Műhelyvita a világörökségről szóló törvényről

A Magyar Urbanisztikai Társaság november 25-én 16.30-kor műhelyvitát tart a készülő világörökségi törvényről.

A Magyar Urbanisztikai Társaság november 25-én 16.30-kor műhelyvitát tart a készülő világörökségi törvényről.

Helyszín: Magyar Urbanisztikai Társaság, 1094 Budapest, Liliom u. 48.

Vitaindító szakmai vélemény
A világörökségről szóló törvény tervezetéről

A világörökség jogi státusa – a nemzetközi és a nemzeti jog közötti gyakori súrlódásoknak megfelelően – Magyarországon, és sok más országban is tisztázatlan, rendezetlen. Örvendetesnek mondható ezért, hogy megszületett a világörökségről szóló törvény tervezete, amitől elvárható, hogy megszüntesse az előbbi, régóta fennálló hiátust. Sajnálatos ugyanakkor, hogy az egyébként szépen, precízen fogalmazott, világos felépítésű, logikus jogszabály-tervezet nem tudta elkerülni a magyar – és más posztszocialista – műemlékvédelem azon gyermekbetegségeit, amelyek egyébként is nehézzé teszik a műemlékvédelem helyzetét Magyarországon, így feladatának betöltéséhez igen jelentős átdolgozásra szorul.

A tartalmi észrevételeket megelőzően egy jogi típusú megjegyzés: a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 32. §-a szerint „A jogszabály tervezetével egyidejűleg meg kell küldeni véleményezésre a végrehajtási jogszabály tervezetét is." Mivel a törvény tervezete felhatalmazásokat tartalmaz a végrehajtási rendelet(ek) megalkotására, viszont a Magyar Urbanisztikai Társaság ilyen tervezetet véleményezésre nem kapott, sajnálatos módon jeleznünk kell a véleményeztetés ilyen módjának törvénysértő voltát, javasolva, hogy a végrehajtási rendelet(ek) egyeztetése nélkül a törvényt ne bocsássák – törvénysértő módon – az Országgyűlés elé.

A szakmai tartalom terén szintén sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a tervezet túlontúl szűk körben – kizárólag az állam intézményi és forráskeretei között – keresi azt az eszköztárat, amellyel a világörökségi területek értékőrző hasznosítását és fejlesztését biztosítani kívánja. Nem vesz tudomást arról, hogy az örökségvédelem – még ha az állam garanciákat nemzetközi egyezményekben vállalt is – sokszereplős tevékenység, ahol a közhatalomnak gyakran inkább közvetett eszközökkel érdemes hatnia, mint kétséges kimenetelű direkt beavatkozások szándékával. A fentieket tükröző tévedés, hogy a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottsága nagy többségében minisztériumi delegáltakból áll, a világörökségek fenntartásával foglalkozó szervezetek részéről még tanácskozási joggal felhatalmazott állandó meghívottként sem enged meg „kívülállót" (bár érdekes a tervezet 6. § (3) pontja, amely szerint a Bizottság „kiemelkedő elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező tagokból áll". Lehet, hogy a szerző már tudja, kiket delegálnak majd a miniszterek?). Mindenképpen indokolt lenne legalább a világörökségi helyszínek gazdáinak, valamint a kompetens szakmai
szervezeteknek a képviselőivel bővíteni a Bizottságba delegáló szervezeteket.

Ennél nagyobbnak mondható tévedés a tervezet 7. §-a, amely a világörökségi kezelési tervvel foglalkozik. Önmagában is érdekes lehet elgondolkozni azon, hogy az egykori fordító a „management plan"-t miért éppen „kezelési terv"-nek fordította. Nagyobb rejtély azonban az, hogy miért gondolják a jogszabály előkészítői – sok más szakmagyakorlóval egyetemben – azt, hogy jogszabályi tilalmakkal menedzselni (vagy kezelni) lehetne nagy értékű és sokszor nagy kiterjedésű épületeket, vagy egész városrészeket, különösen egy nem igazán jogkövető kultúrán szocializálódott országban (azaz Magyarországon). A nemzetközi jó példák alapján az fogalmazható meg, hogy a sikeres „kezelési" tervek sokkal inkább a városrehabilitáció újabb gyakorlatából ismert akcióterületi tervekre hasonlítanak – tehát a stratégiai célrendszerre alapozott konkrét tennivalókat, azok gazdáit, forrásait, ütemezését, stb. tartalmazó középtávú operatív tervek –, mint a helyi építési szabályzatokra. Ennek egyszerű oka van: a szabályozási tervek passzív eszközök, csak akkor kezdenek el működni, ha valaki valamit építeni akar. Az épített örökség elemei viszont aktív beavatkozásokat igényelnek, folyamatos hasznosítás, működtetés, karbantartás hiányában elpusztulnak. A kezelési terveknek tehát azt kell inkább tartalmazniuk, hogy az adott terület melyik részéért ki a felelős, és az illetőknek – vagy másoknak – mit kell tenniük az értékőrző hasznosítás érdekében, és hogyan tegyék azt.

Indokolt lehet ezért az is, hogy a kezelési tervet a világörökség adott egységéért felelő szervezetnek kelljen elkészíte(t)nie és jóváhagynia, a helyben érdekelt szereplők koordinálásával, a helyi eszközök minél nagyobb felhasználásával, és állami támogatással, a Bizottság egyetértését is megszerezve. Ennek megfelelően átdolgozásra szorul a kezelési terv tartalmára vonatkozó előírásrendszer – amelyhez jó alapot ad az NFGM Városfejlesztési Kézikönyv c. kiadványának az akciótervek készítésére vonatkozó része – és a műfaj is. Fölösleges ugyanis ebben az esetben a kezelési tervről a miniszternek rendeletet alkotnia, hiszen a terület- és településrendezési tervek megfelelő alapot nyújtanak a jogi védelemre.

Súlyos szereptévesztés, hogy az egyes területek világörökségi ügynökségeit a Bizottság választja ki. Tekintettel arra, hogy a világörökségi helyszínek mindegyike több kompetens szervezettel, vagy személlyel – önkormányzattal, tulajdonossal, stb. – bír, indokolt a fenntartásban, fejlesztésben illetékes helyi – nem csak állami-önkormányzati, hanem privát, illetve civil – szervezetekből helyi világörökségi tanácsokat szervezni, akik saját hatáskörben – állami felügyelet mellett – gondoskodhatnának az örökség megfelelő használatáról és kezeléséről. Ezeknek a szervezeteknek kellene felállítaniuk a nonprofit, közhasznú szervezetként működő helyi ügynökséget, amelyiknek feladata lenne pl. a támogatások gyűjtése, marketing és PR akciók szervezése is. Érdemes lenne e törvényben szabályozni viszont a helyi világörökségi tanácsok, illetve a helyi ügynökségek tevékenységének minimum-kritériumait.

Sajnálatos, alapvető hiba, hogy a szerzők nem képesek továbblépni az értékvédelem = állam képleten, és ez a legmarkánsabban a finanszírozásról szóló 10. §-ban mutatkozik meg. (N.B. az erre kidolgozandó „külön jogszabályt" mint végrehajtási jogszabályt szintén mellékelni kellett volna) Nincs szó a jogszabály tervezetében az állami költségvetésen kívül egyetlen olyan forrásról sem, amellyel a világörökségi helyszínek, vagy területek fejlesztése finanszírozható lehetne, hogy a címmel közvetve járó lehetséges hasznok (pl. logózott promóciós emléktárgyak díjai, bizonyos turisztikai bevételek, helyi turisztikai adók, közterületi árusítás díjbevételei, különféle támogatások) meghatározott része visszaforgatható lehessen. Itt kellene tárgyalni az ilyen, a világörökségre fordítandó bevételeket kedvező adózási feltételek mellett fogadni képes, a közhasznú szervezet által működtetett alapot, amelyből a kezelési tervben foglalt akciók (rész)finanszírozhatók lehetnének, hiszen a közhasznú szervezetekre vonatkozó általános szabályok szerint az ilyen szervezetek támogató adományok pl. adókedvezménnyel járnak. A pusztán az állami forrásokra szorítkozó finanszírozási javaslat önmagában rendkívül ingatag lábakon hagyja állni a szép ügyet.

Összefoglalóan: jó, hogy elindult valami, de a fentiek értelmében még igen jelentős szemléletváltás, és nem csekély jelentőségű átdolgozás van hátra. A jelenlegi eljárás törvénysértő (a mai gyakorlatban nem egyedülálló módon), nem tesz eleget a jogszabályi előírásoknak. A kormány elé terjesztése ilyen módon jogi okokból nem lehetséges, szakmai okokból pedig téves lenne.

Ongjerth Richárd
ügyvezető igazgató

Magyar Urbanisztikai Tudásközpont NKft.
A Magyar Urbanisztikai Társaság
elnökségi tagja

A törvénytervezet a csatolt dokumentumban tanulmányozható.