Helyek

Miénk itt a tér?

1/1

?>
1/1

Miénk itt a tér?
Helyek

Miénk itt a tér?

2008.01.31. 12:21

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Sári István

Vélemények:
5

"A közösségi tervezés egyfajta módszerében én is hiszek. Nevezetesen abban, hogy amikor a frissen esett hóban a téren kirajzolódnak az „emberek" lábnyomainak csapásai, érdemes lefényképezni, ezek ugyanis hiteles információkat tartalmaznak, melyeket a hó elolvadása után érdemes összevetni a „valósággal". Meg fognak lepődni..." Egy félig elmondott hozzászólás Sári Istvántól, Pesterzsébet főépítészétől a Budapesti Köztér-megújítási Programról

Egy félig elmondott hozzászólás Sári Istvántól, Pesterzsébet főépítészétől a Budapesti Köztér-megújítási Program Műhelymegbeszéléséről

Nagy érdeklődéssel hallgattam az információ–özönt a Budapest Köztér Program ismertetésén – múlt hét pénteken – a Studio Metropolitana rendezvényén, melyen Pesterzsébet Önkormányzata képviseletében vettem részt. Ahogy egyre–másra záporoztak a naprakész szakmai zsargon divatos kifejezései (kreatív gondolkozás, menedzselés, milunet–módszer, alkotói tréning...), eszembe ötlött régi olvasmányélményem, amikor fiatal éveimet az „általános rendszerelmélet" tanulmányozására pazaroltam.

Akkor olvastam valahol, hogy Kenneth Boulding felesége egy meghítt családias beszélgetésen azt mondta egyszer a férjének: „ha te akarsz lenni a nagy generalista, nem ártana, ha tudnál is valamit". Nyilván arra utalt az asszonyság, hogy a közhiedelem szerint a specialista az, aki a „semmiről" tud mindent, a generalista pedig a „mindenről" semmit.

Nem hiszem, hogy túl sokat tévednék, amikor azt állítom, így vagyunk valahogy a városi tér fogalmával is, mert azt hisszük, hogy tanultuk–tudjuk mi az, pedig még a határait és dimenzióit sem ismerjük igazán. A tér három dimenziójával még csak elboldogulunk valahogy, bár ott is lenne pótolnivaló bőven, de már a negyediknél is megakadunk, elbizonytalonodunk. Arra gondolok itt például, hogy kevés az olyan terv, amely figyelembe veszi a tér időbeli változásait, azaz hogy más tavasszal, nyáron, ősszel – és más télen. (Erre később még visszatérek...)

A nyoclvanas években az UIA Kongresszuson a „városi tér kontinuitásáról" tartott előadásában Czeslaw Bieleczki azt mondta, hogy „Egy tér, az tér mindaddig, míg a használója és nem csak az építész megérti funkcióját és szimbolizmusát." Tehát a használót helyezi a gondolkozás központjába a tér funkciójának meghatározásában. Igen ám, de mi valójában a városi tér funkciója? Rendkívül egyszerűen, közérthetően fogalmaz Peter Brook, amikor azt írja „Az üres tér" című művében: „vegyünk egy abszolút üres teret, valaki átmegy ezen a téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." Kétségtelenül magvas megállapítás, hát még akkor, ha összevetjük Bruno Zevi, neves olasz építész teoretikus tézisével, aki azt állítja, hogy „Az építészeti tér az a színpad, amelyen életünk lejátszódik." Helyben vagyunk, a kör tehát bezárult.

Jól érzékeltem e megállapítások igaz voltát, amikor Sopronban dolgoztam főépítészként, és az irodám sőt a lakásom ablaka is a Fő térre nézett. Kitekintve tanúja lehettem egy huszonnégy órás szakadatlan előadásnak, amely hol kínai, japán vagy más nemzetiségű turisták, fafaragók, vásárosok, a tornagyőztes női kosárcsapat, rock együttesek, vagy éppen „békésen" tüntető polgárok részvételével zajlott. De érzékeltem a tér számos egyéb (gazdasági, szociológiai, közösségteremtő) dimenzióját is.

Ezért javaslom, hogy mielőtt éppen a Studio Metropolitana által kezdeményezett rendkívül hasznos program keretében, lelkesen „hályogkovács módjára nekiesnénk" a városi terek megújításának, tanulmányozzuk gondosan annak minden dimenzióját, dolgozzuk ki a tervezés szellemi alapjait, a tér–tervezés módszertanát. Erre azért is rendkívül nagy szükség lenne, mert szerény megítélésem szerint szakmánk mai térfelfogása meglehetősen konzervatív, csaknem „földhözragadt".
Ennek illusztrálására álljon itt a következő történet. A tavalyi év során alkalmam nyílt részt venni azon a tervtanácson, ahol bemutatásra került a Szervita térre a Zaha Hadid által megálmodott „kispárna-szerű" építmény terve. A feszültség szinte kézzel fogható volt. A jelenlévők – a szakma színe-java – érzékelhetően nem tudtak mit kezdeni ezzel a sajátos, szokatlan, de – valljuk meg, mégiscsak - eredeti térfelfogással. Jól jellemzi a helyzetet, hogy ennek a „negyedrendű inhomogén egyenletrendszerekkel" leírható felületnek az építménymagasságát is csak számítógéppel lehetett kiszámítani, mert az OTÉK módszere itt már csődöt mondott. Azt éreztem akkor, ott a tervtanácson, mint amit a korabeli matematikusok érezhettek, amikor meglátták Bolyai elméletét az „n- dimenziós" nem Euklideszi térről. Nem kívánom értékelni, elemezni a terv építészeti kvalitását, még inkább környezetbe való illeszkedését, csupán érzékeltetni kívántam e példával, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk egy ilyen kissé szokatlan térfelfogással szemben. Nem véletlen, hogy azóta sem hallani semmit a terv további sorsáról. Pedig, hát hol van ez még a más tudományágakban már régen kidolgozott térelméletek bonyolultságától (intertér, hipertér, kultúrtér, szociológiai tér, Hilbert - tér...)

Meggyőződésem, hogy szakmánknak, az építészetnek, várostervezésnek „nyitnia kell" az említett társtudományok módszerei felé, ha csak nem akarunk a bevezetőben említett „specialista" sorsára jutni.

Végezetül a közösségi tervezésről, pontosabban a közönség tértervezésben való részvételéről szeretnék néhány gondolatot közreadni. Óva intek mindenkit, aki feltétel nélkül hisz a ma rendkívül divatos, sokat hangoztatott tervezési módszer mindenható voltában. Hogy mennyire nem szabad túlértékelni, azt éppen a napokban lezajlott vita, vagy inkább beszélgetés bizonyítja, amely a városháza mögötti terület felhasználásával (beépítésével?) kapcsolatosan került megrendezésre. A jelenlévők tapasztalhatták, hogy igen rövid idő alatt egymásnak teljesen ellentmondó „frontvonalak" alakultak ki: az „emberek" nem engedik beépíteni, sőt még nagyobb parkot akarnak, az „építészek" meg térfalat akarnak az utca felől. A történet nagyon hasonlít arra, amikor a beteg elmegy az orvoshoz, és közli vele, hogy milyen gyógyszert írjon fel a betegségére. Vagyis mint „laikus", egyből a terápiát kéri, és nem is kíváncsi a szakember diagnózisára.

Nos az elmondottak ellenére a közösségi tervezés egyfajta módszerében én is hiszek. Nevezetesen abban, hogy amikor a frissen esett hóban a téren kirajzolódnak az „emberek" lábnyomainak csapásai, érdemes lefényképezni, lerajzolni vagy legalább megjegyezni, ezek ugyanis hiteles információkat tartalmaznak, melyeket a hó elolvadása után érdemes összevetni a „valósággal".
Meg fognak lepődni...

Budapest. 2008. 01. 31.

Sári István
Pesterzsébet főépítésze

Vélemények (5)
bardóczi
2008.02.13.
11:20

Kedves Pista,

Először is örülök, hogy rászántad magad e szöveg publikálására, mert tényleg jó anyag, amiben megvan fogalmazva a nyitás képessége, de ugyanakkor jó látlelet a köztérben való gondolkodás hazai álláspontjairól. Amely gondolkodásban természetesen ott csontosodnak bizonyos le nem vetkőzött megrögzöttségek és privilegigizált területek is, amelyet mi, mérnökök időről időre szeretünk a magunkénak tudni. Kapacitáltál a hozzászólásra, hát most megkapod :)

"Egy tér, az tér mindaddig, míg a használója és nem csak az építész megérti funkcióját és szimbolizmusát." idézed egy helyen, de - mint később kiderül - te is csak abban a közösségi tervezési módban hiszel igazán, amről a frissen lehullott hóban megjelenő lábnyomok tanúskodnak. És ez a fájó pontja a hazai részvételi tervezésnek. Elemeiben ugyan beépült már majd két évtizede a tervezési folyamatba (lakossági fórumok), de voltam én már olyan lakossági fórumon, amit hosszú hétvége előtti péntek 3 órára hírdetett meg az önkormányzat, és amelynek tervlapjai egy 2. emeleti folyosó összeragasztott vitrinjében voltak közszemlére kitéve. Hogy klasszikust idézzek, ami jól leírja, hogyan is megy nálunk a részvételi tervezés, ide kell citálnom Douglas Adams-t, és neki a Galaxis Utikalauz Stopposoknak c. rádiójátékát:

"- Magának is joga volt hozzá, hogy javaslatokat tegyen, vagy tiltakozást jelentsen be a kellő időben - jegyezte meg.

- A kellő időben, mi?! - süvöltötte Arthur. - A kellő időben? Akkor hallottam először az egészről, amikor beállított ide egy munkás tegnap. Megkérdeztem, azért jött-e, hogy megpucolja az ablakot, mire ő azt felelte, hogy nem, hanem hogy szétrombolja a házat. Persze nem ezzel kezdte. Dehogy. Előbb letörölt pár ablakot, s megvágott öt fontra. Csak aztán mondta meg.

- De Mr. Dent, a tervek az elmúlt kilenc hónapban rendelkezésére álltak a helyi tervezőirodában!

- Ó, hogyne! Én is egyenesen odamentem, hogy megnézzem őket, mihelyst hallottam a dologról, tehát tegnap délután. Maguk aztán nem erőlködtek valami nagyon, hogy felhívják rájuk a figyelmet, ugye? Úgy értem, hogy például szóltak volna valakinek, vagy ilyesmi.

- De hiszen a tervek ki voltak állítva.

- Ki voltak állítva? Éppenséggel a pincébe kellett lemennem, hogy megtaláljam őket.

- Ott van a kiállítási részleg.

- Zseblámpával.

- Talán leszakadt a villanyvezeték.

- Meg a lépcső.

- Nézze, végül is megtalálta a feljegyzést, nem?

- Ó, hogyne - felelte Arthur -, megtaláltam. Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!"

Hát szóval így megy nálunk a részvételi tervezés, és kétségkívül nem vagyunk képesek azonosulni az angolszász gyakorlattal, ahol a fenti karikírozott manipulatív közösségi tervezést épp a 60-as évek végén elindult mozgalmainak (nagy generáció) erőfeszítései nyomán felváltotta a konstruktív közösségi tervezés. Ehhez persze erős civil szféra is kell, nálunk pedig a civil szféra jó része visszaalacsonyodott pártpolitikai játékszerré, ha egyáltalán lehet még civil szféráról beszélni, mert még a vétlen civilek esetében is prejudikálunk már valami mögöttes pártérdeket.

Megjegyzem, hogy a részvételi tervezés a nyugat-európai demokráciában ma olyan eszköz és egyben megkerülhetetlen feltétele is egy köztér rekonstrukció befogadásának az érintett lakosság irányából, hogy a politikai döntéshozók néha nagyobb összeget költenek el közösségi tervezésre, mint magára a konkrét beruházásra. Ha ugyanis nincs kiszolgálva (vag ha ez nem lehet, akkor konszenzusra juttatva) valamely közösségi érdek a köztéren, akkor az adott helyi politikus a következő választáson szavazatokat veszít, nota bene: röpül.

A konkrét esetben- városháza park - magam sem vagyok térfal párti. A térfal itt ugyanis újabb forgalomvonzást, jelesül városháza bővítést jelent, holott a városháza mai épületének rekonstrukciójába, és egy jó mélygarázsba kellene inkább gondolkodni, hogy a mai parkolás helyét - csakúgy mint reményeinkben a Kossuth téren - a korzó és agóra vegye át. A térfal ráadásul megszüntetné a tér ma egyedüli növényzeti értékét, a kettős gesztenyesort (mely maga is térfal, ha úgy vesszük). E teret ki kellene nyitni inkább a Károly Körút felé, a városi ünnepek hivatalos felületévé tenni, semmint bezárni újra, mint azt a bazársor tette, és meg kellene találni a felszíni kapcsolatokat vele az Erzsébet tér és a vegyesforgalmúvá tett Király utca felé.

üdv: B.S.

 

porszem
2008.02.04.
21:28

Örülök, hogy valaki vette a bátorságot, és megfogalmazta a tértervezés tudásbeli korlátait. Mielőtt azonban valaki feltalálná a spanyolviaszt, javasolnám, hogy a módszerek terén tanulmányozzuk a tájépítészet nevű tevékenységet, amely azért hazánkban is már vagy száz éve erre a területre (is) specializálódott. Ideje lenne felfedezni, vagy esetleg képviselőit megbízni feladatokkal. A tájépítészek szakmai folyóiratának címe: 4D. Azt, hiszem, ez eléggé kifejezi a szakterület ars poeticáját. Szerencsére egyre több szép, európai színvonalú tervvel bizonyítják, hogy léteznek (Millenáris park, Kossuth tér stb.). Az egyre fogyó szabadterek a városi ember természet-kapcsolatának maradék helyszínei, melyek a zárt terektől eltérő, alapvetően más környezetpszichológiai, humánökológiai stb. jelenségek területei. Talán bonyolultabb rendszer, mint egy épület...Talán több alázatot követel...

Az orvos hasonlatról F. L. Wright mondása jut eszembe: "Az orvosnak könnyebb dolga van, mert eltemetheti hibáit. Az építész legfeljebb befuttathatja növénnyel." Érdemes lenne a tájépítészeket nem csak a növényfuttatás fázisában megkeresni...

A közösségi részvétel tapasztalataim szerint nem a szakmaiságot kérdőjelezi meg, hanem azt erősíti, amennyiben kellő helyen, a megfelelő módon és a megfelelő szereposztásban történik. Ha például beteg valaki, lehet, hogy ő jobban meg tudja mondani, mi és hogyan fáj neki. A diagnózist felállítja az orvos, azután felírhat neki egy bizonyos hatóanyaggal bíró gyógyszert. Azt, hogy a drágábbat választja vagy az olcsóbbat, hagy döntse el a páciens. No és persze tájékoztatni kell a mellékhatásokról a különböző esetekben. Úgy vélem, az embereknek kezd elegük lenni abból, hogy a kórházban "ketteskének" szólítsák.

A közösségi részvétel nem hitkérdés, hanem elvárás ma sokhelyütt a tervezésben. Más módszereket és eszközöket igényel, speciális szaktudás kell hozzá. Az biztos, hogy a részvételi tervezés nem elsősorban a dizájnról szól. De már begyűrűzhetne a modern az építészetbe nem csak formai, hanem társadalmi téren is. Kevesebb esztétikát, több etikát! Hangzott a 7. Velencei Építészeti Biennálé jelmondata. Valamelyik városházi beszélgetésen az egyik építőművész kolléga azt mondta, a Havannán a lakótelepek problémáját úgy lehetne megoldani, ha megfelelő színűre festenénk az épületeket. Ha az építészet eszközei vagy ismeretei korlátozottak, más szereplőket is etikus lenne bevonni. Persze, ahogy Hadid tervénél, a részvételi tervezésnél is meggyűlhet a bajunk az értetlenséggel, a félelmekkel és szakmai féltékenységgel vagy a hatósági eljárásokkal.

A Studio Metropolitana kezdeményezése azért igazán jó, mert nem megmondani akarja, ki, mit, hogy csináljon, hanem megkérdezi, ki, mit, hogy képzel el és hogy segíthet helyrerázni a várost. A generalisták szintjéig még nem jutottunk el a beszélgetésen, de körvonalazódott két fontos dolog: egyrészt specialistákra szükség van, az építészet mellett számos régi/új szereplőre, másrészt: a városban emberek élnek, akik szeretnék jól érezni magukat a köztereken, és rengeteg használható gondolat és energia van bennük.

hady
2008.02.01.
11:05

Pista megállapításával egyet lehet érteni: túl földhözragadtak és konzervatívak vagyunk mi építészek és városépítők és építésigazgatásiak. Meg jogalkotók.

Azazhogy mégsem igaz ez ilyen módon. A helyzet bonyolultnak tűnik, csűrhető-csavarható, de mégsem az. Legyenek légyen bármily rugalmas építési és urbanisztikai előírásaink - sajnos ez nem igazán jellemző, persze -, ha a jogalkalmazó rugalmatlan. Előállhat olyan - és ez a gyakori, sajnos - helyzet, hogy a terv nem üti meg a színvolnalat. Mindkét esetben kérdéses és vélhetően hibás az eredmény: rossz ház, használhatatlan köztér, stb.

Nálunk csak az konzervetívabb, aki még annyi szakmai ismerettel sem bír, mint mi. Persze ez sem igaz feltétlenül, hiszen látjuk, hogy közülünk sokakat megbéklyóz az a "rengeteg" tudás.

kemtam
2008.01.31.
16:37

Eva! Köszi, hogy a Gödör példával tolmácsoltad az én gondolataimat is!

Megértették vajon?

Üdv

Tamás

EMA
2008.01.31.
15:04

Örülök, hogy a pénteki felszólalása irásban is megjelent, mert szerintem, roppant tanulságos.

Mindamellett, hogy szinte minden állitásával egyetértek, egy "apró részletre" felhivnám a figyelmet: a beteg és az orvos hasonlatot elvileg értelmezhetjük a felhasználó és az épitész esetére, de az a képlet, hogy az "emberek" vagyis a városlakók akarják a "szakembernek" megmondani, hogy mit kérnek - túl sematikus. Egyrészt, mert szerintem az urbanisztika nem csupán épitészeti terek kialakitása, tehát az a bizonyos orvos nem biztos, hogy valóban a legmegfelelőbb szakember, másrészt pedig, sajnos előfordul, hogy egy, akár több orvos sem tud megbirkózni a krónikus betegséggel, igy a beteg kissé ideges a diletantizmus láttán, és miután az ő testéről, az ő egészségéről van szó, hát maga is keresi, milyen hatásokra, miképp reagál a szervezete. Sajnos, mint aki krónikus migrénben szenvedek, nem egyszer éltem át azt a helyzetet, hogy a migrénemről én többet tudtam, mint az az orvos, akihez segitségért fordultam...

Ezzel együtt, nem arról van szó, hogy Budapest belvárosának tervezését a civilek ki akarják venni a "szakemberek" kezéből, hanem legfeljebb arról, hogy megelégelték a sok szerencsétlenkedést, és szeretnének együttműködni azokkal, akik ma döntésképességgel birnak a Városházán. Magam, amikor arra utaltam, hogy az "emberek" mást szeretnének mint a se jobbra, se balra nem figyelő épitészek, akkor nem cilvilként, hanem városgazdászként kritizáltam. Az más kérdés, hogy én körön kivülről vagyok kénytelen bekiabálni, miközben olyanok állnak a munkapad mellett, akik sorozatban selejtet termelnek évtizedek óta.

Új hozzászólás

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk