Épületek/Örökség
Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán
2010.03.23. 06:19
Kultúrtörténeti és esztétikai alapról vitatják építészek és építészettörténészek az ország egyik legjelentősebb intézménye, a Szépművészeti Múzeum bővítését. A koncepció érvényességének kérdése eddig még fel sem merült, pedig egy intézmény funkciójának figyelembevétele nélkül komolytalan bővítési terveket készíteni. Barkóczi István muzeológus írása.
A Szépművészeti Múzeum világon egyedülálló harmóniájú, fenséges tömege a budapesti Hősök-terét uralja. Az épület méltósága gondosan mérlegelt egyensúlyából, kiérlelt arányaiból, visszafogott, klasszicizáló elemeiből, bejáratának lenyűgöző magasságából, belső tereinek nagyvonalú, változatos, mégis emberi léptékű kialakításából adódik.
65 évvel a háború után sajnos még mindig nem a háborúban elszenvedett károk helyreállításáról van szó, hanem olyan nagyszabású beruházásról, mely nem a meglévő értékek helyreállítását tűzte ki célul, hanem egy, a múzeumi alapfunkciókhoz nem szorosan kapcsolódó bővítést, mely még durván be is avatkozna ebbe az egyedülálló épületbe és annak környezetébe.
Egy építkezés két alapvető részből tevődik össze: programból és megvalósítási tervből. Ha egy meglévő intézmény bővítéséről van szó, akkor legelőször is tisztázni kell azt, hogy mennyiben látja el megfelelően funkcióját az eredeti épület; milyen esetleges új funkciók igényelnek helyet, és mennyire indokolt azok közvetlen kapcsolata a meglévő épülettel. A legfontosabb azonban, hogy a bővítés gondolata során olyan teljes és egységes koncepció, azaz megoldás kristályosodjon ki, melyben minden a helyére kerül. Nem lehet azt mondani, hogy most csak ezzel és ezzel a funkcióval foglalkozunk, a többivel pedig később. Ha ez így történne, nagyobb lenne a kár, mint a haszon.
Egy múzeum legfontosabb feladata a gyűjtemények megőrzése, „karbantartása" és bemutatása. A Szépművészeti Múzeum alapvetően a Régi Képtár számára (kis túlzással az Esterházy Képtárnak) épült (ez az első emeleti teremsor), valamint a nagy száma ellenére is aránylag kis teret elfoglaló Grafikai Gyűjteménynek, továbbá szobroknak – azaz a „szépművészet" különböző ágainak, és a hozzájuk tartozó könyvtárnak. (Az Antik és Egyiptomi gyűjtemények csak a 20. század elején kerültek a Múzeumba.)
A tervező, Schickedanz Albert nagyvonalú koncepciójával nem csak gyönyörű, „klasszikus" múzeumot és „modern", a legújabb technikai vívmányokat is alkalmazó épületet alkotott, hanem építészeti allegóriát is, melyben a különböző stílusú földszinti, nagy csarnokok az európai kultúra folyamatosságát reprezentálják.
Schickedanz szorgalmazására kerültek felbecsülhetetlen értékű, eredeti öntőformában készült szobormásolatok is a stílusban hozzájuk illő csarnokokba – kiteljesítve ezzel a kultúrtörténeti koncepciót. (Ez a gyűjtemény sajnos nem került helyreállításra a II. világháború után és ma vidéki múzeumokban kallódik.)
A múzeum-látogatás tudatos része, hogy egy magas lépcsősor „fáradságos" megmászása után, aránylag sötét előcsarnokból jutunk el a világosságba, a művészetek birodalmába. Felemelő ez az érzés, katartikusnak mondható élménnyel. Ez tehát olyan párját ritkító, egységes építészeti és muzeológiai koncepció melyet csak akkor lenne érdemes megbontani, ha jobb koncepció várna megvalósításra.
A Múzeum első 50 évében, az épülethez kapcsolódóan kikristályosodott egy, az építészetet értő és méltó módon kihasználó muzeológiai gyakorlat, mely a gyűjteményeket egymástól elkülönített egységekben mutatta be a számukra legelőnyösebb módon: iskolánként, időrendben. Ez a rendezés lehetőséget nyújtott a gyűjtemények „teljességének" hangsúlyozására. Ilyen teljességgel ugyanis csak nagyon kevés múzeum büszkélkedhet. A példa kedvéért - most csak a legfontosabb gyűjteményt - a Régi Képtár első emeleti teremsorát alapul véve kiemelnénk, hogy abban Pigler Andor volt főigazgató, az 1950-es évek végén olyan szigorú szakmai rendbe, logikus egymásutániságba, esztétikai kánonba sorolta a képeket, hogy a látogató egy- (vagy több-) órás sétája során teljes és összefüggő képet kapott az európai festészet történetéről – remekműveken keresztül. Ez volt a Szépművészeti világattrakciója, melyet szakemberek is csak a legnagyobb elismeréssel emlegettek. Ennél többet nem lehet az átlag-látogatóért sem tenni.
Az egység azonban felborult az 1990-es években, amikor az alagsori bővítés mellett végiggondolatlan és elhamarkodott módon avatkoztak be a főépület kialakult rendjébe. Indokolatlanul építettek ugyanis új kiállítási tereket pl. hagyományosan raktár-helyre, anélkül, hogy valódi megoldást kerestek ill. találtak volna az égető raktárhelyzet megoldására. (Itt a másfélemeleti Holland Kiállításra utalok.)
Ma a Múzeumba lépve nem tudjuk rögtön hol is vagyunk. Nincs tájékoztató a gyűjteményekről és arról, hogy azok hol találhatóak. Ezt az információt nehéz is lenne megadni, mert szinte minden, mindenhol található (régi képek és szobrok szinte minden teremben és csarnokban láthatóak) – szemben a nagy külföldi múzeumok áttekinthető és évtizedeken át megőrzött, logikusan felépített, rendszerezett kiállítási struktúrájával és az ahhoz kapcsolódó információs rendszerrel. Nagy hiba volt a holland rész kiemelése az első emeleti Képtárból és külön, távoli teremsorba való helyezése az ún. másfél emeleten – a Régi Képtár volt Tanulmányi Raktára helyére. Ezzel megszűnt a Múzeum fő erénye, hogy egyetlen, töretlen sétával bemutassa az európai festészet történetét. A látogatóknak ugyanakkor csak töredéke veszi a fáradságot, hogy felkeresse az egy szinttel magasabban található, a fő útvonalból kieső gyűjteményrészt.
Ez a szakmailag indokolatlan terjeszkedés a minőség rovására is ment. Jelenleg nagyon sok másodrangú kép gyengíti a remekművek hatását. Ezen „másodrendű" művek ugyanakkor nem lebecsülendők, hisz gazdag hátteret nyújthatnának egy látogatható tanulmányi raktárban (ahogy ez korábban már létezett) ill. szakmai időszaki tárlatok alkalmával, melyek a mega-kiállításokhoz hasonlóan (ill. azokat felváltva) vonzhatnák a közönséget – fontos tanulmányi, oktatási szerepet is betöltve.
Az épület és gyűjteményeinek elógiuma után, nézzük meg a bővítés, a főépület előtt tervezett földalatti kiállítási és közösségi helyiségeket tartalmazó blokk indokoltságát és a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket:
1. Elbírja-e az Intézmény, az Ország, a Költségvetés ezt a növekedést – nem csak az építkezést, hanem az új rész későbbi fenntartását is?
2. Megoldja-e a bővítés a gyűjtemények Házon belüli helyproblémáit? Van-e annyi új, elengedhetetlen funkció melyeket már semmilyen más módon nem lehet elhelyezni az ódon falak között?
3. Milyen tanulsággal szolgál a 25 éve tartó „rekonstrukció"? Az eddig végzett munkák vajon időtálló, szakmailag megalapozott új részekkel gyarapították a Múzeumot, egy elképzelt ideális állapotot szem előtt tartva, vagy ötletszerűen, amire éppen pénz volt?
Bővítés csak ezen kérdések tisztázása és konszenzusos elfogadása ismeretében megengedhető. A válaszok maguktól adódnak:
1. A Házon túlnyúló terjeszkedés olyan működési költségtöbbletet jelenthet, melynek fenntartása súlyos és indokolatlan terhet róhat a gazdaságra. (Ezt a terhet nem viselheti az intézmény, hisz vitán kívül áll, hogy egy múzeum önfenntartó legyen.)
2. Házon belül mind a hat gyűjteménynek megvan, ill. meg lehetne a helye, raktáraikat is beleértve. (Természetesen mindez beruházás függvényében.) A jelenlegi állapot azonban nem ezt a képet mutatja. Nincs stratégiai elképzelés az egyes gyűjtemények és funkciók állandó helyére, indokolt méretére – pl. az Állandó Kiállítást nem bővíteni, hanem szűkíteni kell annak érdekében, hogy csak a legkvalitásosabb darabok szerepeljenek ott. Az indokolt méretű, „tanulmányi jellegű", azaz látogatható raktárak kialakítására sincs elképzelés. Itt a legnehezebb és legfontosabb feladat a Régi Képtár tanulmányi raktárának 25 éve halogatott kialakítása (a régi raktár mennyezete ugyanis akkor megroggyant majd később azt kiállítási területnek állították helyre). Megoldandó feladat a rendkívüli kincseket rejtő Szobor Gyűjtemény állandó helyének kialakítása is, és jelzésszerűen (egy teremben) a másolatgyűjtemény egy összefüggő csoportjának visszahozatala is kívánatos lenne. Muszáj állandóan hangsúlyozni, ezek mind csak házon belül képzelhetők el.
3. Tanulságosak az elmúlt 25 év építkezései, a Házon belül történt munkák és a Szondi utcában megépült Könyvtár és Restaurátori Blokk. A Könyvtár építése idején, 1995-ben, ez a funkció nem volt elég az állami támogatáshoz ezért kibővítették azt új, Restaurátori Blokkal. Leszámítva most annak elfogadhatatlanságát, hogy a restaurálás házon kívülre kerüljön, előre nem látott fejleményként egy évvel az új műhely megépülése után, gazdasági kényszernek engedve, elbocsátották a Múzeum festő-restaurátorait. Az új, hatalmas, egyébként nem szerencsés kivitelű teret külsős munkatársak használják azóta is – főleg külső munkára. A gyűjtemények szempontjából így az kihasználatlan. A kisszámú „házi" restaurátor pedig a Házban van, ahova tartoznak és ahol szükség is van rájuk.
Az 1990-es években a Múzeum logikusan terjeszkedett a pince (tkp. mélyföldszint) irányába. A bővítés stílusa, struktúrája és minősége vitatható, ugyanakkor mégiscsak hasznos tereket nyitott gyűjteményeknek, kiállításoknak, raktáraknak és kiszolgáló helyiségeknek. Azonban ez a terjeszkedés mintha függetlenül folyt volna az eredeti épülettől és funkciótól, és nem aknázta ki megfelelően a helyet – így a mélyföldszint nyújthat még további terjeszkedési lehetőséget.
Határozottan állítható ezért, az eredeti hatalmas csarnokok, valamint a pincében kialakított terek a felmerülő új funkciók elhelyezésére is alkalmasak lennének, úgymint (kisebb) időszaki kiállítások, előadóterem, étterem, ajándékbolt, gyermek és felnőtt foglalkoztatók, ruhatárak és öltöző helyiségek.
A 25 éves „rekonstrukció" alatt sajnos még csak gondolati szinten sem jutottak el az Épület ideális állapotának megtervezéséhez („újraálmodásához"). Akkor miről van itt most tulajdonképpen szó? Bővítményről, amely nem biztos, hogy jogos igénnyel lép fel a gyűjtemények helyzetével szemben? Bővítményről, amely szervesen nem kapcsolódik a múzeumi alapfunkcióhoz (hisz deklaráltan turisztikai szolgáltató helyiségek lennének), illetve melynek kiállító csarnoka minden valószínűség szerint csupán átmeneti igény kielégítésére szolgálna, hisz házon kívül nagyobb indokoltsággal lenne megvalósítható, mint „házon belül"?
Nagyon enyhe szavakkal kifejezve: nem szerencsés megalomániás projektek dédelgetése és megvalósítása, amíg az eredeti épület rekonstrukciója és a múzeum eredeti, legfontosabb alapfeladatainak megoldása csorbát szenved.
A félreértés, illetve a legnyomósabb vélt indok a (földalatti) terjeszkedésre a nagy, nemzetközi (ún. mega-) kiállítások rendezése. A félreértés itt több szintű, de csak két ellenérvet ragadunk ki:
- nem valószínű, hogy hosszú életű lesz ezen kiállítások megszervezhetősége, ugyanis rengeteg szakmai érv szól ellenük, melyeket egyre erőteljesebben hangoztatnak is a külföldi kollégák;
- semmi nem indokolja, hogy a Múzeum falain belül kelljen megrendezni ezeket a kiállításokat, még akkor sem, ha a Múzeum szervezi azokat.
Van ugyanis egy budapesti adottság, hogy egy múzeum és egy kiállítási csarnok egymással szemben épültek – elődeink előrelátásának köszönhetően. A Műcsarnok egyedülálló és „bombasztikus" felülvilágítós termeivel nem lehet és nem is érdemes vetekedni – egyszerűen „kihasználás" után kiáltanak. Politikai döntés okozza a Műcsarnok jelenlegi marginalizálódását. Bár a lehetséges önfenntartás céljából Kft-vé alakult, „alternatív" művészetet bemutató kiállításait alig keresi fel évi 20 ezer látogató. Ez a szám kevés ekkora épület fenntartásához.
A Műcsarnok ugyanakkor elbírna havi 100 ezer látogatót is, így egyebek mellett tökéletesen alkalmas lehetne a Szépművészeti időszaki, „vendég" kiállításainak befogadására.
Érthetetlen, hogy nincs vezetői akarat a háborús károk helyreállítására, hogy a Szépművészeti Múzeum épülete újra eredeti pompájában ragyoghasson. A Román Csarnok a háború óta zárva tart; rekonstrukciója és új funkcióval történő ellátása nagy nyereség lehetne. Az Antik Csarnok dongaboltozatának felépítése pedig a háborús pusztítás legfájóbb maradványának felszámolását jelentené. Számtalan tehát a muzeológiai és építészeti feladat a Főépületen belül, mielőtt gondolni lehetne egy esetleges bővítésre.
A fentiekből kiderülhet, hogy a Szépművészeti Múzeum jelenleg a teljes muzeológiai káosz állapotában található. Ez vonatkozik az egységes koncepciótól megfosztott állandó tárlatokra és az időszaki mega-kiállításokra, a raktárak helyzetére és az egész működésre. Kiutat a Múzeum(ok) jövője szempontjából kizárólag az állandó kiállítások látogatottságának növelése jelenthet. Közönséget nem csak remekművek tucatjaival, de szakmailag előkészített, a gyűjteményekhez kapcsolódó, ezáltal egyedi, csak Budapesten bemutatható tudományosan megalapozott kiállításokkal is vonzani lehet (még külföldről is).
Addig, amíg nincs rend a Múzeumban, nincs minden gyűjtemény állandó kiállításának és raktárának megfelelő szakmai koncepció szerint megtervezett helye a Házban, honnan is tudhatjuk, mire van még szüksége a Múzeumnak? Ezért érezzük jogosnak a kérdést: érdemes itt és most pénzt költeni a Múzeumhoz szervesen nem kapcsolódó funkciók és bizonytalan jövőjű programok helyszínének? Szerintünk mindennél fontosabb a Schickedanz Albert tervezte épület eredeti, páratlan szépségű állapotának helyreállítása.
A turisztikai igényeknek pedig önálló, múzeumtól független intézményt kell létesíteni.
Barkóczi István
muzeológus
névjegy:
3/4
Barkóczi István
Barkóczi István
Barkóczi István művészettörténész-muzeológus, az ELTE doktora, jelenleg független muzeológus. 1977-ben végzett angol-spanyol-művészettörténet szakon. Több mint 20 évet töltött a Szépművészeti Múzeumban, mint a Régi Képtár muzeológusa, majd 2002 és 2006 között a Műcsarnok főigazgató-helyettese volt. 1997 óta az általa létrehozott, ún. Esterházy Projekt igazgatója. Gyűjtemények kezelésével és szervezésével foglalkozik, valamint a 17-18. századi spanyol és olasz festészeti iskolák kutatásával. Jelentős kiállításai és azok katalógusai: "Tisztelet El Grecónak" Szépművészeti Múzeum, 1991; "Treasures of Venice" amerikai vándorkiállítás, 1995-96; "Te évszázadok kegyence. A festők és Velence" a Szépművészeti Múzeum történetének máig legnagyobb, saját anyagból rendezett bemutatója, 1996; „Esterházy Kiállítás" (Von Raffael bis Tiepolo..) Schirn Kunsthalle, Frankfurt, 1999, a könyvvásárhoz kapcsolódó Magyar Napok keretében. Ennek katalógusa, 1915 óta az Esterházy gyűjtemények első, teljességre törekvő összefoglalása; „Fény és árnyék" Műcsarnok, 2004/2005, amely máig az egyik legsikeresebb magyarországi kiállításnak tekinthető.
Számos előadást és előadássorozatot tartott itthon, valamint az Egyesült Államokban és Spanyolországban, továbbá nemzetközi tudományos konferenciákon: Iraklionban (1990, El Greco szimpózium) valamint a Louvre-ban (1996, Tiepolo konferencia, Velence-Párizs). 1994-ben a granadai egyetemen posztgraduális kurzus keretében oktatta a közép-európai spanyol gyűjtemények történetét. A Szépművészeti Múzeum önkéntes tárlatvezetői csoportjának alapítója (1991), a Múzeum Baráti Körének egyik alapítója (1995), valamint a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Kortárs Magyar Képzőművészeti Gyűjteményének alapító-igazgatója (1995). Jelentős támogatásokat szerzett a Szépművészeti Múzeumnak, többek között egy 150 darabos angol-amerikai kortárs művészeti gyűjteményt 1991-ben (a londoni Mr. Bryan Montgomery ajándékaként).
05:17
http://index.hu/kultur/klassz/2010/04/21/a_japanok_a_vilag_leghiszterikusabb_kiallitaslatogatoi/
21:19
((Ha szabad közbeszólni: http://1100sor.110mb.com/index.php?mod=mostolvastam&ite=o0018))
09:17
@Endrődi Gábor: Ebben az ügyben már korábban elveszítettem a fonalat, de ez a belinkelt cikk "végső csapást" mért ez eddigi információkra. Ezek szerint a Tervtanács soha nem támogatta a lépcső megbontását, de a saroképítményt sem (mert az két éve még nem így nézett ki). Akkor mégis mit csináltak Karácsonyék az elmúlt két évben? Mert lehet mondani, hogy az "igazgató megvezette az építészeket", de bocsánatot kérek, ki az, aki szembe akar és mer menni egy Központi Tervtanácsi állásfoglalással? És főleg miért? Még ha az nem is hatóság, vagy jogilag nem is tiszta, hogy mi a hatásköre. Az külön szomorú, hogy Cságolyék peticiójában ezek szerint semmi nem volt igaz. Őket ki vezette félre?
03:13
tisztelt uram,
ha maga szerint Pipilotti Rist - akinek művei 2009-ben két egymást követő kiállításon is szerepeltek a Műcsarnokban, és akinek ugyanazt a művét néhány héttel korábban a MoMA mutatta be - alternatív művész, akkor maga egyszerűen nem ért a szakmájához.
Pipilotti Rist minimum 1997, a Velencei Biennálén kapott díja óta kortárs klasszikus, és nem alternatív. A Műcsarnok pedig kortárs művészeti intézmény, következőleg elképesztő dilettantizmusnak tartom azt az ötletét, h a Szépművészeti kiállításait a Műcsarnokban kéne megrendezni.
üdvözlettel:
várnagy tibor
19:50
@várnagy tibor: Lassabban a testtel. A Műcsarnokban kezdettől voltak mindenféle vendégkiállítások (ahogy most is kiadják erre-arra). Az épület történetéről olvashatni itt (az utolsó sorban a szövegre mutató link):
http://www.mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&about=5&curmenu=305
A Pipilotti Rist-ügy teljesen offtopic, de abból amit ideírt, az derül ki, hogy maga szerint attól lesz valaki alternatívból "kortárs klasszikussá", ha kidekorálják valami díjjal. Ennek a fordulatnak a feldolgozása tényleg elsőrangú művészettörténészi hozzáértést kíván. Csak gratulálni lehet, ha valaki ilyen szilárd szakmai alapokról fikázza Barkóczi Istvánt.
Persze, ha jól megnézem, van párhuzam: a Műcsarnok is attól "kortárs művészeti intézmény", hogy ez a dekórum van rábiggyesztve. (Ettől nem dőlne össze, ha olykor régi mesterek is lógnának odabent. Mint ahogy a valamikori modernek ma a Nemzeti Galériában lógnak.) Szóval, ez marhaság.
12:10
@kékharis: kedves kékharis, az Operaház és az Operett Színház ugyancsak nincs messze egymástól. Az Operaházban pedig minden évben megrendezik az operabált, ami nyilvánvalóan nem tartozik az intézmény szakmai profiljához. Ebből Önök szerint az következik, h ezentúl az Operaházban is a Csárdáskirálynőt kellene játszani? a Műcsarnok a 60-as évek óta a magyar és nemzetközi kortárs művészet jelentékeny budapesti intézménye, még akkor is, ha volt idő, mikor ugyanezen falak közt a nagyoktóberiszocialistaforradalom, s más hasonló évfordulók alkalmából rendeztek, nyilvánvalóan nem kortárs művészeti kiállításokat. Ezzel együtt, gondolom azt még Önök se vonják kétségbe, h a Műcsarnok által bemutatott Moore, Picasso, Chagall, Bálint Endre a 60/70-es években a kortárs művészet korabeli klasszikusai voltak. Pontosan olyanok, mint a Műcsarnok tavalyi programjából Marina Abramovic, Shirin Neshat, Sigmar Polke, Ed Ruscha, vagy Pipilotti Rist. Moore, Picasso, Chagall (s természetesen Giacometti, Monet, Van Gogh), vagyis a modern klasszikusok, s egyáltalán az egyetemes művészet jelentős alkotóinak műveiből kiállításokat rendezni a Szépművészeti dolga. A Műcsarnoké, s a többi kortárs művészeti intézményé pedig az, h mindazon kortársainkkal foglalkozzanak, akik az ő munkájuknak köszönhetően néhány évtized múltán joggal kerülhetnek be az olyan intézmények állandó gyűjteményeibe, mint amilyen a Szépművészeti Múzeum. Pipilotti Rist természetesen nem a díjai miatt kortárs klasszikus, de a szakmai-, és különösen a nagy nemzetközi szakmai díjai még a laikusok számára is azt jelezik, h az illető műveinek/pályájának értékelésében számottevő szakmai konszenzus jött létre. Amikor tehát Barkóczi úr azt írja, h az a Műcsarnok nem kortárs művészeti intézmény, hanem valamiféle marginális kiállítóhely, akkor olyasmit állít, ami - hogy a lehető legdiplomatikusabban fogalmazzam - szakmailag súlyosan megalapozatlan. Különösen elképesztő kijelentés ez egy olyan kollegától, aki 2002-2006 között a Műcsarnok főigazgató-helyettese volt, mert ezzel implicit azt állítja, h vagy ő maga is rosszul dolgozott, vagy azt, h az utódai dolgoznak mérhetetlenül rosszabbul, mint ő és kollegái néhány évvel ezelőtt! Minthogy a Szépművészeti és a Műcsarnok profilajai közt léteznek érintkező területek, mi több, egymást feltételezi munkájuk, természetesen nem zárhatók ki a közös együttműködéssel létrehozott projektek. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele, h mindkét intézmény önálló maradjon. üdvözlettel:várnagytibor
21:58
@várnagy tibor: Kedves Tibor, olvassuk el még egyszer, mit írt Barkóczi (aki utcabeli szomszédom, és nagyon nagyra tartom, de semmi alapja a közös többes számnak).
Első inkriminált mondat: "Politikai döntés okozza a Műcsarnok jelenlegi marginalizálódását." Ezt én nem úgy olvasom, hogy a szerző szerint a Műcsarnok máris egy marginális intézmény, hanem úgy, hogy - ezek szerint nem szakmai okokból - valakik rossz irányba tolják.
Tovább: "„alternatív” művészetet bemutató kiállításait alig keresi fel évi 20 ezer látogató." Ezt én megint csak nem úgy olvasom, hogy a Műcsarnok minden kiállítása alternatív, hanem hogy azokat a kiállításokat, amelyek abba a kategóriába tartoznak, kevesen látogatják. Ez pedig igaz.
"Ez a szám kevés ekkora épület fenntartásához." - Ez is nyilvánvalóan igaz. Ezért se lenne hülyeség odavinni évi egy-két olyan nagy kiállítást, amelytől komoly bevétel várható, hiszen a pénzen méltányos módon osztozni kellene. Azt pedig, hogy ehhez a Műcsarnoknak fel kellene adnia az önállóságát, Barkóczi - legalábbis ebben az írásában - még burkoltan sem állította. (Tud idézni olyat, ahol igen?) Én inkább olyan ötletnek látom a vendégkiállítások odairányítását, amiből mindkét intézménynek - és nem mellesleg a látogatók sokaságának, magának a városnak - csak haszna lenne.
Ami a Csárdáskirálynő-párhuzamot illeti, Maga ezek szerint a Szépművészeti Múzeum kiállításait a Műcsarnokéihoz képest operettelőadásoknak tartja? Azért ezen gondolkodjék még egy kicsit. (Egy jó operett jó előadásban mindenesetre százszor jobb, mint egy rossz opera.)
Az az "elképesztő kijelentés", hogy a Műcsarnok "nem kortárs művészeti intézmény", a cikkben semmilyen formában nem szerepel. Ezt Maga adja a szerző szájába, egy alantas csúsztatással, majd lendületesen erre fűzi föl a következő állítólagos "implicit" minősítést Barkóczi négy főigazgató-helyettesi évéről és/vagy a mai kollégákról. Személyes megjegyzés: utódai szerintem nem mérhetetlenül, hanem nagyon is mérhetően dolgoznak rosszabbul: az évente 20 ezernél kevesebb látogató a Műcsarnokban elég beszédes adat.
Barkóczi cikkében összesen 6 higgadt mondatot szentelt a Műcsarnoknak, abból kettő-háromról beszélgetünk itten. De lehet, hogy nem is arról, hanem az olvasás és az idézés etikájáról.
00:38
@kékharis: kedves kékharis,Barkóczi úr a Szépművészeti bővítéséről értekezik, s ennek kapcsán javasolja, h a Szépművészeti kiállításainak egy részét ne a Szépművészetiben, hanem a szemközti Műcsarnokban rendezzék meg. Ezt az ötletét véli alátámasztani azzal az érveléssel, h a Műcsarnok az elmúlt években - hibás politikai döntéseknek köszönhetően - marginalizálódott, alternatív művészetet bemutató kiállításokat rendez, melyeket kevesen néznek meg. Azt, hogy a Műcsarnok kortárs művészeti intézmény, ebben az összefüggésben azért fontos hangsúlyozni, mert a Szépművészeti Múzeum nem az, jóllehet - mint arra korábban utaltam -, időnként a Szépművészeti is bemutat kortárs klasszikusokat, vagyis a két intézmény közt létezik érintkezési felület. Az is nyilvánvaló, h a Szépművészeti a Nemzeti Galériához hasonlóan a hazai művészeti ismeretterjesztés zászlóshajója, amely akkor végzi jól a dolgát, ha minél nagyobb látogatottságot produkál. A kortárs művészeti szcénában a Szépművészeti funkciójának megfeleltethető profillal azonban nem a Műcsarnok, hanem a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum rendelkezik. Ennek megfelelően látogatottsága nagyobb is, mint az intézményi hierarchiában alatta elhelyezkedő Műcsarnoké. Így a Műcsarnok munkájának eredményessége nem feltétlenül látogatottságával mérhető, ahogy egyébként a fölötte álló intézményeké sem kizárólag azzal. Viszont minél alacsonyabb szintjeire ereszkedünk a kortárs művészeti intézményhierarchiának, annál kevésbé a látogatottsági index az, ami kifejezi, h az adott intézmény mennyire hatékony, s milyen színvonalú szakmai munkát végez. Mint korábban utaltam rá, a kortárs művészeti intézmények működésének célja, h kitermeljék mindazon műveket, melyek néhány évtized múlva majd a Szépművészetibe, v a hozzá hasonló múzeumok állandó gyűjteményeibe kerülnek. Ez szakmai műhelymunka, melynek sikerességét azon lehet lemérni, h a Műcsarnok által bemutatott művek közül mennyi kerül be majd a Szépművészeti, a LuMu, s a hozzájuk hasonló külföldi társintézmények gyűjteményeibe, művészettörténeti tankönyvekbe stb. Kiállításaik nézőszáma természetesen jelzésértékű, de az is az, h pl Fogarasi András 2008-ban Arany Oroszlán-díjat kapott az 52. Velencei Biennálén. Nem tudom, h Barkóczi úr az általa említett évi 20 ezres nézőszámot honnan vette, de tegyük föl, h pontos adat. Csakhogy ez akkor is minden bizonnyal csupán a Műcsarnok épületén belül megrendezett kiállításainak adata. És a Velencei Biennálék Magyar Pavilonjának látogatottsága? Az is benne van? Elvégre azokat is a Műcsarnok rendezi. Mégegyszer mondom, összetett kérdések ezek, eltérő profilok, ahol nem célravezető kiragadott számokkal zsonglőrködni. Pontosan ezért hoztam föl az Operaház, és az Operett Színház példáját: a Csárdáskirálynő feltételezhetően látogatottabb lenne, mint a Varázsfuvola, de tényleg nem igazán lenne jó ötlet az Operaházban is operetteket játszani. E példa azon a ponton sántít, h a Szépművészeti nem operettben utazik, hanem az egyetemes művészet klasszikusait mutatja be. De épp azért, h a Szépművészeti úgy tudjon gyűjteményt fejleszteni, h amiatt 20-30-50-100 év múlva ugyanúgy érdemes legyen Budapestre látogatni, mint most az El Greco kollekciója miatt, abból a szempontból nem az a hasznos, ha a Műcsarnok nagyobb látogatottságára hajtunk, és klasszikus, népszerű moderneket kezdünk benne bemutatni, hanem az, ha a Műcsarnok olyan kiállításokat rendez, amelyek révén a Szépművészeti, v a pesti LuMu abban az irányban tudja gyűjteményeit tovább építeni, amivel 20-30-50-100 év múlva is megőrizheti versenyképességét nemzetközi társintézményei között. üdvözli:várnagy tibor
08:36
@várnagy tibor: Kedves Tibor, magánvéleményem szerint a LuMu önmagában is pont elég lenne a kortárs művészet hazai otthonának: ott is van hely időszaki kiállításokra, hiszen van még egy csomó kisebb galéria is, a Budapest, a Forrás, a Liget, nemdebár :), és még jópár, ahol egy-egy jeles alkotó vagy kisebb csoport szépen elfér. És lehetne évi néhány nagy durranás a Műcsarnokban, ahogy régen is volt: őszi, téli, tavaszi tárlat, illetve egy-egy nagyágyú egyéni kiállítása. Ezek mellett például a nyári hónapokban simán elférne ott a Szépművészeti egy-egy nagy vendégkiállítása, amiből - ismétlem - a Műcsarnoknak is lehetne olyan anyagi haszna, amit visszaforgathatna a modernekbe. (Mekkora baromság volt a Nemzeti Szalon lebontása, édes Istenem...)
A Szépművészeti mai gyűjteményének a Műcsarnok semmilyen módon nem szolgált hátországául vagy előkészítőjéül - a Nemzeti Galériának már inkább, hiszen kimondottan a magyar művészek kiállítóhelye volt, ami azt hiszem, a mai működésére nem teljesen igaz.
Fogarasi András Arany Oroszlánja remek dolog, de - a Műcsarnok bábáskodását természetesen méltányolva - elsősorban mégis a művész érdemének tekinteném :)
Viszont-üdv
a kékharis
11:21
@kékharis: kedves kékharis,ahhoz, h a Szépművészeti, v a LuMu hatékonyan tudjon olyan gyűjteményt építeni, ami 10-20-30-50 év múlva is versenyképes lesz Európa többi hasonló gyűjteményével, arra lenne szükség, h a Műcsarnok, és a hozzá hasonló intézmények időben elhozzák Pestre korunk Remberandtjait, El Grecoit, Goyait, amikor még olcsón lehet tőlük fontos műveket vásárolni! Annál is inkább, mert arra magyarországi közgyűjteménynek belátható időn belül aligha lesz esélye, h nagyobb összegeket fordítson vásárlásra, mint nyugati konkurensei. Ebben a helyzetben viszont nem marad más, mint az, h a korábbiaknál sokkal nagyobb figyelmet fordítson a hazai kortárs művészeti intézmények, s köztük az olyan nagyobb kiállítóhelyek munkájára, mint amilyen a Műcsarnok, amelyek ugyancsak azzal a problémával küzdenek, miként tudnák a rendelkezésükre álló ugyancsak nem túl sok pénzből bemutatni nekünk a legizgalmasabb hazai és külföldi műveket? De mit tehet a kortárs intézményrendszer azért, h megtalálja a legizgalmasabb műveket? Összintézményi szinten azt, h a lehető legnagyobb hatékonysággal teszteli őket: a kiállítások arra valók, h a legkülönfélébb kontextusokban mutassák be a műveket, egyéni-, és csoportos kiállításokon, különféle tematikus, és külföldi bemutatókon. Ez nem csupán a kiállításokat létrehozó művészek és kurátorok munkája, hanem a kritikusoké, művészeti írólé, szaklapoké is. Ami minden teszten átmegy, arra a Szépművészetinek, s a többi közgyűjteménynek azért érdemes odafigyelni, mert nyilvánvalóan akkor tud a legolcsóbban vásárolni, ha nem akkor vásárol, amikor már az egész világ tudja, h az adott mű remekmű, mert akkor az már drága, hanem akkor, amikor még csak a szakma, v a szakma egy kisebb része tudja! Mondanom se kell, nagyobb kockázat relatíve kisebb összegekért fontosnak látszó műveket vásárolni, mint akkor vásárolni meg valamit, amikor az illető már ünnepelt kortárs klasszikus. Picassotól 1907 után néhány éven át nyilván fillérekért meg lehetett volna vásárolni az Avignoni kiasasszonyokat. A 30-as évek végétől már egész biztos nem fillérekért, de talán még elérhető áron, a 60-as évektől viszont még akkor se, ha a Műcsarnok egy nagyobb pesti kiállítást rendezett volna, az akkor még élő Picassonak. Ugyanakkor az sem kétséges, h egy külföldi mestertől jó eséllyel akkor lehet a legolcsóbban vásárolni, amikor Magyarországon mutat be valamit, s ő is itt van, vagy legalábbis az adott kiállítóhelyen keresztül van hozzá közvetlen kapcsolatunk. Ld, mennyibe került nekünk Robet Capa utólag!!! Ugyanakkor épp Capa veti föl azt a szempontot, h mitől lehetne 10-20-30-50 év múlva hazai közgyűjteményeinknek nemzetközi viszonylatban is egy sajátosan magyar karaktere, ami megkülönböztethet bennünket a jóval nagyobb összegekből gyűjteményező nyugati partnerintézményektől? Nos, ha a Műcsarnok, és a többi kortárs hazai művészeti intézmény jól végzi a mukáját, akkor az azt jelenti, h nem megkésve és utólag, hanem időben mutatja be a lehető legizgalmasabb hazai, és külföldi műveket. A 80-as, de már a 70-es évektől is rengeteg fiatal, és kevésbé fiatal külföldi művész fordult meg nálunk, elsősorban, de nem kizárólag a szomszédos közép-európai országokból. Léteztek köztük, akik újra és újra visszatértek, s hazai vonatkozású műveket is alkottak. Azóta 2-3 évtized telt el, s ma már jól látjuk melyikük pályája mennyire sikeres, mennyire elismert. Nem azt mondom, h a Szépművészetinek csupa ilyesmit kellene vásárolnia, de azt igen, h sokkal tudatosabban kellene építenie a Műcsarnok, és a többi kortárs művészeti intézmény kapcsolati tőkéire, mint jelenleg teszi, s pláne az elmúlt évtizedekben tette! Nyilván tudja, h Fogarasi András nem Magyarországon született, nem itt él, nem itt tanult, de pályája elején gyakrabban állított ki Pesten, mint Bécsben, és nem a Velencei Biennálén dolgozott először a Műcsarnok szakembereivel! És attól tartok nagyon drága lesz tőle akkor vásárolni, mikor néhány évtized múlva egy sikeres pálya végén fog tartani. Vagyis, ha a Szépművészeti, és a többi közgyűjtemény nem a hazai kortárs művészeti intézményrendszer munkájára és eredményeire épít, akkor azt hiszem esélye sincs, h európai partnerintézményeivel versenyképes, mégis karakteresen budapesti gyűjteményt építsen.üdvözli:várnagy tibor
14:27
Hogyan látogatható a szobormásolat raktár?
Miként van rendszerezve, nyilvántartva az ott elrakott anyag?
Bronz szobrok gipszmásolatai vagy kő szobrok másolatai vannak a gyűjteményben?
Megsemmisült szobrok esetén (régi fotó, helyszín alapján) kihez jó fordulni?
00:17
Nehezen lehet azzal a szándékkal vitatkozni, s tán nem is érdemes, hogy Budapest tényleg egy időszaki, több korszakon is átívelő, nagyszabású tárlatokat befogadó kiállítótér hiányát szenvedi. Az más kérdés, hogy ez a meglévő intézmények berkein belül, vagy azoktól térben és alkalmazottakban függetlenül jöhetne létre... Ám ez mindenképpen megoldást jelentene a fent említetthez hasonló tárlatok esetében. A múzeum bővítését illetően pedig arra mindenképpen figyelnünk kell, hogy a gyűjtés, a szerzeményezés nem egy befejezett, lezárult folyamat. A múzeum épületét célszerű a következő évtizedek (elnézést, esetleg évszázad) számára építeni, így már most helyt kell adni a bővülő gyűjtemény számára. Úgy, ahogyan ezt bölcsen Schieckedanz Albert is tette egy évszázaddal ezelőtt. S amit most még egy kurtítással, raktárba való áthelyezéssel meg tudunk oldani, az később már nem lesz ilyen egyszerű...
07:52
@dragonzoltan: Igaza van Rieder Gábornak: kicsi a művészettörténész/muzeológus szakma lobbi-ereje, érdekérvényesítő képessége.
És vajon miért?
Agyonnyomja az erőteljes pénzügyi érdekeltség, vidéken a még mindig meglévő helyi kiskirályságok; de leginkább lehetetlenné teszi a hatékony fellépést a szakma szétesése, amit e vita éppen eléggé bizonyít.
Hol van a szakma "krémje"? Miért nem szól hozzá?
Nincs vélemény? Az baj! Van vélemény, csak érdektelenek vagyunk, esetleg nem merünk hozzászólni? Vagy csak akkor szólunk, ha a mi „gittegyletünkről”, „kománkról” van szó?
Nem az ÜGY számít?!
Sajnos, ez még mindig a „rokonok” világa. Ahol partvonalra szorulhat olyan külföldön elismert szakember, igazi muzeológus, mint Barkóczi.
Jó lett volna, ha ez a vita nemcsak a művészettörténészeket, hanem a muzeológia többi területét is felrázza. Hiszen ez a szakma lassan már a focihoz kezd hasonlítani, amihez mindenki ért…
Ébresztő muzeológia!
14:29
A szerzőnek egy nagy horderejű víziója van a Szépművészeti Múzeum kérdésének kezelésére – ami viszont ugyanúgy számos érdeket sért, mint Baán jelenleg futó koncepciója. A kerek rendszer leggyengébb láncszeme a Műcsarnok kisajátítása: a Műcsarnok nem a Szépművészeti filiájaként jött létre, hanem a kortárs művészet bemutatótermeként, és több-kevesebb sikerrel így is üzemel azóta. Nehéz elképzelni, hogy a hazánkban élő sok ezer képzőművész beleegyezne abba, hogy klasszikus megatárlatokat rendezzenek abban a térben, amit ők a sajátjuknak éreznek. (Jelenlegi negligálásukat is erősen sérelmezik.) Ha viszont a Műcsarnok nem einstandolható, akkor marad a saját kiállítócsarnok építése! Lehet, hogy egy évtized múlva bealkonyul az utazó sikerkiállítások műfajának, de lehet, hogy addig még fantasztikus élményekben lesz – nekik köszönhetően – részünk. (Ha ennyire előrelátók vagyunk, a századfordulón se kellett volna gipszmásolat-kollekciót felhalmozni, ami utána száz évig senkit sem érdekel. Hm, lehet hogy akkor sem voltak tévedhetetlenek?) Egy múzeum melletti kiállítóteret minden bizonnyal tíz év múlva is lehet majd muzeológiai célokra használni, az adott kor diktálta elvárások szerint. Túlzottnak tűnik az aggodalom.A finanszírozási feladatok egymás ellen való kijátszása pedig gyanúsnak tűnik. Attól, hogy EU-s pénzből építünk egy új föld alatti szárnyat a múzeumhoz, még nem fog jobban összedőlni a Román Csarnok. A muzeológus szakma feladata, hogy verje az asztalt, hogy arra a költségvetésből legyen forrás, ha olyan fontosnak látják. Sőt, ha egy optimista modellt nézünk, az új kiállítócsarnoktól nő a Szépművészeti látogatottsága és nemzetközi reputációja, aminek köszönhetően lesz pénz a háborús károk kijavítására is. Nő a muzeológusok lobbiereje!Schikedanz eredeti, a korstílusokat eklektikus Disneylandként sűrítő épületének teljes rekonstrukciója nagyon is üdvös lenne. Bár felmerül a logikus kérdés, hogy nem kéne-e ellátni egy 20. századi kiegészítéssel, a legutolsó korszakra való tekintettel!? A jelenlegi, nyugati múzeumátalakítási divat semmi esetre sem a totális rekonstrukciókról szól, inkább a finom, szellemes, csak félig historizáló, félig viszont konceptuális idézőjelet használó kortárs újrateremtésről. (Lásd.: Neues Múzeum, Berlin)(Ui.: A tanulmányi raktár ötlet érdekes. De azért kíváncsi lennék, a szerző hány szakmán kívülit ismer, aki tanulmányi raktárba be tette már életében akár csak egyszer is a lábát?)
17:42
@RG: Végre, végre, végre! Ez az első olyan írás, amely állításaiban is, hangsúlyaiban is (szubjektív benyomásom szerint) hűen tükrözi a művészettörténészek többségének aggályait. A magam részéről minden szavával egyetértek. Rieder Gábor hozzászólásához ellenben szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Fordított fontossági sorrendben:1. A Neues Museumot tudtommal lebombázták, a "kortárs újrateremtés" primér feladata az volt, hogy a romokból ismét épületet hozzon létre. A Szépművészeti Múzeumé ellenben egy rossz állapotban lévő, de mégiscsak intakt épület. Volna a Museuminselen más is, amivel indokoltabb lenne összehasonlítani, és ezek az összehasonlítások újfent Barkóczi István álláspontját támasztanák alá.2. A tanulmányi raktár ötlete szerintem nem annyira érdekes, mint inkább magától értetődő. Nemcsak azért, mert az ilyen kiállítási egységek minden nagy múzeum természetes tartozékai. Ugyanis ebben az esetben is még a háború utáni, elhúzódó helyreállítás egyik eleméről van szó: a tanulmányi raktárat még Petrovics Elek hozta létre. Ráadásul a holland kiállítás (ha elhelyezését, a kiállított anyag jellegét, a kiállítás módját vagy akár a PVC-padlót tekintjük) de facto ma is tanulmányi raktárként működik. Csak éppen Rembrandt, Saenredam stb. is bele van aprítva. A tanulmányi raktár látogatottságával kapcsolatban felesleges, hogy aggályaink legyenek, mivel jelenleg a Régi Képtár főműveit is 90%-ban csak művészettörténészek és külföldi turisták látogatják.3. A Műcsarnokkal kapcsolatos felvetésnek valóban vannak utópisztikus aspektusai. A szerző mentségére szól, hogy kitekintésről és nem az okfejtés szerves részéről van szó. Úgy látom, Barkóczi számára lényegesebb az a részben elharapott kérdés, hogy a Múzeum utóbbi éveinek kiállítási gyakorlata felelősen folytatható-e, és közelebb visz-e a deklarált célokhoz. Az egyértelműnek tűnik, hogy a nagy látogatottságú időszaki kiállítások nincsenek érdemi befolyással az állandó kiállítás látogatottságára. Sajnos valószínűleg az sem igaz, hogy ezek a kiállítások jótékonyan hatnának a Múzeum nemzetközi reputációjára -- a "nem valószínű, hogy hosszú életű lesz" kezdetű mondat tartalmát szívesen olvastam volna részletesebben kifejtve. Mindenesetre hadd általánosítsak a legutóbbi "reneszánsztól reneszánszig" kiállítás példájából: itt a valóban lenyűgöző műtárgy-felhozatal ellenére egy semmitmondó és bántóan igénytelenül rendezett, kifejezetten alacsony színvonalú kiállításról van szó. Egy jó kiállítás arról ismerhető fel, hogy benne a tárgyak többé válnak, mint egyenként lennének; a reneszánsz kiállításon azonban ez nemhogy nem valósult meg, hanem éppen az ellenkezőjének lehettünk tanúi. Nagy kár, hogy ezekről a kiállításokról alig készülnek érdemi kritikák -- jó példaként hirtelen csak Eisler János írása jut eszembe a Medici-kiállításról a Magyar Szemlében (http://www.magyarszemle.hu/szamok/2009/2/A_Mediciek_fenykora_kiallitas). Mindezzel arra akarok kilyukadni, hogy a Múzeum kiállítási politikája és ezzel kölcsönviszonyban lévő sikerpropagandája csak a menedzsment és a nagyon felületes szemlélő szerint halad párhuzamosan a nemzetközi múzeumi trendekkel. Már csak ezért sem (de nem csak ezért nem) lenne szerencsés a status quót beleégetni az épületbe.4. "A finanszírozási feladatok egymás ellen való kijátszása pedig gyanúsnak tűnik" -- az erről írottaktól tér el leginkább a véleményem. A "muzeológus szakma" alatt a Szépművészetinek azokat a vezető művészettörténészeit kell vajon érteni, akik ugyanúgy a sajtóból értesülnek vagy nem értesülnek az intézménnyel és az épülettel kapcsolatos tervekről, mint mi mindannyian? Nem tudok róla, hogy a főigazgató és a "muzeológus szakma" között ilyesféle munkamegosztás lenne a források előteremtésében. Ami a főigazgató szándékait illeti, hiába beszél a sajtóban ismételten a Román csarnok felújításáról, ha közben a Márványcsarnokot és a Reneszánsz csarnokot rendezvényteremnek használja. Amúgy, ha jól tudom, Mojzer Miklós idején még megvolt a teljes rekonstrukció elfogadott terve és költségvetése. Csak közben jöttek a trendek... Mindemellett a Román csarnok csak egy látványos példa, de nem feltétlenül a legsúlyosabb probléma. A Régi Képtár közelmúltban felújított termei beáznak, a klimatizálás megoldására kísérleteket sem fedezhet fel a látogató, és mindennek hatásai a műtárgyak állapotán is jól leolvashatók. Mindezek nemcsak a finanszírozást, hanem a humán erőforrásokat és nem utolsó sorban a vezetői szándékot is érintő kérdések. Röviden: attól, hogy EU-s pénzből építünk egy új föld alatti szárnyat a múzeumhoz, igenis jobban össze fog dőlni a Román csarnok.
19:48
@Endrődi Gábor: Egyetértek a cikkel (nagyon is) meg ezzel a kommenttel is. Egy kiegészítés: a nagy időszaki kiállítások nemhogy "nincsenek érdemi befolyással az állandó kiállítás látogatottságára", de honi polgárban és a külföldiekben is folyamatosan azt a benyomást erősítik, hogy a Szépművészeti önmagában egy kalap szart se ér, ide mindent máshonnan kell hozni, ha valami komoly kiállítást akarunk. Ami egyáltalán nem igaz, és nagyon megalázó a múzeumra nézve. Hogy mit lehet hazai anyagból kihozni, azt Barkóczi nagy kiállításai is példázzák, de a házban is vannak még kiváló művészettörténészek, akik nyilván boldogan mutatnák meg a maguk anyagát, ha egyszer valakinek (például a főnöküknek) eszébe jutna erre kérni őket.
00:24
@kékharis: Szeretném remélni, hogy Baán Lászlónak nem más az „érdeke”, mint nekem – legalábbis ami a Szépművészetit illeti - kedves RG! „Nagy horderejű vízióm” nem sértheti sem az ő, sem más érdekét, mert itt csak egy érvényes érdek létezik és az az Intézményé, a Gyűjteményeké. Zsurnalisztikai sziporkázás helyett inkább tényszerűen igyekszem reagálni: 1. Műcsarnokkal kapcsolatos mondatom: „egyebek mellett tökéletesen alkalmas lehetne a Szépművészeti időszaki kiállításainak befogadására” nem azonos a kisajátítással. Konkrétan az évi egy, nagy „mega-kiállítás” ottani megrendezésére gondoltam, mint pl. a Budapest Art Fair (azaz Antik Enteriőr) bemutatójára. (Az sem igaz, hogy a Műcsarnok kortárs művészet bemutatótermeként jött volna létre bár nincs értelme most ebbe az irányba elmenni). 2. A saját új területtel (bővítménnyel, „kiállítócsarnokkal”) az a legnagyobb baj, hogy azt fenn is kell tartani. Nem csak kiállításokkal megtölteni, hanem műszakilag, állagilag stb. Ez egyszerűen nem reális terv a mai viszonyok között! Nincs rá financiális háttér. Emellett a meglévő csarnokokban is lehet nagy, időszaki kiállításokat rendezni (mint láttuk) – csak érzék kell(ene) hozzá. Egyébként mindenre van hely a Szépművészetiben!3. A gipsz-másolatok körül valami hatalmas gubanc van! Azok óriási értéket képviselnek! Nem egy közülük jobb állapotban maradt fent (még nálunk is!) mint az eredeti – tehát még dokumentumok is. Óriási élmény közöttük sétálni, hisz autentikusan közvetítik a szoborművészetet. Ezt először a Puskin Múzeumban tapasztaltam, majd a Victoria és Albert Múzeumban ahol nagy csinnadrattával nyitották meg újra ezt a gyűjteményt kb. 20 éve. A MI HIBÁNK, hogy veszni hagytuk ezt a gyűjteményt! Talán még lenne megmenthető része. 4. Ebben a szövegkörnyezetben visszautasítom a „finanszírozási feladatok egymás ellen való kijátszása” kitételt – én ilyenről nem beszélek. Most is és a későbbiekben is szigorúan ragaszkodom szakmámhoz, a muzeológiához! Viszont nem érzem feladatomnak, hogy verjem az asztalt (azt tegye a Gazdasági Igazgató – ez ugyanis az ő dolga) és meggyőződésem, hogy ha nőne a Szépművészeti látogatottsága, az kizárólag jelenleg is meglévő (helyreállított) adottságainak lesz majd köszönhető. Ne ringassuk magunkat hamis illúziókba, belépőjegyekből nem lesz pénz! 5. Nagyon bántónak érzem a Disneyland kitételt az eredeti architektúrára! Bár lehet hogy Szerző tudat alatt is az olyannyira népszerű Barokk Csarnokra gondolt, ami tényleg kimeríti a muzeológiai giccs fogalmát – de ehhez Schickedanznak semmi köze! Az abban látható kiállítás megvalósításának már a gondolata is hamis (mármint, hogy egy múzeumépületben ál-kastélyenteriőrt szimuláljunk) – ennek megfelelően igencsak népszerű is.. 6. Félreértés a rekonstrukciók összehasonlítása – de erre kitér a következő blog is és7. ami még nem volt az lehet: a látogatókat nagyon is érdeklik a színfal mögötti részek. Erre érdemes lehetne tudatosan építeni! A Műcsarnokra visszatérve Endrődi Gábor kedvéért csak azt tudom mondani, az kimondatlanul is a budapesti Grand Palais (lehetne). Ennek az (is) a jelentősége, hogy ott másképp rendez kiállítást az ember mint egy múzeumban. Ez a téma is megérne egy misét. Végre elhangzott a legfontosabb gondolat a kiállításokról: abban „a tárgyak többé válnak” – ill. kellene válniuk. Ehhez persze tudni kell rendezni! A mega- vagy „képeskönyv” kiállítási gyakorlat leáldozóban van. Nincs ugyanis az égvilágon semmi szakmai értelme vagy hozadéka és a közönség előbb-utóbb ráérez erre. Legjobb esetben is csak a művészettörténet lineáris felsorolását nyújtják, ahelyett, hogy összefüggő műtárgycsoportot összehasonlítanának, ezáltal értékelnének, rangsorolnának, mellyel segíthetnék az attribúciós és datálási kérdéseket. Erre a budapesti gyűjtemény számtalan nagyszerű lehetőséget nyújtana.A sok utaztatás igénybe veszi a műtárgyakat, így a pénzért kölcsönzés olcsó érvét (és lehetőségét) is nagyon szűk határok közé szorítja. Ezért erre a programra én nem mernék mérget venni – sem építkezni! - Barkóczi
00:34
@Barkóczi: Kedves Barkóczi István, köszönöm a válaszát, természetesen az "érdek" nálam a kortárs művészekre vonatkozott (illetve Baán esetében számos muzeológusra/művészettörténészre); az Intézmény, illetve a Gyűjtemény érdeke meg nekem túl absztrakt, remélhetően Baán se tör a múzeumra, csak a maga feje után menve próbálja szolgálni az intézmény érdekeit. Itt is, mint gondolom mindenhol, különböző elképzelések élnek egymás mellett. (Az Önénél izgalmasabbat eddig én még nem hallottam vagy olvastam, pláne a kiegészítéseivel együtt, köszönet érte!) Az évenkénti egy (akár két) műcsarnoki kiállítás tényleg kivitelezhető ötletnek tűnik (bár a Műcsarnok jelenleg kialakított profiljába egyátalán nem fér bele), így már sokkal realistábbnak tűnik számomra a terv, értem miért sérti a "vízió" kifejezés. A finanszírozásról pedig (ezt már Endrődi Gábornak is válaszolom): nekem az az érzésem, hogy a művészettörténész/muzeológus szakmának elképesztően kicsi a lobbiereje, pláne ahhoz képest, hogy elvileg milliárdos állami vagyon felett „rendelkezik”. Önmaga erejéből a kultúrpolitikából csak az intézményfenntartás egyre csökkenő minimumát képes kiharcolni, nem a komoly felújításokat. Ebben a gyenge közegben jelent meg Baán a maga politikai tőkéjével, amit – inkább arrogánsan, mint diplomatikusan – kamatoztatott is. Nekem ugyanaz az érzésem a Szépművészetinél, mint a Kogart vagy a VAM Design példájánál: a szakma - úgy álatlában - képtelen a hatalommal (és/vagy pénzzel) rendelkező emberekkel való együttműködésre, megpuhításukra, inkább villámgyorsan megsértődik, visszavonulót fúj és megvetően opponál. (A kétség kívül létező sérelmekre és inkorrektségekre hivatkozva.) Egy ideális világba (szerintem) a régi épület finanszírozása és az új kialakítása támogatná egymást, nem gáncsolná. Az új kiállítási csarnok mellett légkondicionálva és felújítva pompázna a teljes régi szárny. De ha tippelnem kéne: nem lesz se párbeszéd, se érdekegyeztetés, se békés egymás mellett élés, Karácsony tervéről leszedik a tornyot és kiveszik a lyukat, a kiállítócsarnok és a turisztikai központ viszont megépül, amit a szakma jelentős része nem fog megszeretni, az ott megrendezendő majd minden kiállítással egyetemben. Örülnék, ha ennek a „víziónak” legalább egy-két eleme nem valósulna meg.Rieder Gábor