Kortárs építészeti beavatkozások történelmi környezetben

Az Ybl Finn hét keretében Anna-Maija Ylimaula, az Oului Egyetem építészettörténet professzora történeti városszövetben elhelyezkedő múzeumok kortárs bővítéséről, a régi és az új kapcsolatáról tartott előadást 2012. március 13-án este a Mária utcai Ybl-kollégiumban. Az elhangzott előadás szerkesztett változatát közöljük.

Kortárs beavatkozások történelmi városi környezetben

A finnországi Ouluban, ahol élek, kezdtem el érdeklődni a történelmi városi környezetben végzett kortárs építészeti beavatkozások iránt. Ouluban található egy hajdan ragasztót gyártó üzem, amely az 1880-as években épült, a korszakra jellemző nyerstégla-architektúrával. A gyárat az 1920-as években Birger Ferderly tervei szerint bővítették. Az együttes sokáig üresen állt, majd az 1970-es évek végétől kezdve a város új funkciót kezdett keresni az épületnek. Az 1990-es évek elején az ipari együttest gondosan renoválták, új szárnyakkal bővítették és kortárs művészeti múzeummá alakították át Yorma Teppo koncepciója alapján, amit 1994-ben nyitottak meg. A beavatkozás érezhetően átformálta, újjáélesztette a város ezen részét. Végigkövetve a projektet, felismertem, hogy a művészet megfelelő érintkezési felület („interface") szerepét töltheti be a régi és az új építészet között.

 

 

Előadásomban négy különböző városi környezetben véghezvitt kulturális célú projektet szeretnék bemutatni, amelyeket meg is látogattam. Olyan kortárs szellemben készült beavatkozásokat választottam, amelyek imponáló megoldásokat eredményeztek. Ezek a párizsi Musée de l'Orangerie, a római Ara Pacis Múzeum, a madridi Prado Múzeum és a New Yorki New Museum of Contemporary Art a Bowery-n. Mindegyik projekt a 21. században készült el, azonban a környező városszövet történelme mindenhol jóval távolabbi múltba nyúlik vissza.

A bemutatott példákon keresztül láthatóvá válik, hogy a múlt és a jövő közötti állandó mozgás csakúgy, mint az elmélet és gyakorlat élénk párbeszéde, az építészet éltető- és hajtóereje lehet. A görög eredetű praxis szót eredetileg Marx használta az elméletet és gyakorlatot egyesítő, átalakító (transz-formatív) tevékenységre; ez itt a kezdeményezőkészség és leleményesség szempontjaként jelenik meg az építészet folyamatában. De a gyakorlat és az elmélet kölcsönösen gazdagíthatja is egymást és pontosan ezen átalakítási folyamat révén válik láthatóvá az igazi változás. Az alábbiakban ismertetett, négy különböző kulturális környezetben véghezvitt beavatkozás egyben a jó praxis tapasztalati bizonyítéka is. E projektek esetében igaz Kant véleménye, amit Az ítélőerő kritikája című művében megfogalmazott: „Abban, amit szépnek nevezünk, az értelem szolgálja a képzelőerőt".

A párizsi Musée de l´Orangerie 2006-ban nyílt meg újra az Agence Brochet/Lajus/Pueyo tervei alapján végzett rekonstrukció után, amelynek során a belső teljesen újjászületett, Claude Monet 1927-ből származó Béke-emlékművével együtt. Az egykori narancsházat Firmin Burgeois és Louis Visconti tervezte és építette 1852-ben, az I. világháború után alakították át kiállítótérré. A legutóbbi átalakítás során az épület szerkezete, külső burka megmaradt, az üvegtáblákat kicserélték, így a Nap állása, a sugarak beesési szöge és a megvilágítás módja is hozzájárul a látogatás élményéhez. A belső térbe egy üvegtetővel fedett, független nyersbeton doboz, a Les Nymphéas került. A Párizs szívében, a Tuileriák kertjében elhelyezkedő épület ideális célpontot kínált az értéknövelő átalakítás számára, a hely impresszionista kiállításaival ma is sok látogatót vonz.

 

 

A Rómában található Ara Pacis szintén egy Béke-emlékmű, a Pax Augusta megtesítesítője, amelyet  Augustus császár emeltetett a hispániai és galliai háborúból történt sikeres visszatérése után. Az oltárt Kr. e. 9-ben, januárban avatták fel a Campus Martiuson. 15 évszázadnyi elfeledettség után az emlékmű újra ismertté vált és elkezdődhetett a hosszadalmas, szinte  „kőről kőre" történő újra összerakás folyamata. Felfedezése után, 1938-ban Mussolini avatta fel az oltár védőépületét. A legutóbbi átalakítás munkálatai 2005-ben fejeződtek be, amikor a Richard Meier amerikai sztárépítész tervezte, sokat vitatott Ara Pacis Múzeum épülete elkészült a Tiberis folyó partján, Augustus mauzóleumának közelében. Az építész egy hatalmas kő- és üveg burkolatú, kortárs „védőépületet" emelt az áthelyezett oltár köré, amely így fedetten be-, és körbejárhatóvá vált.

 

 

A madridi Prado Múzeum Rafael Moneo koncepciója szerint 2007-ben elkészült bővítése több szempontból is érdekes. A régi Szent Jeromos (San Jeronimo) barokk kolostorépületét magába integrálja az új bővítés, helyet adva az eddig hiányzó közösségi és szolgáltató funkcióknak. A nyerstégla-burkolattal az építész a város hagyományos építőanyagát értelmezi újra. Az innovatív muzeológiai koncepció egységbe rendezi a modern és a történelmi gyűjteményeket. A környező épületek léptékéhez alkalmazkodó, a múzeumegyüttes felszín alatti összeköttetéseeit is megteremtő „Moneo-kocka" főbejáratát hatalmas bronzkapuk jelölik.

 

 

Az utolsó példa kissé kilóg a sorból, mivel ez egy teljesen új építés. A New York-i New Museum of Contemporary Art (Új Kortárs Művészeti Múzeum) épülete 2007-ben készült el a Tokióban működő SANAA iroda munkatársai, Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa tervei szerint (az építészek 2010-ben Pritzker-díjat kaptak). A Bowery-n álló, 52 méter magas, egymásra dobált építőkockákat idéző torony Manhattan bármely más épületénél jóval meggyőzőbben testesíti meg „a kevesebb több" elvét, a Ludwig Mies van der Rohe nevéhez fűződő, 1958-ban befejezett Seagram Building óta. Az építészeknek sikerült láthatóvá tenni a radikális változás igényét Manhattan legszegényebb vidékén, amely azóta be is következett: a környéken exkluzív üzletek, társasházak épültek. A kritika véleménye megosztott volt az új épületet illetően, azonban a fiatal művészeknek hamar kedvelt kiállítóhelyévé vált.

 

 

A történelmi városi környezetben végzett kortárs beavatkozások sikeresek lehetnek és egész környezetükre nagy hatást gyakorolhatnak. A régi és az új korok építészetének kombinálása az átalakítás egy olyan elfogulatlan módszere, ami a siker kulcsául szolgálhat és amelynek során az építészet elmélete és gyakorlata egy jó minőségű szintézisben egyesülhet.

Anna-Maija Ylimaula
D.Tech, építész és professzor, Oului Egyetem

---

Anna-Maija Ylimaula építész, 1978-ban diplomázott az Oului Egyetemen. 1992-ben a

stockholmi KTH-n építészettörténetből doktori fokozatot szerzett Origins of Style című disszertációjával. 1997-től az Oului Egyetem docense, művészettörténetet, építészetelméletet és -történetet tanít. A finn UNESCO-Bizottság és az ICOMOS tagja. 2003-2009 között a Finnországi Nemzeti Művészeti Tanács építészeti bizottságának volt tagja. Jelenleg az Oului Egyetem professzora, építészettörténetet és rekonstrukciós tervezést tanít.

 

fordította: Garai Péter