„Nem is teljesen épület, de még semmiképpen sem gép” – A Dob utcai trafóház

A 2020-as Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjában 12 budapesti modern épületre reflektál a 12 meghívott építésziroda. A tárlat szakmai partnereként a Lechner Tudásközpont cikksorozatban mutatja be a budapesti házakat az Építészfórumon. Tábi Emőke írásában Léstyán Ernő Dob utcai trafóháza kerül sorra.

„Amennyire kézzel fogható és vizuálisan, materiálisan érzékelhető ez a sima, hatalmas, élére állított klinker-hasáb, melyben szigorúan meghatározott szabályok szerint játszódik le a technológiai folyamat, olyan megfoghatatlan, vizuálisan nem érzékelhető, „anyagszerűtlen" az elektromos áram, ami miatt az egész épület készül. Van valami groteszk abban a kontrasztban, amit az épület súlyossága és az elektromos áram súlytalansága jelent" – írta Arnóth Lajos az 1969-ben elkészült Dob utcai 120/10 kV-os transzformátorállomásról. A fénykorában a modern áramszolgáltatást megtestesítő létesítmény egyike annak a 12 budapesti épületnek, amelyeket az Othernity projekt keretében mutatnak be Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjában – a kétévente megrendezett, eredeti tervek szerint május 23-án kezdődő kiállítást a járványügyi helyzet miatt augusztus 29-re halasztották.

A főváros megnövekedett energiaigényének ellátása érdekében az 1960-as években több belsőtéri transzformátorállomást hoztak létre. Az 1965-ben elkészült Csarnok téri 120/10 kV-os áramátalakító után 1969-re felépült a Dob utca és a Rumbach Sebestyén utca sarkán álló transzformátorház is. Mindkét épület tervét – és egy harmadik, Katona József utcai trafóházét is – Léstyán Ernő, az ERŐTERV építészmérnöke készítette, akit a hazai energiaelosztás építészete terén elért eredményeiért 1967-ben Ybl-díjjal tüntettek ki.

Budapest városa 1891-ben két magánvállalattal, a Magyar Villamossági (MV) Rt.-vel és a Budapesti Általános Villamossági (BÁV) Rt.-vel kötött szerződést a főváros energiaellátásának biztosítására, ami 1893-ra meg is valósult. Elsőnek az MV épített ki hálózatot, és 1893. október 20-tól váltóáramot szolgáltatott. A BÁV 1893. november 1-től váltóáramot termelt, de egyenárammá alakítva szolgáltatta, így a város több pontján átalakító állomásokat helyeztek el. 1918-ra a főváros mindkét magánvállalatot megvásárolta, elkezdődött az egységes áramszolgáltatás rendszerének kialakítása. 1950-ben az áramszolgáltatás államosításával sor került a 120 kV-os feszültségű hálózat kiépítésére. Az akkorra már jelentőssé fejlődött egyenáramú hálózatot véglegesen csak az 1960-as évek elején szüntették meg.

A főváros belterületének sűrű beépítettsége a 120 kV-os szabadvezetékek, szabadtéri állomások létesítését nem tette lehetővé. A kapcsolóberendezéseket zárt épületben, a vezetékeket földben vezetve kellett építeni. Az elhelyezésnél az energiaigény és a fogyasztói súlypont volt a meghatározó szempont, az átgondolt tervezés és kivitelezés eredményeként pedig az akkori technológiai, építészeti, városrendezési és városképi követelményeknek megfelelő transzformátorépületek készültek. „Az igényeket és a nehézségeket figyelembe véve, a technológus és az építész szoros együttműködése eredményezte a megépült félszabadtéri megoldást, azaz a két 63 MVA teljesítményű transzformátor kapcsolóépületen kívüli – szabadtéri – elhelyezését. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy a kapcsolóépület, az építési hatóságok által előírt – távlatilag – teljesen szabadon álló beépítés létrejöttekor – illetve addig is jelen környezetében – a városképi követelményeknek megfelelően jelenjen meg" – olvasható a Dob utcai trafóházról a Magyar Építőművészet 1970/3. számában.

A Dob utca és a Rumbach Sebestyén utca sarkán lévő telken korábban egy földszintes ház állt, amelynek helyén Hild József tervei alapján – akinek a nevéhez a környék több épülete is fűződik – 1834-ben egyemeletes klasszicista lakóház épült. 1870-ben ugyanitt Birly Ede megbízására Wechselmann Ignác tervei alapján kétemeletes historizáló bérházat emeltek. Ezt a házat – amelyben Csermanek (később: Kádár) János is lakott – 1958-ban lebontották. A sokáig üresen álló foghíjtelek 1967-ben a Budapesti Elektromos Művek tulajdonába került, 1965 elején pedig megkezdték a Dob utcai trafóház építési munkálatait.

A hatszintes épület előregyártott vasbeton elemekből állt össze. A már előre elkészített szerkezet, a többszintes keretek, a közbenső födémek, a cella- és válaszfalak összeállítása után már csak a kitöltő téglafalazat és a külső téglaburkolat készült a helyszínen. A trafóház megjelenéséről így írt Arnóth Lajos a Magyar Építőművészetben: „Maga az épület egyszerű, világos alaprajzú és tömegű. Tervezője a felületet csak ott bontotta meg nyílásokkal, ahol erre szükség volt. Zártsága, simasága, nemes anyagokkal történő burkolása, idomüveg alkalmazása azonkívül, hogy a pormentességet is szolgálja, tükrözi tervezője mértéktartó formavilágát is."

A Dob utcai transzformátorház technológiailag és építészetileg is korszerűbb megoldásaival meghaladta elődjét, a Csarnok téri állomást, ahonnan később már távvezérléssel irányították a működését. De milyen is volt belülről ez a létesítmény, amely átmenetet képzett épület és gép között? Erre választ ad az Esti Hírlapban 1968-ban megjelent cikk: „Csak zúgnak a trafók és két ember jár a nyolc méter magas villanykapcsolók, a kétméteres szigetelő csigaóriások között, állnak a vezénylőteremben a zöld kapcsolótáblánál, felügyelnek, mert különben az állomás sok száz műszere, reléje önmaga dolgozik. A hibaelhárítás is automatikus. A közeljövőben még két emberre sem lesz szükség — távolról irányítják majd."

Az akkoriban modernnek számító technológia azonban mára már elavulttá vált, a köréje épült transzformátorállomás – amely megjelenésével sosem kívánta leplezni ipari rendeltetését – a jelenlegi műszaki fejlettséghez képest túlméretezett, elvesztette régi funkcióját. A Dob utcai trafóház épülete így ma már csupán egy építészettörténeti korszak emlékeként áll – újraértelmezése, új életre keltése jelenti napjainkban a kihívást.

Tábi Emőke
A szerző a Lechner Tudásközpont munkatársa. Az archív képekkel kapcsolatban köszönjük Léstyán Enikő és Léstyán Bence segítségét.

Források:
Békés Attila: Innen fényes az este, Esti Hírlap 1968/102. szám
Csordás Lajos: Áramházak, Budapest 2006/5. szám
Jékely Zsolt–Sódor Alajos: Budapest építészete a XX. században – Lechner Tudásközpont szakkönyvtára
Léstyán Enikő: Funkció, forma, kontextus – Adalékok Lestyán Ernő transzformátorállomásainak mai értelmezéséhez
Léstyán Ernő – Arnóth Lajos: Erzsébetvárosi transzformátorállomás, Budapest VII., Dob utca, Magyar Építőművészet 1970/3. szám – Lechner Tudásközpont szakkönyvtára
Léstyán Ernő – Bajnay László – Transzformátorállomás, Budapest, Magyar Építőművészet 1966/1. szám – Lechner Tudásközpont szakkönyvtára

A 2020-as Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar pavilonjában az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című koncepció valósul meg, ami Budapest 1962 és 1986 közötti építészetét veszi alapul. A projekt keretében a korszak tizenkét ikonikus fővárosi épületét tervezik újra magyar, lengyel, szlovák, cseh, szlovén, szerb, román, ukrán és észt építészirodák, így mutatva be a modern örökség alternatív megőrzésének lehetőségeit. Az augusztus végén kezdődő kiállításig kéthetente egy-egy újabb épület történetét ismerhetik meg az érdeklődők.
A koncepcióban szereplő 12 budapesti épület
Déli pályaudvar (1962, 1977), tervező: Kővári György, MÁVTI
Dob utcai trafóház (1965), tervező: Léstyán Ernő, ERŐTERV
OTP lakóház (1967), tervező: Boross Zoltán, BUVÁTI
OKISZ székház (1973), tervező: Mónus János, ÁÉTV
Domus áruház (1974), tervező: Reimholz Péter - Lázár Antal, IPARTERV
Újpalotai toronyház (1976), tervező: Tenke Tibor, TTI
Planetárium (1977), tervező: Lux László (BME Építészmérnöki Kar)
Villamos Teherelosztó Központ (1979), tervező: Virág Csaba, LAKÓTERV
Kelenföldi Városközpont (1979), tervezők: Zilahy István - Bada József, LAKÓTERV
13. kerületi pártház (1979), tervezők: V. Pázmándi Margit, ÁÉTI
Kelenföldi református templom (1981), tervező: Szabó István (magántervezőként)
Újpesti Ady Endre Művelődési Ház (1986), tervező: Ferencz István, ÉSZAKTERV