modern az egész világon állandóan jelen van, és minden pillanatban megtermékenyíti az építészetet. S ha ebben kimaradás van, politikai vagy valamilyen egyéb okból egy vákuum, akkor olyan erővel jön vissza, hogy nagyon kell vigyázni, hogy az egyensúly megmaradjon. Ehhez kell a tapasztalat, ehhez kell ismerni, hogy mi van a világon, beleértve az építészettörténetet és a közelmúltat.
Most vettem át egy harmadéves évfolyamot, épület-rehabilitációt tanulnak. Az első órán szóba került egy modernista villa, amit meg akartam nekik mutatni. Az épület rekonstruálva lesz, és feketén-fehéren megkérdeztem, hogy tanultak-e a modernizmusról. Ingatták a fejüket, hogy nem. Tehát az épület-rehabilitáció órába be kellett iktatnom egy modernizmus előadást, kezdve a húszas évektől, hogy megértsék, hogy miről van szó, hogy ez hogyan munkált a világban régen és most, és utána tudtunk elmenni megnézni az épületet. Ekkor lehetett levonni a tanulságokat, hogy jól nyúltak-e hozzá vagy nem. Szerintem csak így lehet tanítani a hallgatókat, mert abban fognak hinni, amit nekik nagy erőkkel mondanak, és borzasztó fontos, hogy a nem túl régi dolgokat is helyre tudják rakni. És ezért nem féltem annyira a historizmust, a nagy Budapest-várost, mert az úgyis olyan nagy erőkkel hat mindenkire, hogy szerintem abban jobban tudnak tájékozódni. De az eredeti modern nálunk nincsen olyan nagy mennyiségben jelen, mint külföldön, és nem védik annyira. Kicsit vesszőparipám lett, hogy a modern ismerete és tisztelete bele kell, hogy kerüljön a hallgatói fejekbe.
Még két ilyen dolog van, ami szerintem nem került a helyére Magyarországon. Az egyik a posztmodern, a másik pedig a dekonstruktívizmus.

ÉF.: Az az igazság, hogy még csak nem is minden posztmodern. Valahogy nagyon határozottan le kellene szűkíteni, hogy van építészet és emellett van építés-létesítés, aminek csak töredéke igazi építészet. A posztmodernnel is az a baj, hogy rengeteg nagyon rossz, építészetnek nem nevezhető dolgot produkált. Közben a másolás, a majmolás a technika alakulásának megfelelően sajnos egyre gyakoribb. Egyre könnyebb hatalmas mennyiségben nagyon rosszat építeni.

K.Gy.:
A mi speciális háború utáni magyar valóságunkból fakadóan az emberek nagy részének nem volt lehetősége igényes házat építeni. Amikor meg már többen tudtak , ez a megrekedt építési vágy egy túlhajszolt aplikatív díszítésben, illetve formai jegyek egyszerű utánzásában testesült meg.
Pont egy gazdag réteg, amely nem megfelelő kulturáltsággal lépett fel, mint megbízó, sajnos nagyon rossz irányba vitte el az akkori, nyolcvanas évekbeli családi-ház-építések nagy részét. Pedig a posztmodern, amikor belépett az építészetbe, nagyon fontos gazdagságot hozott vissza, és azért volt előremutató, mert a historikus formákat nem másolta, hanem átértelmezte. Egy jó posztmodern épület kapcsán már szinte építészettörténeti doktori disszertációt lehetne írni arról, hogy az építész mi módon mossa át a saját tudatán a korábbi korok formáit, mi módon, elvonatkoztatva alkalmazza, és abból milyen erők fakadnak. Ugye abban azért közmegegyezés van, hogy Hans Hollein csodálatos dolgokat művelt és világra szólóak a pici dolgai is.

ÉF.: Azután tört ki a dekonstrukció, amit nálunk mintha páran eléggé megkésve kezdenének fölfedezni, és sokszor akkor is csak utánzásképpen.

K.Gy.:
Még annyira sincs benne a köztudatban, mint a posztmodern, mert akárkit az utcán megkérdezünk, hogy mi az a dekonstruktívizmus, azt mondja, hogy egészségedre, és javulást kíván. Tehát nagyon nincs benne a köztudatban, hogy mi az, és ha nincs benne, akkor hogyan léphetne fel egy megrendelő az igényekkel? Mire egy építész rávezetne erre valakit, előtte fél évig kellene oktatnia. Ennek a fontos dolognak a lényege csak olyan nehézségekkel tud bevonulni a hétköznapok magyar építészetébe, hogy már túlhaladt rajta a világ, mire néhány megragadó kivételtől eltekintve megjelenne és jelentős itthoni tényezővé válna.
Tehát én úgy foglalom össze, hogy vetítek nekik egy házat, ahol az építész a lakófunkciókat dekonstruálta. Ez nagyon egyszerű dolog, egyszerűen lebontotta addig, amíg számára fontos, érdekes volt, magyarul szétszedte a házat az alapvető funkciókra. Minden funkciónak adott egy négyzet alapú kubatúrát, aminek a magassága változik a hely fontosságának függvényében, de az alapterülete mindig ugyanakkora. Ennek a mértékét az szabta meg, bármennyire profán a dolog, hogy egy kétállásos garázs mekkora: befér 5,5x5,5 méterbe. Minden egység ekkora volt, és ebből utána összeépített egy házat, újrakonstruálta a dolgot, ami fantasztikus kompozícióvá állt össze. Ennyire egyszerű. Most nyilván forognak az agytekervények, vagy a nagy dekonstruktívisták tiltakoznak, hogy nem erről van szó, de ebben a léptékben szerintem ez ugyanúgy dekonstruktivista cselekedet. Vannak a dekonstruktivizmusnak ismérvei, például hogy van egy rend, mondjuk egy raszterrend, és az építész behatol egy ellentétes raszterrel, és a kettő találkozásánál, metszéseinél kialakulnak a fontos helyek, a nagy lehetőségek, és ha ügyes az építész, akkor kihasználja, és fantasztikus dolgok jönnek létre a rasztereltérésekből.


ÉF.: A dolgoknak mindig van előzményük. Amit a raszterről mondtál, arról nekem Victor Vasarely jut eszembe, aki ezt megelőlegezte. Ő különböző raszternyomatokat tett egymásra, volt olyan könyve, amiben direkt volt egy fólia-lap, amit mozgatni lehetett, és abból jöttek ki az interferenciaképek.

K.Gy.:
Ez a csodálatos, hogy a festészet mindig meg tudja előlegezni az építészetet, meg is előzi, és az építészet használja a festészet eredményeit. Ez a konstruktivizmusnál is így volt már a húszas években is. Most jutunk el oda - az én kollegáim a főiskolán borzasztó toleránsak velem, és én ezt nagyon köszönöm nekik – hogy hagyják nekem tanítani Frank O. Gehryt. A fiatalkori Gehryt. Ugyanis ő volt az, aki megírta Amerikában jól ismert kiáltványát a posztmodern ellen! Tehát már odáig tudott jutni a dolog, hogy elegük lett a posztmodernből, és mást kellett csinálni. Valami okból őt nem hívják dekonstruktivistának, pedig a korai épületeken ugyanúgy tetten érhető a dekonstruktív szemlélet és munkamódszer, mint az előbbi példánál. Szétszedi az épületeket alapvető funkcióra, mindegyikből csinál egy térbeli kompozíciót, és gyakorlatilag a funkció kivetülését szoborként megmintázza, tehát egy lakószobáról látszik kívülről, hogy lakószoba, egy konyháról hogy konyha, egy fürdőről hogy fürdő stb. Ezekből csinál kompozíciót, ami egy térbeli kompozíció, egy szoborcsoport. Viszont esszenciálisan tiszta a dolog és a módszer, nincs benne semmi katyvasz, elkenés, maszatolás, ami benne van a rossz tervekben. Minden tisztán ott van és leolvasható, tehát őszinte. Ezt kell a hallgatóknak elmondani, hogy ha egy terv nem tud őszinte lenni, mert ott valamit el kell sumákolni, akkor rossz a terv. Egy tervnek őszintének kell lennie, és arról kell szólnia a külsejének, ami a belseje. Ezt úgy látom, hogy kezdik érteni.
A következő órán, hogy megnyugodjanak, megint Gehryt tanítok, azt a Gehryt, aki végzett az egyetemen és Frank Lloyd Wright stílusában tervezett country házakat. Négy éven keresztül marha jól keresett vele, sikeres volt. Majd ott történt a paradigmaváltás, hogy a végzése után tíz évvel felkereste az egyik megbízója, akinek korábban csinált egy Wright stílusú házat, kvázi egy műemléket, és kérte a bővítését. És Gehry, becsületére írandó (ezért profi a nyugat, én pl. ezt a mondatot nem tudtam volna elmondani) így válaszolt: „rendben van, elvállalom, kérek két hetet és bemutatom a tervet. Egy dolgot szeretnék mondani, az én építészetem azóta kiteljesedett.". Ezt a mondatot el szoktam mondani és le kell írni a hallgatóknak, hogy nem szégyelli, hogy addig Wrightot másolt, nem szégyelli, hogy stílusban tervezett, mert egy fiatal építész igenis tervezhet stílusban. Régen az Építészettörténeti tanszéken stílusban kellett tervezni a gyakorlatokat.
Utána két hét múlva jött a megbízó, és alaposan meglepődött, fél óra beszélgetés után elfogadta a tervet. Tehát a második lakóépülettervezési órán ennek kapcsán meg lehet tanítani azt, hogy hogyan lehet egy műemléki épülethez hozzáépíteni. És a hallgatók csillogó szemmel nézik. Ez az egy visszacsatolás van egy tanárnak, mert a tehetség nem biztos, hogy mindegyikben megvan, hogy így dolgozzon, de ha a szemük csillog, akkor lehet tudni, hogy meg vannak érintve.

ÉF.: Van-e még valami titka a tanításnak?

K.Gy.:
Az öregektől mindig lehet tanulni. Amikor húsz éves voltam, ezt én sem nagyon akartam elfogadni, most, amikor negyvenöt vagyok, már látom, hogy az öregektől lehet tanulni a módszert. Drága Beszédes tanár úr - emlékszem, hogy Vácon rajzoltunk az utcán, és azt mondta, hogy gyere Gyula, most megmutatom, hogy kell annak a lánynak megtanulni rajzolni. Egy kislány ült ott, szörnyen rajzolt, a tanár úr leült és az a kislány fél óra múlva mindent tudott. Tudta, hogy van horizont, hogy áll a kezében a ceruza, hogy az egész teret rajzolja, hogy nem szabad tiltakozni. Sőt szerintem az egyik legtehetségesebb rajzos lett. Csodálatosak a nagy öregek, és igenis tanulni kell tőlük. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a tanítás sem egy egyszerű dolog. Mert a fiatalságban van egy természetes ellenállás. Ezt az ember tapasztalja saját magán. Huszonöt éves vagyok, és azt hiszem, hogy mindenhez értek. Amikor meg harminc, akkor meg pláne. Ez nagyon fontos, mert huszonöt éves koromtól én is egyfolytában úgy éreztem, hogy a legjobb magyar építész vagyok. Sajnos ezt az ambíciómat a külföldi eredmények még alá is támasztották, és értetlenül álltam az itthoni viszonyok között, ahol egy családi házat nem tudtam megtervezni, mert falakba ütköztem. Lehet, hogy rosszkor végeztem az egyetemet 1985-ben, amikor eltűnt az összes tervezői irodai állás. Végnapjait élte az a jól bejárt út, amikor én jelentkeztem az egyetemre 1979-ben, hogy roskadoztak a falak az álláshirdetésektől. Évente felvettek tíz embert az Ipartervre, tizenkettőt a Lakótervbe. Mire én elvégeztem az egyetemet, eltűntek a lehetőségek. Ez egy dráma volt.

ÉF.: Utólag teljesen egyértelmű, hogy már akkor beléptünk a dekonstrukció korszakába...

K.Gy.:
Én ezt más módon fogalmaznám meg. Az építészet megszenvedi, ha nincs mögötte kiegyensúlyozott háttér és kidolgozott támogatási rendszer (lásd Finnország, vagy Franciaország közismert építészeti támogatási rendszerei). Annyira bonyolult és szerteágazó a dolog, hogy mindez több figyelmet és hangsúlyt érdemel. De ez egy másik beszélgetés…

ÉF.: Külföldi tapasztalataidból tudsz-e hozzátenni valamit az örökség témájához, mely kiemelten szerepel most az Építészfórumon?

K.Gy.:
Avantgárd és Örökség. Munkánk – munkám mottójául is választott két szó, melyben szerintem minden benne foglaltatik. Ez a két dolog látszólag egymással ellentétes irányultságú, mint időben, mint tervezési orientációban. De az ellentét látszólagos, és akkor ragadjuk meg a lényeget, ha a két fogalmat egymásra rétegzetten és egymás erősítésére, mintegy párhuzamosan alkalmazzuk. Visszatekintve az eddigi terveimre, mindegyikében ott munkálkodtak.
Az örökség fogalma tágabban értelmezhető és benne foglaltatik az épített objektumokon, a környezeti – táji elemeken túl a szellemi örökség.
Egyébként Kanadában készített munkák címe is ez volt: Avantgarde & Heritage.
Az építészetet és az építészeti problémák megoldását a társadalom felől kell közelíteni, mert különben felesleges az invesztíció. Mi mindent nem tudunk megtanítani a hallgatóknak, de technikákat és módszert azt igen.
A példákat meg kell mutatni nekik, hogy a kis receptorok kialakuljanak a fejükben és emlékezzenek rá, hogy van ilyen. Abban a pillanatban, hogy az élet odasodorja őket, ahol ilyen ügybe keverednek, már tudni fogják, hogy mit kell kutatni, milyen módszerekkel lehet dolgozni.

ÉF.: Köszönöm a beszélgetést!

Vargha Mihály
2005. december 

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

PALATINUS // Egy hely + Építészfórum

2021.10.13. 10:43
00:06:31

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Nézőpontok/Történet

A PÁCINI MÁGOCSY-KASTÉLY // Egy hely + Építészfórum

2021.09.08. 16:03
00:06:34

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk