Könyv – szerkesztő nélkül? Mint egy ház kőműves nélkül

Kritika Tóth Zoltán ÉPÍTÉSZET VÁROSÉPÍTÉSZET / HAGYOMÁNYOK ÉS MODERNIZÁCIÓ című kötetéről.

Decemberben beszámoltunk egy könyv premierjéről: Lázár Antal a MÉSZ-ben mutatta be Tóth Zoltán ÉPÍTÉSZET VÁROSÉPÍTÉSZET / HAGYOMÁNYOK ÉS MODERNIZÁCIÓ című kötetét. A beharangozás megtörtént, kíváncsi lennék rá, hogy milyen hatással? Hányan kaptak kedvet a könyvhöz, vették meg a MÉSZ könyvtárában, vagy hányan keresték meg a kiadót, - ahol esetleg kedvezménnyel vásárolható meg a kötet.

Továbbra sem szeretném senkinek elvenni a kedvét, de ezúttal muszáj leírnom bíráló megjegyzéseimet. Azóta többször is kézbe vettem, nagyrészt végigolvastam és a képtáblákat is átböngésztem. Ismét leszögezem, hogy tetszik a könyv alaphangvétele, az épített környezet komplex kezelése, törekvése az építészet és a városépítészet közötti szakadás oldására, a kifutása a fenntartható fejlődés fogalmának sokkal mélyebb értelmezésére és alkalmazására.

Tóth Zoltán sok fontos kérdésben határozott kritikai szemlélettel foglal állást. Ezek persze általános érvényű kritikai megállapítások, de érzékeny olvasók biztos, hogy dekódolni tudják saját munkáikra is. Bárcsak hatással tudna lenni a könyv azokra a tervező építészekre, akik megvalósuló házaikkal sokkal több, és egyre lesújtóbb konkrét kritikára adnak okot nap mint nap. Félek azonban, hogy a könyv hatástalan marad, és ennek elsősorban formai okai vannak.

Ezt a könyvet sajnos nem szerkesztették meg. Tapasztalt lektor a szöveget nem látta, a szerző által kitalált struktúrát könyvészethez értő szerkesztő nem segített továbbfejleszteni. Tudom, hogy ezek súlyos állítások, de remélem, hogy nem a szerző lesz az, aki címzettjének tekinti magát, hanem a kiadó. Hiszen elsősorban egy kiadó felelőssége, hogy a megjelenő könyv fogyasztható legyen, és persze nem pusztán üzleti szempontból.

A könyv borítója ijesztően semleges, vagy inkább szomorú. Könyvtár van a könyvborítón, ez még szerencsés összecsengést, egyfajta játékosságot is jelenthetne (bár számomra a párizsi új Nemzeti Könyvtár építészeti szempontból igencsak rossz példa, de ez szubjektív vélemény, ettől még lehetne a fényképéből jó könyvborítót tervezni). De sajnos ez a monokróm fotó a meglehetősen kicsi fehér betűkből komponált felirattal épp fordított hatást ér el. A védőborító alatt a tiszta fehér kötésen feketével ugyanazt a feliratot láthatjuk. Az ötlet, a külső inverze jó ötlet, de sajnos ugyanannyira kedvezőtlen az összkép (és a gerincről miért maradtak le a betűk?).

A fehér még visszatér: a belső címlap után furcsán indul a kötet, szinte üresirte oldalakkal. A mottó magányos szerepeltetése még csak-csak érthető, utána viszont három olyan jobb oldali lap következik – szemben balra tökéletesen üres kontraszttal – melyen inkább éppen bal lapra kívánkozó kolofón információk olvashatók. Ezután pedig hirtelen sűrűsödés következik: tömör tartalomjegyzék oldalpár, majd továbbra is igen zsúfoltan, balról indítva a Bevezetés.

Az olvasót ekkor éri a legnagyobb meglepetés, én ilyet még nem is láttam: az oldalszámozás bal lapon indul, tehát ettől fogva minden páros szám jobbra esik! Ráadásul innentől kezdve a könyv teljesen tömör marad. A szöveges fejezetek után képes táblák következnek, római számmal sorszámozva, de egyetlen üres oldal sincs a váltakozó szöveges és képes blokkok között. A szöveges oldalak meglehetősen banális szerkesztése még csak hagyján, ma már bárki tud ilyet előállítani saját magának egy szövegszerkesztő programmal. Sokkal zavaróbb a képes táblák sok kis színes fotójának hangsúlytalansága, a lehető legunalmasabb, rossz tankönyvízű belapátolás lapról-lapra.

Ráadásul ha beleolvasunk a képeket kísérő szövegekbe, akkor azonnal érződik, hogy ezeket már tényleg nem olvasta át senki. Abszolút esetleges, hogy mikor miről szerepel csak illusztratív szöveg, vagy esetleg konkrét információt is kapunk arról, hogy mi szerepel a képen. Ebből a szempontból a legkirívóbb a IV. tábla, ahol 3 fotó látható az 1996. évi (és nem 1997-es!) Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállításról anélkül, hogy megemlítené a szöveg Bachman Gábor, a kiállító magyar művész – építész és képzőművész – nevét! Pedig mind a három képen az ő munkáit látjuk, hiába írja a 3. számú képszöveg, hogy azon a dekonstruktív japán pavilon szerepel. (Azt már csak zárójelben: ez nem Biennálé volt, mert az a valóban kétévenként rendezett képzőművészeti tárlat neve. Annak pavilonjaiban rendeznek négy-hat évente építészeti seregszemlét.)

Sajnos nem első eset, és mintha egyre gyakrabban fordulna elő, hogy építészeti folyóirat vagy könyv gondozatlan szöveggel, rossz szerkesztésben jelenik meg. Ha arra gondolok, hogy nem is olyan régen micsoda remek könyvek születtek például Pogány Frigyestől – kár hogy a kiadó nem ezt a hagyományt folytatta.

Vargha Mihály