Mesteriskola IV.: Az újraindulás

A Mesteriskola 1960-as bezárását követően tíz év telt el a posztgraduális képzés újranyitásáig. Hartmann Gergely tanulmányának első része a Fiatal Építészek Köre néven újraindult intézmény első két ciklusának működésébe és tevékenységébe enged betekintést.

Bevezetés

Az alábbi tanulmány a Mesteriskola 1970–1990 közötti tíz ciklusáról igyekszik első kísérletként áttekintést adni. Az átfogó kép felrajzolásának nem csak terjedelmi és időbeli korlátai voltak, de nem is tűnik lehetségesnek. A Mesteriskola (vagy ahogyan 1984-ig nevezték, a Fiatal Építészek Köre, a FÉK) lényegi eleme éppen a heterogenitás, a sokféleség, és történetének is csupán személyes olvasatai létezhetnek. Ez az írás is egyféle olvasat, amely elsősorban szervezeti szempontokra és a szellemi életre fókuszál, valamint megpróbálja elhelyezni a Mesteriskolát a tágabb hazai építészeti közéletben és intézményrendszerben.

A kutatás elsősorban a MÉSZ székházában található Mesteriskola Archívumon alapult. A több folyóméternyi iratanyag megőrizte a vezetők levelezését, feljegyzéseit, a képzés előadásainak, konferenciáinak, utazásainak programját, valamint a tervpályázatok írásos anyagait.[1] Ezek átnézése átfogó volt, de közel sem tárta fel az anyag minden mélységét. Fontos források voltak a különböző megjelenések a hazai sajtóban, és kiemelten a Magyar Építőművészet folyóiratban. Utóbbiban nem csak terveket közöltek, de értékeléseket, véleményeket és beszámolókat is, vagy éppen az elméleti oktatás eredményeként elkészült tanulmányokat. A kutatásra fordítható szűkebb időkeret nem tette lehetővé, hogy az oral history, azaz az egykori hallgatókkal és mesterekkel való interjúkészítés módszerét alkalmazzuk. A megkérdezendő építészek száma (szerencsére) meglehetősen nagy. Mivel ez egyúttal talán a legautentikusabb, de a legszubjektívebb forrás is, az árnyalt és sokszempontú eredményhez számos interjúra lett volna szükség. Az egykori hallgatók szubjektív véleménye megjelenik viszont több korabeli belső felmérésében, "közvéleménykutatásban", valamint e tekintetben is hiánypótló forrás Vámos Dominika és Madzin Attila kétrészes filmje, amely az egykori hallgatók és mestereik visszaemlékezéseire épült.[2] A személyes visszaemlékezések, és nem annyira a levéltári kutatás adhatnának leginkább képet arról is, ami több egykori tag szerint a Mesteriskola lényegét adta: a páratlanul intenzív és sokrétű közösségi életről. Szintén nem kerülhetett sor a pályázatokra készített tervek elemzésére, csupán az említésére, valamint az oly meghatározó tanulmányutak részletesebb bemutatására. Bizonyos jelenségek hatásának feltárása, mint például Makovecz Imre felbukkanásai, vagy Janáky István végig hangsúlyos szerepe, vagy Szendrői Jenő háttérbe húzódó, de határozott irányító jelenléte is a jövő kutatóira vár.

A hetvenes és nyolcvanas évek még annyira sem kutatott és feltárt időszaka közelmúltunk építészettörténetének, mint az őket megelőző két évtized. Pedig kétségkívül izgalmas korszakról van szó, amelynek folyamatai, szereplői és jelenségei szinte mind teret kaptak, sőt sűrűsödtek a Mesteriskolában.

I-II. ciklus: Az újraindulás

Az Építész Mesteriskola 1960-as, nem teljesen tisztázott megszüntetése bizonyos értelemben a szocialista realizmus időszakának megkésett zárását is jelentette. Az építészet kipenderült a kultúrpolitika centrumából, és elsősorban gazdasági-ipari kérdéssé vált. A Mesteriskola fejlődésének folyamata, ahogyan Karácsony Rita e cikksorozat előző részeiben megjelent tanulmánya is rámutat, éppen kiteljesedésében szakadt meg. A hatvanas évek végének kádári reformidőszakában az építész szakma, közelebbről a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) elnöksége elérkezettnek látta az időt, hogy az iskolát felélessze.[3] A MÉSZ közgyűlése 1968-ban hozott határozatot a posztgraduális képzés újraindítására, amelyhez az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium 1970 elején adta meg az engedélyt.[4] A Mesteriskola név helyett azonban a demokratikusabban hangzó Fiatal Építészek Köre elnevezést vették fel, amelynek viszont rövidítése (FÉK) nem volt éppen a legszerencsésebb hangzású. Az újrainduló képzés a BME Mérnöki Továbbképző Intézete alá tartozott, a minisztérium a finanszírozást is ezen a szervezeten keresztül bonyolította. Vezetője Dr. Szendrői Jenő lett – egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig –, aki 1957 és 1960 között már betöltötte ezt a posztot. Szendrői 1971-ben, a FÉK alapításával szinte párhuzamosan ment nyugdíjba az Iparterv főmérnöki székéből.[5]

Az első ciklus meghirdetésére 1970 júliusában került sor, majd kétévente újra és újra megjelent a felhívás a napilapokban, rádióban, sőt a televízióban is, és eljutott minden hazai állami és tanácsi tervezőiroda igazgatójához. Az első jelentkezők magas száma (90 jelentkezőből 75 fő adott be pályázatot) is igazolta, hogy az 1960-as megszüntetés valaminek a derékba törése volt, és valódi várakozás övezte a képzés ismételt elindítását. A jelentkezők magas száma miatt az eredetileg tervezett 30 helyett 35 főt vettek fel, akiket 21 vezető építészhez osztottak be, összesen 9 tervezővállalathoz.[6] Számos mester az 1953–1960 közötti időszak hallgatói közül került ki.

A hatvanas évek gazdasági fellendülése még éreztette a hatá­sát, és még éppen nem kondult meg az 1973-as olajválság vészharangja, a beruházások számában még nem volt drasztikus visszaesés. Az 1948 után felállt államosított építészeti tervezési struktúra, az állami és tanácsi tervezővállalatok rendszere már bejáratottan működött. A vállalatok infrastrukturálisan rendezettek, felszereltek, sőt jórészt még növekvő szervezetek voltak. Ugyanakkor elindultak, vagy elindulóban voltak a házgyárak, és az építészeti alkotás ügye egyre végletesebben építésüggyé vált. Az iparosítás és a gazdaságosság előtérbe kerülő szempontjai egyre csökkentették az egyedi és izgalmas feladatok számát, amelyeket leginkább a még mindig nem idős, de már tapasztaltabb tervezők kaptak. Az akkori pályakezdőknek pedig már ebbe a struktúrába kellett betagozódniuk.

Ezt a látleletet meglepően tisztán támasztja alá a FÉK hallgatói körében 1972 februárjában végzett közvéleménykutatás eredménye.[7] Az erre vonatkozó kérdésre a megkérdezettek 68%-a emelte ki munkahelyének színvonalas építészeti környezetét, de csupán 16%-a ítélte a tervezési feladatokat kielégítőnek, és nagyjából ugyanennyien tartották csak megfelelőnek a szellemi hátországot, azaz a tájékozódási és információs lehetőségeket.[8] Viszont több mint háromnegyedük panaszkodott az intézményi szervezeti struktúrára, az idősebb generáció és a vezetők értetlenségére. A magárahagyottság, a túlzott adminisztráció, az építészeti tervezési folyamatoktól való eltávolodás, a kivitelezés, valamint a beruházás-szervezés rossz viszonya a tervezéssel, a beszűkült tájékozódási lehetőségek a fiatal generáció mindennapi élménye volt a kutatás szerint. A FÉK azonban egy olyan posztgraduális, műhely jellegű képzés ígéretét hordozta számukra, amely izgalmas szellemi horizontot, előadásokat, vitákat, utazásokat ígért, ráadásul az idősebb generációval is egyfajta újradefiniált, munkaközpontú viszonyt feltételezett.

Az elméleti és gyakorlati képzés alapvető struktúrája a vizsgált húsz évben lényegében megmaradt, még ha a hangsúlyok és bizonyos módszerek szükségszerűen változtak is. A kétéves képzésre szigorúan 22–32 év közötti, a BME-n vagy az Iparművészeti Főiskolán végzett építész, illetve belsőépítész hallgatók jelentkezhettek.[9] A bejutás alapvetően a felvételi tervpályázat beadása alapján történt. A Felvételi Bíráló Bizottság választotta ki a hallgatókat, azonban a végleges döntés az adott tervezővállalatok jóváhagyása alapján történt.

A gyakorlati munka a VII. ciklusig azt jelentette, hogy a FÉK-be felvett hallgató mellé delegáltak egy vezető építészt a tervezővállalatán belül, akivel együtt dolgoztak két éven keresztül. A mester és hallgatójának összepárosítása nem ment egyszerűen. A meghívott vezető építészeket az adott tervezővállalattal is egyeztetni kellett, áthelyezésekre, átszervezésekre volt szükség, ami elsősorban a nagyobb, fővárosi tervezővállalatoknál okozott gondot.[10] A kisebb, tanácsi vállalatoknál inkább az volt a nehézség, hogy vagy nem is volt a feltételeknek megfelelő építészük, vagy nem tudták nélkülözni az éppen legtehetségesebb tagjaikat. A képzés ugyanis nem kevés elfoglaltsággal járt, a konferenciák és kirándulások pedig soron kívüli munkaidő-kedvezményt és fizetett szabadságot feltételeztek. A rendszer a közepes méretű vidéki regionális jelentőségű tervezővállalatoknál működött a legolajozottabban. Ezekből általában egy-két hallgatót vettek fel, és több cikluson át egy, a vállalaton belül kiemelt szerepben lévő építész vállalta a mester szerepét, akihez az adott fiatalt vállalaton belül áthelyezték, és akinek általában volt is olyan feladata, amely alkalmas volt a közös munkára.[11] A FÉK tehát a VII. ciklusig ilyen módon szervezetileg szorosan összefonódott az állami tervezés intézményrendszerével, legalábbis ami a gyakorlati oktatást és a vezető-hallgató párosok összeállítását illeti. Bár a jelentkezéseket a vállalat pártszervezetének is jóvá kellett hagynia, úgy tűnik, az egyes esetekben nem politikai, hanem tehetségbeli és legfeljebb munkaszervezési okok voltak a mérlegelendő szempontok.[12]

A FÉK programjainak egyik leghangsúlyosabb és legérdekesebb elemét az elméleti oktatás jelentette. Szervezője az I. és II. ciklusban a tanulmányi felelős volt: az induláskor Polónyi Károly, majd 1971. szeptember 1-től 1974-ig Vámossy Ferenc.[13] Ezt követően a többször változó összetételű, négy-öt fős Tanulmányi Bizottság látta el a feladatot. Kéthetente voltak az elméleti képzések, előadások és viták Budapesten, a MÉSZ székházában, amelyeken a hallgatóknak és vezetőiknek is részt kellett venniük. Ezek szellemi tágassága ciklusonként ugyan eltérő, de a változatosságuk megkérdőjelezhetetlen volt. Az építészeti témákon túl a kultúra és a tudományok rendkívül széles spektrumát tárták a hallgatók elé, ráadásul úgy, hogy alig találjuk nyomát politikai és ideológiai képzésnek. Ez a gazdagság jelentette a Mesteriskola egyik legnagyobb vonzerejét, ám sokszor a túlzó elvárások csalódásokat is okoztak.[14] Az igen szerteágazó tematikát ráadásul sok esetben nem sikerült szervesen egymáshoz és a tervezési feladatokhoz kapcsolni, ami többször visszatérő kritikához, belső feszültségekhez is vezetett.

A képzés részei voltak a félévente, vidéki helyszínen megrendezett többnapos konferenciák, valamint a hazai és külföldi tanulmányutak. Ezen kívül kiemelt szerepük volt a tervpályázatoknak. A Mesteriskola önállóan és a MÉSZ-en keresztül komoly kapcsolatrendszert épített fel az évtizedek során, ami lehetővé tette, hogy megbízókat találjanak (legtöbbször települési, városi tanácsokat), akik a mesteriskolás építészek részére zártkörű tervpályázatot írtak ki. A részvételi díjazást a hallgatók nem kapták meg közvetlenül, hanem azt a FÉK az utazások finanszírozására fordította.[15] Működését tehát egyrészt a BME Továbbképző Intézetén keresztül folyósított állami normatíva biztosította, másrészt az utazások a tervpályázatok révén váltak elsősorban lehetővé.

Az első két ciklus egy-egy kiállítással zárult 1972-ben, illetve 1974-ben, ahol a fiatalok a vezető építészekkel közösen készített terveiket vagy felépült alkotásaikat mutatták be. A Magyar Építőművészetben is közölt[16] tervek témájára és formálására is leginkább a korszak hazai későmodern személete jellemző. Legtöbbjük újonnan létesítendő lakóház, oktatási épület vagy ipari üzem. Ezeknek csupán 20-25%-a épült meg, vagy volt épülőben a bemutatásukkor. Az elkészült házak között számosabbak a tisztességgel, vagy akár kiemelkedő színvonalon megtervezett, de a későmodern sematizmusokon aligha túlmutató épületek. Ilyen például Közép-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat gödöllői (Berkó Gyula), vagy a Lenin Kohászati Művek miskolci (Horváth László) irodaháza. A kisebb léptékűek között találunk néhány kifejezetten finom és érzékeny alkotást: például Vukovich Miklós ceglédberceli ravatalozóját és Szenczi Ottó gyöngyösi borászat és vendégház épületét. A meg nem valósult tervek szellemi és formai gazdagsága azonban szembetűnő a legváltozatosabb léptékű és funkciójú épületeken. Többet kiemelhetnénk, azonban itt csak Bachman Zoltán Komló Bányászati Múzeumának topografikus, íves alaprajzi struktúrára szervezett tervét és Csomay Zsófia finom rendezettséggel szerkesztett, humánus világot ígérő fővárosi Nemzeti Szalonját említjük meg, mindkettőt az I. ciklusból.

Arra, hogy néhány kivételes esetben egy-egy ambiciózus terv valósággá is vált, a II. ciklusból a Bán Ferenc által tervezett Nyíregyházi Művelődési Ház a bizonyíték. Az I. ciklusból említhetjük továbbá Reimholz Péter és Lázár Antal fővárosi Domus áruházát is, amely a publikációban még szintén nagyívű tervként szerepelt,[17] de később valóban megépült, és a korszak emblematikus alkotásává vált.

Hartmann Gergely

A cikk a Mesteriskola 1953-2023 kiadványban megjelent A szabadság intenzív érzete: Az Építész Mesteriskola szervezeti és szellemi horizontja 1970 és 1990 között című tanulmány első része. Kiadta az Építész Mester Egylet, szerkesztő: Götz Eszter.

Szerk.: Hulesch Máté

[1] E forrás megjelölésére: Mesteriskola Archívum. Leltári számok nincsenek, de az anyag ciklusonként, sokszor évenként, pályázatonként, utazásonként stb. külön dossziékban van. A dossziékat legtöbbször római számokkal jelölték, amely az adott ciklusra vonatkozik. Közelebbi híján én is így azonosítottam az egyes dossziékat, és amennyiben egyéb feliratot is tartalmaznak, azt is igyekszem lábjegyzetben közölni.

[2] Építészek Mesteriskolája I-II. Dokumentumfilm, 2006–2010. Rendező: Madzin Attila, Vámos Dominika

[3] Molnár Péter: Harmadszor is Mesteriskola. Magyar Építőművészet 1989/1-2. 69.

[4] Emlékeztető a Fiatal Építészek Köre kétéves tanulmányi ciklus első évének zárásáról. 1971. június 8. "A Magyar Építőművészek szövetsége 1970. II. 11.-én a Fiatal Építészek Köre megalakítására javaslatot tett Szilágyi Lajos miniszterhelyettes elvtársnak. … A Szövetség elnöksége VII. 14.-i 307. sz. határozatában a FÉK vezetőjévé Dr. Szendrői Jenő elvtársat, szervezőjévé Babos Lajos elvtársat jelölte ki, ugyanakkor 27 vezető építészt is kijelölt." Mesteriskola Archívum, I. ciklus dossziéi

[5] Miközben a MÉSZ-ben is szerepet vállalt, 1972–1974 között annak elnöke volt. Ld. Arnóth Lajos: Búcsú Szendrői Jenőtől a Mesteriskolán.
Új Magyar Építőművészet 2000/4. 2.

[6] Dr. Szendrői Jenő: A Fiatal Építészek Körének első ciklusa. Magyar Építőművészet 1972/4. 20.

[7] Az eredményeket közli: Vukovich Miklós: Közvéleménykutatás a Fiatal Építészek Körében az építészeti tervezés problémáiról. in: Magyar Építőművészet 1972/4. 56–47. A kutatás anyaga nem, de nyomai a levelezésekben, emlékeztetőkben a Mesteriskola Archívumában is fellelhetők.

[8] Még szignifikánsabb az eredmény a kérdés megfordításával: a 32-ből csupán egy ember ítélte rossznak saját munkahelyi körülményeit, és ekkor még csupán hatan (18%) tekintették gátló tényezőnek, hogy a terveik nem valósulnak meg. Ez utóbbi arány akár már egy-két évvel később is feltehetően jóval magasabb lett volna.

[9] A FÉK "Fiatal Építészek Köre" működési szabályzata. Mesteriskola Archívum, I. ciklus dossziéi

[10] Számos ilyen témájú levélváltás maradt fent Dr. Szendrői Jenő és a különböző tervezővállalatok igazgatói között.

[11] Ilyen mester volt például Debrecenből Mikolás Tibor, Győrből Lőrincz József, Miskolcról Plesz Antal, majd Bodonyi Csaba, Szegedről Borvendég Béla.

[12] Érdemes megjegyezni, hogy míg általában a vállalati jóváhagyások egy-két mondatban elintézik a jelentkező "társadalmi és pártpolitikai aktivitását", addig a Lakótervből származók ilyen szempontból jóval bővebbek, nagyobb hangsúlyt fektettek erre.

[13] Dr. Szendrői Jenő levele Talyigás Ferenc elvtárs, a BME Továbbképző Intézet Igazgatója részére, 1971. augusztus 22. Mesteriskola Archívum, I. ciklus dossziéi

[14] Építészek Mesteriskolája I-II. Dokumentumfilm, 2006–2010. Rendező: Madzin Attila, Vámos Dominika

[15] Ez alól kivétel volt, ha valaki nem tudott az úton részt venni. Ilyenkor a pályázati nyereményét a Mesteriskola kiutalta számára.

[16] Magyar Építőművészet 1972/4. 21–55., illetve 1974/6. 14–45.

[17] Reimholz Péter neve alatt