Modernizmustól a vincellérházakig – P. Mueller Éva életművéből válogattunk

Nők az építészetben című sorozatunk mai részében egy jelentős életművet hátrahagyó, mára mégis kevésbé ismert építész munkásságát mutatjuk be. Az Ybl-díjas P. Mueller Éva szakmai sikereit elsősorban későmodern stílusú, nagy állami beruházások részeként megvalósuló épületeinek köszönheti, legnagyobb hatású műveit azonban később tervezte. Az 1980-as években érdeklődése a népi építészet elemeit felhasználó, ám a korszak igényeit maximálisan kielégítő nyaralók és családi házak felé fordult, melyek a mai napig meghatározzák a Balaton-felvidék építészeti arculatát.

P. Mueller Éva (1923, Szeged – 2020, Genf) neve a korabeli szaksajtóban, illetve a későbbi szakirodalomban is gyakran előfordul, életrajzi adatokat azonban ritkán találni. Életével kapcsolatban elsősorban lánya, a szintén építész Lamunière-Bertalan Katalin által rendelkezésünkre bocsátott hagyatékból tájékozódtunk – ez úton is köszönjük neki. Cikkünkben szerepel továbbá néhány anekdota, melyet maga az építész mesélt el szerzőnknek, még jóval az írás születése előtt.

A hagyatékban őrzött dokumentumokból megtudhatjuk, hogy P. Mueller Éva építész családba született. Már a strassburgi származású, Lőcsén letelepedő és alkotó nagyapa, Anton Mueller is építőmester volt. (A szakirodalom Müller Antal néven említi, a lőcsei Szent Jakab-templom restaurátoraként és több szepesi fürdőépület tervezőjeként ismert.) Öt gyermeke közül kettő orvos, három pedig építész lett. A legkisebb, Mueller Antal is az édesapa hivatását választotta, és fiatal építészként került Szegedre, ahol klinikaépületek és iskolák tervezésével szerzett magának hírnevet. Itt született Mueller Éva (a „P" második férje, Pongrácz-Donáth Ottó nevéből származik), aki már kislányként is érdeklődött édesapja hivatása iránt, ezért 1941-ben beiratkozott a József Nádor Műegyetemre, vagyis a mai BME-re. Mivel ebben az időszakban még szinte kizárólag férfiak jártak az intézménybe, helyzete nem volt egyszerű. A szokásos – de semmiképp sem normális – „cukkolás" mellett bonyolult, sőt, néha komikus helyzeteket is át kellett élnie. Nem volt például az épületben külön női WC, így a fiúknak kellett őrizni a bejáratot, amíg ő a mosdóban tartózkodott. A háború évei őt is megviselték, ekkoriban vesztette el ugyanis édesapját. Elmondása szerint különösen nagy nehézséget okozott számára az erőszakoskodó, a nők életét megkeserítő szovjet katonák elkerülése is. Ha utcára kellett mennie, édesanyja tanácsára – nővérével együtt – kendőbe burkolózott, arcára pedig szénnel fekete pöttyöket festett, hogy azt higgyék, feketehimlős. A szovjet katonák ugyanis egyedül a himlőtől féltek, így megmenekült tőlük.

Építészmérnöki diplomáját 1945-ben szerezte meg, ami önállóságra adhatott volna lehetőséget, de élete a következő években sajnos csak nehezebb lett. Az államosítások következtében családja elvesztette teljes vagyonát, beleértve házukat is. Édesanyja unszolására – és hogy biztonságban legyen – férjhez ment, első házasságából született lánya, Katalin. A kapcsolat azonban nem bizonyult hosszúéletűnek, hamar az elvált, egyedülálló édesanya szerepében találta magát, egyedüli kenyérkeresőként kellett boldogulnia. Ráadásul megözvegyült édesanyját is támogatnia kellett. Kezdetben a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban helyezkedett el, 1950-ben azonban a Honvédséghez irányították. Szakmai életének legnehezebb időszaka következett ekkor, két műszakban, reggel 5-től este 11-ig dolgozott építésvezetőként a budakeszi rádiós iskola munkálatain. A kőművesmunkát politikai foglyok és máshonnan odarendelt segédmunkások végezték, akik eleinte nem hallgattak rá. Női építészként nem tisztelték, a méltatlan helyzetbe szinte belebetegedett. Csak kemény munka árán tudta magát elfogadtatni a munkásokkal. Ráadással ebben az időszakban szabotázzsal is megvádolták, ami igen komoly fenyegetettséget jelentett. Helyzete annyira kilátástalannak tűnt, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében.

A nagy fordulat akkor következett be életében, amikor bátyja hazatért a szovjet hadifogságból, ahol együtt raboskodott a későbbi építőipari miniszterrel. Az ő közbenjárására kapott állást a Mezőtervnél, majd annak megszűnésekor lett az IPARTERV, vagyis az Ipari Épülettervező Vállalat munkatársa. Ebben az időszakban tervezte korai műveit, például a karcagi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet, a sárvári Állati fehérje Feldolgozó Üzem, és a keszthelyi Kolorádóbogár Kutatóintézet épületét. Az említett épületek a szocreál építészethez sorolhatók, de a keszthelyi kutatóintézeten a kolorádóbogár őshazája, Új-Mexikó tradicionális, hispán építészetének jegyei is megfigyelhetők.

Leghíresebb műveit már a KÖZTI, vagyis a Középülettervező Vállalat építészeként tervezte. Nagy elismerést hozott számára az 1962-től 1964-ig épült Egri Gyermekváros, melynek köszönhetően később több hasonló komplexumot épített, például Komáromban és Görömbölytapolcán. Az egri, 320 gyermek befogadására alkalmas épületegyüttes szigorú későmodern stílusát játékos eszközökkel oldotta fel. Látványos a főbejárat elé helyezett, a talajra három ponton támaszkodó héjkupola, mely a tihanyi hajóállomáson láthatóhoz hasonlít. Az óriáskunyhóra emlékeztető, csúcsos tetőidommal ellátott étterem, mely a kompozíció központi eleme, szintén oldja a hasáb alakú épületek monotóniáját, a homlokzatokon alkalmazott narancs- és citromsárga kerámiaburkolatok, valamint a belső terek falait díszítő műalkotások is mind a gyerekek világához hozzák közelebb az épületet. Szintén fiatalok számára tervezte a váci tizenkét tanulócsoportos gimnázium épületét, mely ma az I. Géza Király Közgazdasági Szakközépiskolának ad otthont. 1963 és 1968 között épült. Az időszakban az iskolaépítés általában típustervek mentén zajlott, ebben az esetben azonban a terepviszonyok miatt új épület tervezésére volt szükség, P. Mueller Éva nagy örömére. A telek különlegességét Vác történelmi központjának közelsége, illetve a várfal itt található maradványai adják, melyeknek megőrzése fontos szempont volt a tervezés során. Az épület egy kétemeletes, tantermeket magába foglaló tömbből, és a konyhát és tornatermet rejtő földszintes lepényépületből áll, mely az előbbihez tompaszögben csatlakozik. A magasabb tömb eleve horizontális hatását a homlokzaton nyitott szalagablakok hangsúlyozzák.

Az imént említett, későmodern stílusú példák színvonalasak, ám nem kifejezetten kísérletezők. 1962-ben azonban újító alkotással is jelentkezett az építész, ő tervezte ugyanis Budapest első függönyfalát. A mű megítélése ambivalens, hiszen az egykori Parisiana Mulató Lajta Béla, majd később Vágó László által tervezett, igen kvalitásos épületének átépítéséről van szó. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az igazán drasztikus átalakítás már az 1950-es években lezajlott, szocreál stílusban. Az ekkor létrehozott, silány főhomlokzatot takarta el P. Mueller Éva 1962-ben egy függönyfallal, színházi jelleget és némi eleganciát pedig egy ferde szögben a bejárat fölött elhelyezett, erősen kiugró előtetővel adott az épületnek. A szerkezet kifejezetten újító volt ugyan, és mint ilyen, mindenképp említést érdemel, mégsem lehetett hosszúéletű. Az építőipar technikailag még nem állt készen ennek kivitelezésére – például a színes üvegtáblák gyártása nem volt lehetséges, ezért a kék és sárga színt festéssel érték el – így a szerkezet állapota hamar leromlott, az épület 1980-as években történt rekonstrukciója alatt teljesen elbontották.

Hasonló, ám már lényegesen színvonalasabb kivitelű függönyfal látható az Országos Gyógyszertári Intézet, a mai OGYÉI székházának homlokzatán is. Az V. kerületben álló, elegáns irodaház 1975-től épült, 1980-ra készült el. A kilencemeletes épület impozáns megjelenését a bronz színűre eloxált alumínium függönyfalnak, és a lábazati zóna sötétszürke márványburkolatának köszönheti. Az épületbelsőben a kétszintes előcsarnok látványos dekorációt kapott a szürke különböző árnyalataiban játszó márványborítások által. Az imént felsorolt épületek mind hozzájárultak ahhoz, hogy P. Mueller Éva átvehette az Ybl-díjat 1978-ban.

57 évesen, 1980-ban ment nyugdíjba, de nem vonult vissza az építészettől, sőt, új korszak kezdődött karrierjében. Második férjével még az 1970-es években vásárolt egy rossz állapotú présházat a tihanyi Óvárban, melyet saját ízlésére alakított. Ügyelt arra, hogy megtartsa az épület tájba illő jellegét, népi építészeti stílusát, miközben egy a korabeli igényeknek megfelelő nyaralót alakított ki. Az átalakítás olyan jól sikerült, hogy hirtelen számos megrendelője akadt a környéken, nyaralótulajdonosok és helybéliek egyaránt. Először a tihanyi Óvár telt meg műveivel, majd az egész falu, végül az egész Balaton-felvidék.

Akarattyától Keszthelyig körülbelül hatvan épületet tervezett vagy alakított át, legtöbbjük Tihanyban, Csopakon, Paloznakon és Balatonfüreden áll. Nyaralói közül a leghíresebb talán a csopaki vincellérház, melynek átalakítását 1994-ben végezte, és mely többször is megjelent különböző folyóiratokban, mint az év háza. A nem túl nagy, ám egy család számára mégis kényelmes nyaraló csak helyi anyagokból épült, helyenként kővel burkolt falának és nádtetőjének köszönhetően belesimul a tájba, csak úgy, mint az általa tervezett balatoni nyaralók és családiházak általában. Vernakuláris stílusa nagy hatással volt más építészekre is, tulajdonképpen neki köszönhető, hogy az 1980-as és 1990-es években nyaralókkal beépülő szőlőhegyeken csupa bájos, helyi jellegű, mégis korszerű ház jött létre, melyekben egész családok szívesen töltik nyaraikat. Ő maga is mindig így tett. Bár a rendszerváltás után sok időt töltött a lányánál Svájcban, ahol többször dolgoztak is együtt – és ahol bilizés közben tanította unokáit a Himnuszra és a Szózatra – a nyarakat mindig tihanyi házában töltötte. Idős korában aztán végkép a lányához, Katalinhoz költözött Svájcba, és itt hunyt el 2020-ban. 97 éves volt.

Paár Eszter Szilvia

Az építésznőkkel kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.