Közösségi építkezés 2.0
A közösségi építészet klasszikus példája valósult meg sikeresen a Fülöp-szigeteken egy civil szervezet által működtetett árvaház és oktatási központ kialakításában, majd a tájfun pusztítása utáni teljes újjáépítésében. Az Alexander Eriksson Furunes vezette Streetlight projekt a World Architecture Forum „kis projekt" díját nyerte el. Bán Dávid írása.
2013 novemberében egy hatalmas erejű ciklon, a Haijan tájfun söpört végig óriási pusztítást okozva a Fülöp-szigeteken. A szélvihar 230-315 kilométeres óránkénti sebességgel söpört végig a szigetország középső részén, közel 7000 halálos áldozatot és több milliárd dollárnyi kárt hagyva maga után. Az ország középső sávjában épületek tízezrei semmisültek meg és lakosok százezrei voltak kénytelenek elhagyni romokban heverő otthonukat. Az egyik áldozatul esett építmény, a 2011-ben a Streetlight nevű civil szervezet kezdeményezésére, három építészhallgató – Alexander Eriksson Furunes, Trond Hegvold, Ivar K. V. Tutturen – és a helyiek közös munkájával létrehozott közösségi oktatóépület volt. A szervezet által fenntartott árvaházban lakó, korábban főleg az utcán élő gyermekeket készítették fel az iskolára.
A közösségi projekt egy éjszaka alatt dőlt romba. A Tacloban városában működő civil kezdeményezésű és támogatású oktatási intézmény a helyi lakosok segítségével hamar talpra tudott állni, így ismét beindulhattak a fiataloknak és felnőtteknek szánt felzárkóztató programok. A súlyos károkat szenvedett város vezetése a katasztrófa után újra kívánta rajzolni a település térképét, így új építési zónákat jelöltek ki. A Streetlight árvaháza, irodái és oktatási központja egy sűrűn lakott északi elővárosba került, ahol a tornádó és a terület újraszervezése, valamint a már korábban is rossz infrastrukturális körülmények miatt komoly társadalmi feszültség alakult ki.
A Streetlight vezetői úgy döntöttek, hogy ismét a már bevált módszerhez folyamodnak, közösségi módon kívánják újjáépíteni az intézményt. A terv megvalósításához visszahívták a norvég Alexander Eriksson Furunes-t, aki azóta egy olyan építészeti műhelyt hozott létre, amely Ázsiában és Európában valósít meg közösségi alapon működő projekteket. Csapatával rögtön azon kezdett gondolkozni, hogy milyen eszközökkel tudnának egy olyan programot megvalósítani, amelyben a feszültséggel teli városrész lakói együtt vennének részt, s egy közös tervezési, alkotási, építési folyamatot vihetnének véghez.
A tervezők a közösség széles körét bevonva egy workshop sorozatot szerveztek, amelyben megpróbálták megfogalmazni, meghatározni az itt élők és az árvaház igényeit, az építendő épület funkcionális szükségleteit. Az építészek figyelembe kívánták venni a helyi igényeket, egy közös tervezési, majd építési folyamatot szerettek volna végigvinni. A műhelymunkák során a résztvevők megismerték a modern építési technikákat, az új anyagok használatának lehetőségeit, de ugyanakkor a tervezők tekintettel voltak a helyszínen rendelekezésre álló anyagokra. Rajzokat készítettek, modelleket, maketteket építettek, amelyek segítségével a laikus lakosok is jól megérthették, hogy milyen épületek létesülnének a telepen, melyeket végül közösen vitattak meg, dolgoztak át, formáltak meg. Ezen folyamat során megismerhették a különböző anyagok kontrasztját: a „könnyé és légies" szerkezettel szemben a „zárt és biztonságos" építmények tulajdonságait, a természet hatalmas erejének való ellenállás építészeti, műszaki lehetőségeit. Így végül nem csak az építészek és a helyiek közötti alakult ki párbeszéd, hanem a korábban esetleg feszült viszonyban levő lakosok egymással is elkezdtek érdemben kommunikálni, a probléma megoldására fókuszálni. Ezzel a projekt már elérni látszott kijelölt célját, hogy a helyiek voltaképpen maguknak hozzanak lére egy új központot, amelyhez az építészek a szakmai tudásukat és a mentorálló szerepüket adják.
A közös tervezés eredményeképpen az árvaház három elemének magjába kemény betontömböt építettek a viharokkal, az esetleges újabb tornádókkal szembeni védekezésre. A három nagyobb egységből álló árvaházban a földszinten a konyhát és a fürdőket, az emeleten pedig a hálóhelyiségeket helyezték el. A nappali közösségi tereket a betontömböket mintegy könnyed módon körbeölelő szellős építményekben alakították ki: ide kerültek az osztálytermek, a könyvtár, a tanulószobák, ugyanakkor külön ének- és táncterem, s egy előadó-helyiség is létesült, amelyben a diákok kipróbálhatják képességeiket.
A városrész központjában, egy négy hektáros területen létrehozott árvaházat a tornádót túlélt kókuszpálmák és mahagónifák veszik körbe, ezzel is biztosítva a természetes árnyékolást és légmozgást, de az épület kelet-nyugati tájolása is jól szolgálja a megfelelő klímát. A kialakítás és az építkezés során a helyieket minden munkafolyamatba bevonták úgy, hogy közben saját szakmai képességeit, tudásukat egymással megoszthatták, tapasztalataikat kicserélhették. A közösségi munka végül modellértékűen valósult meg a tagpurói árvaházi telepen, ezért a 2016-ban befejeződött kollektív projekt elnyerte a World Architecture Forum „kis projekt" kategóriájának idei díját.
Bán Dávid