Nagy építészek, kontra nagy építészet

Előadásból, rendezvényből a hétvégén volt bőven: olcsó változat fiataloknak, és árával is jelzetten „A" kategóriás a krém számára.Zöldi Anna beszámolója

Kedves Mihály!
Ezt a cikket te rendelted tőlem, ezért most neked írom, akkor is, ha Te már nem kommentálhatod. El kellett szaladnod valahova az ebédszünetben - teli szájjal közölted: legalább nem zabálom halálra magam – és kértél, figyeljek addig helyetted is. Figyeltem.

Mi értelme kongresszust rendezni manapság, amikor kattintással minden információ beszerezhető? Kell valami plusz a szendvicseken túl, amiért az építészek elengedik az egeret, és a borsos részvételi díj ellenére felkerekednek, hogy előadásokat hallgassanak. Mi más lehetne ez, mint a személyes kontaktus varázsa. Oda-vissza, a kommunikáció nem múló varázsát kihasználva, vagy egyirányúsítva, áhítat, ámulat, olykor kacaj formájában.

 

 

Előadásból, rendezvényből a hétvégén volt bőven: olcsó változat fiataloknak, és árával is jelzetten „A" kategóriás a krém számára. A KÉK rendezvénye a foghíjakról (Foghíj-Infill, beépítések történeti városszövetben, Francia Intézet, 2010. március 4.) valóban inkább az ifjabb generációt mozgósította, de büfé szempontjából ők jártak jobban. Érthetetlen, hogy ilyen részvételi díj mellett, hogyan jött létre ez a rendezvény, de jó, hogy létrejött. Olyan témát választottak, ami valóban válaszokat generál: a foghíjbeépítések ürügyén az illeszkedés, megőrzés, félelem, féltés fogalmai mentén az építés, mint tevékenység alapvető dilemmáját feszegették: milyen mértékig tűrhető el a természet lágy harmóniájába történő durva beavatkozás, amit  - ha kellő ideológiával van alátámasztva – építészetnek nevezünk? A szervezők vitára hívták a résztvevőket, sőt provokálták a vitát a különböző nézetek felvonultatásával. A kortárs építészet számára vélhetően legfontosabb kérdés elhangzott a közös gondolkodás bevezetőjében: egy önbizalomhiánnyal küszködő kor, társadalom, amely fél felvállalni a saját attitűdjét a múlttal szemben, vajon tud-e értéket létrehozni?

Indirekt formában a szombati, az újonnan indult Metszet című lap által szponzorált és szervezett nagyszabású, nagy nevekkel csalogató kongresszus is erre a kérdésre válaszolt. (Olasz Kultúrintézet, „nagy építészet kontra jó építészet" 2010. március 6.)

 

 

Mindkét rendezvényen azzal kellett szembesülnünk, hogy van valami, amit tőlünk nyugatra még mindig jobban tudnak. És ez nem csak az előadás profizmusa, bár az sem lebecsülendő. A jó épület önmagáért beszél, nem kell hozzá tolmács. Az építészet nyelve ráadásul sokkal ősibb, mint a beszéd, kezdettől fogva archetipikus formákkal telítette az emberiség tudatalattiját. Ha egy épület ezekre rezonál, az építészeti tudatalatti jelet küld, és szavak nélkül, vagy épp azok ellenére tökéletes biztonsággal megállapíthatjuk, hogy érvényes alkotással állunk-e szemben. Erre nem csak a képzett szem képes, ahogy a képzetlen szem sem csak a klisékre reagál. Ennek ellenére hasznos, sőt szükséges, hogy beszéljünk is az építészetről. Egymással és laikusokkal egyaránt. Itt már nem árt a bölcsész véna, de nem is feltétlenül követelmény – a kongresszusok külföldi előadói ezt bizonyították. (Mihály, nekem meggyőződésem, hogy az építészetről írni bölcsész feladat. Az építészfórum ezért fontos, és ezért volt jó, hogy a te szellemiséged is nyomot hagyott rajta. Amióta írok, tesztelem az építészeket: hogyan böngészik a szaksajtót. Nem meglepő, sehogy. Képeket nézegetnek. Pedig az épület gondolatot reprezentál, a gondolat pedig megfogalmazható, a szavak nem megkerülhetőek. A kézzelfoghatót szavakba önteni önálló szakma, felfogásom szerint nagyon szép szakma, ebben nyilván egyetértettünk.) A velencei biennále magyar pavilonjának vonal-tematikája ügyes húzással elterelte a figyelmet a beszéd és tett konfliktusáról, mondván: az építészet közös nyelve a rajz, és azt ugyanúgy művelik a Duna, a Szajna és a Volga partján. Csakhogy a beszéd végső soron a gondolkodás tükre, és úgy tűnik, optimistább nemzetek célirányosabban gondolkodnak. Nem csoda, ha előadni is profin, összefogottan képesek, és nem utolsó sorban rendkívül élvezetesen.

 

 

A siker azonban nem csak stílus kérdése. A külföldi előadók egytől egyig arról beszéltek, miért szeretnek építeni. Arról, hogy az építés a teremtés analógiája, és ez eufóriával kell, hogy eltöltse azt, aki műveli. Ahogy a tízévesek képesek lankadatlanul dögnehéz köveket cipelni a patakba, hogy megvalósítsák a roppant fontos küldetést: összekapcsolják a két partot. Nem holmi elvont ideológia nevében, csak mert ott van a patak és ott vannak a partok. És ezt tétlenül nézni nem lehet. Az ő elégedettségük a mű láttán azonos Eduardo Souto de Moura jogos büszkeségével - vagy talán csak örömével – hogy a sziklafalba stadiont tudott illeszteni. A magyar építészek notóriusan bánatosak. Érthetetlen, bár biztos magyarázható. Amit csinálnak, sok esetben végtelenül becsülendő, mély lelki és gondolati tartalmakat hordoz. Mégsem boldogok. Nagy Tamás filmjein kacarászó lányok és fiúk vesznek részt az építés beavatásnak szánt aktusában, a bevezető azonban azt sugallta, mintha az egész akció valami ellenében, és nem az alkotás öröméért történne.

 

 

Amikor ismert vagy kevésbé ismert külföldi építészek skicceik, vagy az elkészült épület kapcsán gondolataikat magyarázzák, úgyszintén a beavatás gondolatát járják körül, de nem az ideológia, hanem a tett felől közelítve. Ami abból az ősi vágyból születik, hogy a természetből kiszakított ember megmutassa, képes ő is nyomot hagyni a világban, ami vetekszik a teremtés spontán alkotásaival. Miután megmutatta, büszkén kihúzza magát. A világ olyan irányba fordult, hogy megkérdőjeleződött a beavatkozások értékes mivolta. Ez azonban nem kérdőjelezheti meg a beavatkozás szükségességét, csupán a mikéntjét.

Az Olasz Intézetben megtartott kongresszus minden előadása – hol direkt megfogalmazással, hol áttételesen – az építészet megkerülhetetlen humán vonatkozásaira irányította a figyelmet. A külföldi előadók azt a jó érzést szuggerálták, hogy nincs ok a defenzív magatartásra, habár az építés eufóriáját át kell hassa a környezet iránti folytonos felelősség. Visszautalva a foghíjak kapcsán feltett kérdésre: indokolatlan a félelem, amit formai, vagy anyagban kifejezett illeszkedéssel próbálunk palástolni. A gondolatmenet tisztasága az, ami az építés drasztikus aktusát érvényessé teszi, a gondolat tisztasága rezonál az építészeti tudatalattival. Ettől még a betonkocka is hitelessé válik a hegyoldalban. És nem árt néha a humor sem. Nem kell feltétlenül lerántani a piros hegyes cipőt a mondanivaló illusztrálására – ahogy Édouard Francois tette – de aki erre nagyközönség előtt hajlandó, az a buta, unalmas megbízót is valószínűleg humorral, és nem sértettséggel kezeli. Az eredmény szempontjából a latin temperamentum talán hatékonyabb, mint a dühös gyomrozás. A jin-jang elv alapján tervezett téglapiros múzeum tömegét Souto de Moura a fák közeibe tervezte. Mire a múzeum megépült, kivágták a fákat. Skandallum, a szellemi szuverenitás gyalázatos sárba tiprása. S hogy mi erre az építész válasz? (ha latin) Fákat ültet!

 

 

Heinz Tesar vacuum relief-nek nevezett képzőművészeti alkotásai, melyekben egy-egy projektjének gondolati eszenciáját sűríti össze, erről a lecsupaszított gondolatiságról beszélnek. Tesar persze nem bohóckodott, sőt egy oldalvágással reflektált a piros cipőre is (az építészetben nem szükséges az irónia). Az ő személyes kisugárzása az öreg mester némiképp rezignált szomorúságát közvetítette, jól ismert munkái azonban drámai mivoltukkal is a pozitív beavatkozást illusztrálták. Eduardo Souto de Moura egész előadása egyetlen gondolati ív mentén jutott el az apró folyóparti lakóháztól a sziklába vájt stadionig. Közben a képek az anyagban megtestesülő gondolat érzéki izgalmával ingerelték a szemet és a tudatot.

Az építészet merő érzékiség, az érzékiség pedig gyönyörűség. Normális esetben csak akkor esik jól, ha nem hatja át sem mazochizmus, sem borderline depresszió. (off: Az érintettől elnézést kérek az iróniáért, de az elvont filozófia felőli megközelítést roppant jellemzőnek tartom a hazai állapotokra. Mindez természetesen mit sem von le a gondolatok érvényességéből). Az öröm nem ellentétes a pátosszal, ezt itthon hajlamosak vagyunk elfelejteni.

 

 

Egy irodalmi párhuzam (Mihály, a te kedvedért) Tersánszky Józsi Jenő: Síró babák című elbeszélése. A szegény kis árva szebb életről ábrándozva babákat készít, amikbe belevarrja mindazt a szépet és jót, amitől az élet megfosztotta. Az emberek kapkodják a babákat, mert sugárzik belőlük a boldogság. Pénzéhes mostohája kényszeríti a lányt, hogy éjjel-nappal, pénzért, piacra babákat varrjon. Az eredmény kitalálható. Szorongva tervezett házak között csak szorongó társadalom élhet, kivagyi házak között kivagyi emberek - ez is az építészek felelőssége.

A pozitív kisugárzást pedig még a mindenható internet sem képes közvetíteni, tehát a bevezetőben feltett kérdésre a válasz: igen, érdemes konferenciákat rendezni. A találkozás öröméért - a büfében, a szendvicsek mellett, és virtuális formában az előadók gondolatain keresztül. Az igaz, hogy lehetne mindezt kicsit olcsóbban. A francia fiúk a Francia Intézetben zenével zárták az előadásukat. Nem a show kedvéért, hanem mert ők franciák, és örültek ennek.

Gracias a la vida, que me ha dado tanto – dalolták spanyolul az internacionalizmus jegyében. Biztos kevesen értették, pedig nem árt megjegyezni: köszönöm , hogy élek, hogy annyi mindent kaptam.

Látod, Mihály, figyeltem.

Zöldi Anna