Ordasi Zsuzsa: Aldo Rossi, a redukció építésze

Aldo Rossi olyan jelentőségű építész volt, hogy nem lehet elfelejteni sem a rendkívüli műveltsége miatt, ami nem csak az építészet ismeretére terjedt ki, sem pedig a művei miatt: nemcsak az épületei, építészeti együttesei fontosak, hanem az írásai, könyvei és az előadásai is.

"Nem, nem izgulok Aldo Rossi jövőjéért" - jelentette ki a barátja, Ettore Sottsass jr. egy 2004-es interjúban (1). Valóban, Aldo Rossi olyan jelentőségű építész volt, hogy nem lehet elfelejteni sem a rendkívüli műveltsége miatt, ami nem csak az építészet ismeretére terjedt ki, sem pedig a művei miatt: nemcsak az épületei, építészeti együttesei fontosak, hanem az írásai, könyvei és az előadásai is (2). Mindezek együtt a 20. század olasz és nemzetközi építészetének kiemelkedő momentumait jelentik. Emlékét őrizni kell és érdemes, a tanításait pedig követni; ez minden olyan építész feladata, de nem csupán az építészeké, aki az építészet alatt nem építést ért, hanem emberi környezetet, az ember számára kialakított életteret. Ennek a kiérdemelten világhírű építésznek az öröksége nem felejtődik el, tovább él, hogy mindenki hozzájuthasson ahhoz, amit Aldo Rossi nyújtott a posztmodern, vagy inkább neomodernista építészet számára, ha biztos alapot keres az építészet megértésében és művelésében.

A közvetlen örökösök az "arassociati" studio fiatal építészei, akik Aldo Rossi építészeti irodájában nőttek fel 1982-től kezdve, s a milánói székhelyű irodában munkatársaivá váltak (3). Nem kell tehát Aldo Rossi jövőjéért aggódni: ezek a fiatal ambiciózus építészek azt a stafétát viszik tovább, amelyet közvetlenül a mestertől vettek át.

Rossi emlékének a megőrzésére 2004-ben Gianni Braghieri, Rossi hajdani közvetlen munkatársa előterjesztett egy javaslatot: nevezzék el Aldo Rossiról a Bolognai Egyetem Építészeti Karát, amely Cesenában van, s amelynek jelenleg ő a dékánja. A leginkább élő emléket azonban építészeti tervei és megvalósult épületei jelentik, valamint a folyóiratokban és könyvekben megjelent írásai, nem különben pedig azok a kiállítások, amelyeket a műveiből rendeznek (4).

Olaszországban Aldo Rossi műveinek legutóbbi bemutatóját a MAXXI-ban rendezték a múlt nyáron (5), ahol most először látható volt a mester személyes archívuma, amelyet a DARC 2001-ben megvásárolt a legfontosabb 20. századi olasz archívumok felmérése és valorizálása érdekében beindított projekt keretén belül (6). A kiállítást Alberto Ferlenga, Rossi legjobb ismerője és propagátora rendezte (7). Bemutattak rajzokat, tervvázlatokat, naplójegyzeteket, temperával készül műveket, fotókat és eredeti maketteket, amelyek mind az 1964-97 közötti időszakban készültek. Ez volt az első alkalom, hogy az anyagot katalogizált és digitalizált formában is lehetett látni (www.darc.beniculturali.it).

A jó rajzi képességű építész színes rajzai segítenek abban, hogy belépjünk személyes világába, megismerjük választékos és szabatos nyelvezetét, amelyet egészen az absztrakcióig fejlesztett, s amely igen érzékenyen reagál az idők változásaira, de nem esik egyik divathullám csapdájába sem, amely a 2. világháború utáni építészetben bukkant fel. A kiállításnak a legérdekesebb részét talán a terem közepére helyezett hatalmas asztalon felállított szuggesztív makettek jelentették, amelyek - kis méretben és a felépített épület anyagától eltérő anyagban - mutatták be Rossi városi egységekre kialakított terveit, amelyek meg is valósultak, mint például a genovai "Carlo Felice" színház vagy a velencei "La Fenice" színház, a Berlinben felépített házsor és még sok más. A római kiállítást végigjárva, alaposan megnézegetve az építész rajzait és skicceit, világosan kiderült, hogy Rossi a 20. század olasz művészeti kultúrájának nagyon fontos momentumához nyúlt vissza: ez pedig a két világháború közötti racionalista építészet, a metafizikus festészet és az irreális poétikája. Tervei azonban a második világháború utáni művelt ember elképzelései, aki egy tökéletesen megváltozott világban él, amelyben a hangsúlyok a modern kor diktálta kérdésekre esnek. Mindez azt eredményezi, hogy a terveivel és az épületeivel egy olyan új látványt teremtett, amelynek alapeleme a "tartózkodás", a posztmodern művész jellegzetes viselkedési-viszonyulási formája (8).

Rossi a műveivel hozzájárul a Modernista Mozgalomnak, vagy inkább az olasz racionalizmus építészetének az újraértelmezéséhez, s ezzel egyben a "neoracionalista" irányzat bázisává vált. Ennek az építészeti irányultságnak az a célja, hogy megmentse a modernista építészetet és a várost a fogyasztói társadalom erős befolyásától, ami az építészetben a különféle történeti korok stílusának gáttalan felvételét jelenti, amelyeket oly módon kevernek, használnak és alkalmaznak, hogy szinte a giccs határát súrolják, sőt olykor át is lépik. A "Tendenza" nevű csoporthoz kapcsolódó építészek vissza kívántak térni a "tiszta formákhoz", vagyis a geometriai formákhoz, mint a kúp, a kocka, a piramis, s egyben vissza kívánták adni a forma autonómiáját (9). Rossi ahhoz, hogy ezeket a nézeteit kialakítsa, beható kutatásokat végzett nagy elődeiről, Boullée és Adolf Loos munkásságáról, amelyeket 1958 és 1964 között a "Casabella-continuita" folyóirat hasábjain elmélyült írásokban foglalt össze (10).

A tiszta geometriai formához való visszatérés elve arra vezeti, hogy kidolgozzon egy sajátos nyelvezetet, amely két elemre támaszkodik: egyrészről látható evidenciává teszi azt a racionalitást, amelyet az építészet, mint komplex művészet alapelemének tart: az építészet objektív anyagokat használ, mint a kő, a tégla, az üveg, a beton, tehát anyagi valóságában jelenik meg. Másrészről pedig soha nem feledkezik meg az építészet poétikai-lírai aspektusáról sem, mivel az építészetet művészetnek tartja, tehát nem hagyhatja figyelmen kívül annak a művésznek a fantáziáját, aki kitalálja és megcsinálja a művet.

A városról, a város tipológiájáról, az építészeti tipológiáknak a városi morfológiával való kapcsolatáról végzett kutatásokkal egy újabb, nem kevésbé fontos elemet vezetett be az építészetbe, ez pedig a kollektív memória, amely a városban és a város által jelenik meg. Ekkor fordul Rossi érdeklődése a város mint a történelemmel megtöltött élettér felé. 1966-ban jelenik meg a L'architettura della citta című híres könyve, amelyben a város történelmi dimeziójával kapcsolatban fejti ki nézeteit: az új tipológiákkal élő mai építészetnek feltétlenül számot kell vetnie a város történelmi dimenziójával, hogy kapcsolódni tudjon a már létező locus formájához (11). Ezzel szervesen beilleszkedik a város formájáról és újraértelmezéséről folyó vitasorsba, amelyet az építészek a 20. század elejétől kezdve folytattak (12).

A város, mert objektívan létező, a ember történelmének legfontosabb hordozója (Rossi gyakran idézi Párizs példáját, ahol minden építészeti alkotáson olvasható a századok során lezajlott történelmi események sora), tehát a város a kollektív memória helye, a privát és a közélet tere, az emberek együttélésének a helyszíne, ahol az emlékművek kiemelkedő helyet foglalnak el a lakóterületeken, s egyben a városi struktúrában, s ezáltal adják meg azt a jellegzetességét, amely minden más várostól küllönbözővé teszi. Aldo Rossi nézetei meglehetős összetettséget mutatnak, ugyanis feltárja a kapcsolatot a történelem, a kultúra, az intézmények története és az építészet között. A modern város morfológiáját az időbeni fejlődéssel összefüggésben képzeli el, megtartja azonban az - elemi formákból építkező - építészet viszonylagos autonómiáját. Paradigmatikus példa erre a Gallaratéban megvalósult lakóház-együttes (Milano, 1973), s különösen pedig Modenában a San Cataldo Temető blokkja (1971-78, Gianni Braghieri társtervezővel), amely primér, primitív formákból tevődik össze egy nagy városfalon belül (13).

Aldo Rossi épületei közül a magyarok számára talán a "Világszínház", a Teatro del Mondo a leginkább ismert, amely a Velencei Biennálé bejárata előtt úszott a vízen: a fából készült hasáb alakú tornyot nyolcszögű sisak koronázta (14). Ezzel a toronnyal a 70-es évek neoracionalista építésze reagált a kétszeresen is lehetetlen városra: először, mert az egész város kőből épült a vízre: meglehetősen bizarr és irreális társításról van szó, hiszen a kő kemény és stabil, a víz pedig folyékony és állandó mozgásban van. Másrészt pedig, mert Rossi szerint Velence Európa legvalószerűtlenebb városa: halott és mégis élő. A "Világszínház" egy már létező, többszázéves történelmű várost kérdőjelezett meg és az egészet színházzá, hamis valósággá rendelte. A "Világszínháznak" olyan visszhangja volt a magyar építészek között, hogy Reimholz Péter rekonstruálta 1983-ban az Iparművészeti Főiskola Tölgyfa Galériájának bejárataként (15). Mindez azt bizonyítja, hogy Aldo Rossi művészetét ismerték a magyar építészek, bár közvetlen követője nem nagyon található: hatása talán rejtettebb, kevésbé evidens módon jelenik meg a magyar építészek munkáiban.

Rossi műveit ismerik a modern design iránt érdeklődők is: az 1980-as évek elején tervezett és 1986-88-tól gyártott teáskanna és kávéfőző sok magyar lakásban is megtalálató. A kúp alakú vízforraló és a kupolával fedett henger alakú kávéfőző szintén építészeti művek, csak kis méretekben; egy olyan építész művei, aki a geometriai formákat az absztrakcióig redukálta.
1988-ban a Budapesti Műszaki Egyetem átriumában egy héten keresztül látható volt Aldo Rossi néhány rajza, tervvázlata (16). A kiállítás kapcsán az Olasz Kultúrintézet a vernisszázsra meghívta Carlo Aymoninót, Rossi volt tanárát, majd munkatársát, a finisszázsra pedig Paolo Portoghesit, Rossi barátját, de a munkában éppen ellentétes irányt követő kollégáját (17). A két világhírű építész méltatta Rossi munkásságát, s mély megrendüléssel fogadták a halálát (18). Véleményük szerint a 20. század második felének építészei közül Rossi volt az, aki leginkább nagy hatást gyakorolt az építészetre, s az építészet tudományára.

Az 1998-as kiállítás anyagát megőrizte az Olasz Kultúrintézet, s A. D. Marianacci igazgató most újra láthatóvá teszi a magyar közönség számára egy 2005. február 25-én nyíló kiállításon az Olasz Intézet átriumában. Ugyanebben az időben a Fonte Bútorház kiállítja azokat a bútorokat, amelyeket Rossi a Moltini cég számára tervezett (19). Ezáltal a közönség a designer Rossit is közelebbről megismerheti. A kiállításon, amelyet a Fonte Bútorház vezetője, Horányi Ildikó rendezett, bemutatják, a két színház (genovai Carlo Felice színház és a velencei La Fenice színház) számára tervezett székeken kívül, Rossinak egyéb terveit, rajzait, díszletterveit, naplórészleteit, vázlatkönyvének lapjait, fényképeket. A Moltini cég odaadással őrzi Rossi emlékét azzal is, hogy továbbra is gyártja az építésznek a cég számára tervezett bútorait.

Ez a két kiállítás segíteni fog abban, hogy ne felejtsük el azt a jelentős építészt, akinek fontos és vidám hangulatú építészeti együttesét tulajdonképpen minden olyan magyar ismeri, aki Perugiába utazik, hogy elmélyítse a tudását az olasz kultúráról: a perugiai állomással szemben áll a Fontivegge épületegyüttese, az a városi egység, amely vidám színeivel és építőkocka-szerű formáival azonnal barátságosan fogadja a városba érkező idegent (20).

Jegyzetek
(1) Ettore Sottsass jr. (Innsbruck, 1917) építész és designer
(2) Aldo Rossi (Milano 1931-1997), a milanói Politecnico egyetemen diplomázott, tervező építész, a kortárs építészet teoretikusa, egyetemi tanár Milánó, Velence, Zürich és amerikai egyetemeken.
(3) "arassociati", építészeti iroda, 1997-ben alapította Marco Brandolisio, Giovanni Da Pozzo, Massimo Scheurer, Michele Tadini
(4) Néhányat még rekonstruáltak is, mint például a "Világszínházat" 2004-ben Genovában, amikor Genova az európai kultúra fővárosa volt.
(5) MAXXI - Museo Nazionale delle arti del XXI secolo. Via Guido Reni 2, Roma, 2004. július 1- október 3.
(6) Direzione generale per l'architettura e l'arte contemporanee presso il Ministero per i beni e le attivita culturali
(7) "Aldo Rossi. L'archivio personale. Disegni e progetti della collezione del MAXXI Architettura" a cura di Alberto Ferlenga, inventario a cura di Erilde Terenzoni. Catalogo MaxxiArchitettura, Roma 2004.; Alberto Ferlenga: Rossi, Aldo. Opera completa (I) 1969-1987. Electa Mondadori, Milano, 1987; Opera completa (II) 1988-1992. Electa, 1992; Opera completa (III) 1993-1996. Electa, 1996.
(8) V. ö. Manfredo Tafuri: Storia dell'architettura italiana. 1944-1985. Einaudi, Torino, 2002, pp. 166-171.
(9) "Tendenza" 1969-ben alapították, vezetője Aldo Rossi volt. Az olasz tagok között megtalálható Carlo Aymonino, Vittorio Gregotti, Adolfo Natalini, Franco Purini, Laura Thermes, Massimo Scolari és Ezio Bonfanti, de a svájci-olasz Mario Botta is. A mozgalom teoretikusa Manfredo Tafuri volt.
(10) Lásd. Aldo Rossi. Scritti scelti sull'architettura e la citta. (A cura di R. Bonicalzi) Milano 1975
(11) Aldo Rossi: L'architettura della citta. Padova, 1966. Magyarul: Aldo Rossi: A város építészete. Bercsényi 28-30 kiadás, Budapest, 1986. Angolból fordította Masznyik Csaba
(12) V.ö. a Bauhaus, a CIAM tevékenysége, Kevin Lynch, Ludovico Quaroni, Vittorio Gregotti, Peter Eisenmann, Lucien Kroll, Colin Rowe, Rem Koolhas stb írásai.
(13) Lásd. Aldo Rossi. Il Cimitero di Modena. Mostra nella Sala Grande di Palazzo Santa Margherita a Modena, 27/09 - 3/11 2002 (Kiállítás Modenában, 2002. szept.27-nov.3)
(14) 1979-ben készült az I. Építészeti Biennáléra, amelynek igazgatója Paolo Portoghesi volt.
(15) Ma már nincs meg a galéria, a torony darabjaira szedve az Iparművészeti Egyetem udvarán van.
(16) Ettore Sottsass jr. (Innsbruck, 1917) építész és designer
(17) V.ö. Ordasi Zsuzsa: Olasz építész világsztárok Budapesten. In Új Magyar Építőművészet, Budapest, 1999/1, p.2
(18) Aldo Rossi e morto il 4 settembre 1997 szeptember 4-én halt meg autóbalesetben a Lago Maggiore mellett Berlinből hazatérve.
(19) Fonte Bútorház, 1112 Budapest, Budaörsi út 153.
(20) 1983-tól készítette a terveket Gianni Braghierivel, 2002-re épült fel.