MAD – átalakított épületbe költözött New Yorkban a Museum of Arts and Design

Mikor láttunk utoljára New Yorkban műemlékvédőket az utcára vonulni? Vagy a népszerű írót, Tom Wolfe-ot a lapok hasábjain egy építkezésről véleményt mondani? Hirtelen újra ráébredhettünk, hogy az építészet nem kizárólag a milliomosok vágyainak beteljesítéséről szól.

A közelmúltban szenvedélyes vita alakult ki a New York-i Columbus Circle egyik épületének átépítése miatt. A furcsa, fehér márvány épületet Huntington Hartford műgyűjteménye elhelyezésére terveztette meg 1964-ben Edward Durell Stone építésszel.

Mikor láttunk utoljára New Yorkban műemlékvédőket az utcára vonulni? Vagy a népszerű írót, Tom Wolfe-ot a lapok hasábjain egy építkezésről véleményt mondani? Hirtelen újra ráébredhettünk, hogy az építészet nem kizárólag a milliomosok vágyainak beteljesítéséről szól.

A Museum of Arts and Design (MAD) számára átalakított épület szeptember végén nyílt meg, így a nagyközönség a saját szemével győződhetett meg arról, hogy érdemes volt-e a ‘60-as években épült eredeti épületet átépíteni.

Néhány dolog nyomban szembetűnik: az Allied Works Architecture iroda tervezője, Brad Cloepfil képes volt orvosolni az épület zavaró funkcionális hiányosságait. Ez azonban nem elegendő építészeti gesztus New York történetének egy fontos darabja lerombolásához. A részleteiben gyenge és erőtlen épület csak a biztonságot és a legkevésbé sem zavaró elemeket kedvelők számára lesz nyereség. Az épületből ugyanis hiányzik az a feszültség, amelyből New York életerejét nyeri.

Tény, hogy Stone épülete nem volt tökéletes. A benne elhelyezett galériák sötétek és kicsik voltak, az üres márványhomlokzat átlényegített velencei motívumai pedig a modernista építészetet támadta. Stone épülete mégis fontos helyet foglalt el a város építészeti emlékezetében. Cloepfil átépítése csak megerősíthet bennünket abbéli hitünkben, hogy a New York-i városvezetés célja a metropolisz sterilizálása a turisták számára és a különböző üzleti érdekeknek megfelelve.

Cloepfil ugyan megtartotta az eredeti épület enyhe ívét, de a homlokzatot mázas terrakotta burkolattal vonta be. A felhőkarcolók között jellegtelenül meghúzódó homlokzat nappal kifejezetten sterilen hat. A helyszín és az épület mérete ennél sokkal erősebb gesztust kívánt volna. A földszinten például az építész egy kivételével megtartotta Stone eredeti “nyalóka" tartóoszlopait, de az épület teljes alapját üveggel vonta be. Emiatt az oszlopok élettelenné váltak, akár a bebalzsamozott múmiák.

Csalódottságunk az épület belső terében is folytatódik: bizonyos, hogy a tervező jó érzékkel alakította át a tereket, de hiányzik az a virtuozitás, amelytől a házakkal szemben támasztott evilági igények kielégítése a művészet szférájában történik meg. Ezzel együtt a belső terek nagyobbak lettek, az épület sarkain felnyitott homlokzatnak köszönhetően a kiállítóterekbe több fény jut, és gyönyörű kilátás nyílik a Broadway-re és a Central Park-ra.

Az épület egyetlen erőteljesebb motívuma az a bemetszés, amely a homlokzaton halad keresztül cikkcakkban, akár egy cipzár. Vonala a galériák padló- és födémvonalát követi, majd köztük a homlokzati felületen függőlegesen fut keresztül. Mégis befejezetlen, üres gesztus maradt, ugyanis a bemetszés a felső szinteken vertikális ablaksávokká alakul át. Cloepfil állítja, hogy az ablakokat csak a múzeum kifejezett kérésére tervezte az épületbe. Az efajta gesztusok ereje azok agresszivitásában rejlik - ha a tervező a bemetszést következetesen végigvezette volna, annak érdekes, elbizonytalanító hatása lenne a látogatókra: mintha az épületet összetartó szerkezetet vágták volna ketté. Cloepfil ezt a hatást a részletek kidolgozatlansága miatt azonban nem tudta létrehozni. Ahol a vágás a födémen keresztülhalad, a sarkoknál kilátszik a hőszigetelés takaróeleme, és ettől egyetlen folyamatos, dinamikus vágásvonal helyett két különálló üvegcsíkot kapunk. Hasonlóképpen, az ablakkeretektől a galériapadlókig futó üvegcsatornákat is vékony falemezek választják el. A vágás ettől dekoráció marad, nem pedig egy erős “sebészi" gesztus.

És ezek nem apró, lényegtelen részletek, hanem olyanok, amelyek döntően befolyásolják tervezői elmélet közvetítését és gyakorlati megvalósulását. Megfelelő részletekkel a hatás azonnali és zsigeri lenne. A befogadók ugyanis egyetlen pillantás alapján ítélnek, és nem követik végig lépésről lépésre az építész gondolatait. Az ilyen részletektől különböztethető meg a dilettáns és a komoly építészet.

Cloepfil gesztusai gyengék és félénkek. Ennek következtében itt a valós jelentésétől megfosztott New York képe marad meg bennünk. Az átépítéssel valószínűleg mindenki veszített.

A múzeum maga persze nagy lelkesedéssel vette, hogy történetében először egy igazi, saját épületet foglalhat el. Az alkalomra még az intézmény nevét is megváltoztatták: a hagyományosabb, kicsit ósdin hangzó American Craft Museum helyett immár áttértek a modernebb, nyitottabb Museum of Arts and Design elnevezésre. Az épülettel így elkezdődhet a múzeum új identitásának keresése is.

Mivel az átépítés során a kiállítóterek alapterülete megnőtt, a kurátorok és a kiállítások rendezői igyekeztek minden négyzetcentimétert kihasználni. A nyitásra két tárlattal készültek: két szinten a múzeum állandó gyűjteménye tekinthető meg azokkal a művekkel együtt, amelyeket adományozók a jövőben a múzeumnak szánnak. A mindösszesen mintegy 800 tárgy között minden megtalálható, változó minőségben. Ahhoz azonban, hogy egy ennyire változatos gyűjteményből a múzeum igazi profilja egyértelművé válhasson, a névváltoztatás egyedül valószínűleg nem lesz elegendő.

Az épület többi kiállítóterében a “Second Lives: Remixing the Ordinary" (“Második élet: a megszokott remixelése") című időszaki kiállítás kapott helyet. A mintegy ötven művész illetve művészcsoport által kiállított alkotások tömege szinte szédítő összevisszaságot eredményez. A különböző, jórészt egyértelműen felismerhető tárgyak felhasználásával elkészített művek közt van fehér műanyag kanálból és gumiszalagból készült piramis (Jill Townsley); hatalmas, kifaragott könyvekből összeálló arc (Long-Bin Chen); és amerikai katonai dögcédulákból összerakott kabát (Doh-Ho Suh). Kevésbé meggyőző Terese Agnew ruhacímkékből álló munkásportréja, Susie MacMurray gumikesztyűkből varrt esküvői ruhája vagy Subodh Gupta fényes acéledényekből készített félgömbje. A példákat lehetne folytatni.

A múzeum az épülettel esélyt kapott az átalakulásra. Kérdés, hogy milyen sikerrel képes megbirkózni a feladattal.

Nicolai Ouroussoff ill. Roberta Smith a The New York Times 2008. september 25-i számában megjelent két cikkét szemlézte Plótár Fatime