„Őrizzék meg a nőiességüket akkor is, ha véletlenül diplomát szereznek” – Építésznők a szocialista nyilvánosságban

Keller Márkus történész, szociológus két neves, 20. századi, modernista építész, Mináry Olga és Spiró Éva sajtómegjelenéseit vizsgálva mutatja be a kádári politika hívószavai és a paternalista diktatúra nyilvánossága közötti ambivalens kapcsolatot, egyben utalva a téma máig élő aktualitásaira. 

A szocialista rendszer egyik nagy ígérete (a sok közül) az volt, hogy a férfiakat és a nőket egyenlőként kezeli. Ha az egyenlőség ígérete hamisnak bizonyult is, az nehezen tagadható, hogy 1945 után olyan pályák nyíltak meg tömegesen a nők előtt, melyeket korábban hagyományosan a férfiaknak tartottak fenn. Igaz ez még akkor is, ha ez nem feltétlenül csak a szocializmusnak, hanem az általános, egész Európában meginduló társadalmi modernizációs folyamatoknak is köszönhető.

A nők előtt újonnan megnyíló területek közé tartozott az építészet is. Ugyan már 1927-től felvehettek nőket a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, de a teljes és feltételek nélküli egyenlőség 1946-tól valósult meg. Az 1945 után felvett hatalmas évfolyamokban (a korábbi egy-kettő helyett immár tízes nagyságrendben) megjelenő női hallgatók alaposan felkavarták a budapesti Műszaki Egyetem életét.[1]

Jól példázza az újdonság okozta zavart, hogy a kari DISZ-titkár 1947-ben ezekkel a szavakkal üdvözölte a frissen felvett lányokat: „Őrizzék meg a nőiességüket akkor is, ha véletlenül diplomát szereznek".[2]

A következő sorokban ennek a nőiességnek szeretnék utána járni. Arra keresem a választ, milyen nyilvános szerepek közül választhattak az építésznők a magyarországi szocializmusban, illetve hogyan jelennek meg a kor sajtójában mint építészek és mint nők. Nem azt vizsgálom tehát, hogy milyen építészek voltak, nem az alkotásaikat értékelem, hanem azt elemzem, hogy milyen kép formálódott róluk a korabeli nyilvánosságban. Arra vagyok kíváncsi, hogy meg tudták-e őrizni nőiességüket, akkor is ha „véletlenül" diplomát szereztek.

1/25
Mináry Olga (bal) és Spiró Éva (jobb) portréja. Forrás: Arcanum / Magyar Építőművészet 2001.

A kérdés megválaszolásához két nagyjából egyidős, a második világháború utáni nyitással az egyetemre kerülő és az 1950-es évektől folyamatos alkotó építészt választottam: Spiró Évát és Mináry Olgát. Mindketten évtizedekig dolgoztak a kor nagy tervezőintézeteiben, Spiró a Lakótervet, Mináry az Ipartervet erősítette. Összeköti őket az is, hogy nem kizárólagosan, de hangsúlyosan mindketten lakóépületek tervezésével foglalkoztak. További közös pont, hogy mind Mináry, mind Spiró megkapta a kor legrangosabb magyarországi építészeti kitüntetését, az Ybl-díjat. Mináry Olga 1964-ben (első nőként) „az óbudai kísérleti lakótelep tervezésében kifejtett tevékenységéért" Spiró Éva öt évvel később „a lakó- és szállásjellegű épületek tervezésében elért építészeti eredményeiért". Nemcsak szakmai karrierjük haladt párhuzamosan, hanem társadalmi szervezetekben elfoglalt pozícióik is hasonlóan alakultak. Spiró az Építész-tervező Nők Világszövetségének alelnöke volt és a MÉSZ vezetőségében dolgozott, Mináry a MÉSZ elnökségének és az UIA (Union Internationale des Architectes) Szakmagyakorlási Bizottságának volt tagja hosszú évekig. Ezzel párhuzamosan Mináry és Spiró is rendszeres résztvevője volt a Magyar Nők Országos Tanácsa által szervezett szimpóziumoknak, elsősorban a lakhatás témájában adtak tanácsokat. További érv Spiró és Mináry sajtóbeli megjelenésének összehasonlítása mellett, hogy a velük foglalkozó építészettörténeti szakirodalom mindkettőjüket utólagosan a „női emancipáció szimbólumainak" illetve „hivatalosan emancipált nőnek" nevezte. A kor ismert és elismert építészeiről, olyan emberekről van szó, akik egyszerre voltak nők és építészek, építészek és nők.

A róluk kialakuló kép és benne a nőiesség megrajzolásához a korabeli sajtót hívtam segítségül. A teljes palettát áttekintve alaposabban azokat az írásokat elemeztem, melyekben vagy az építésznők beszéltek saját magukról (több ilyen is akadt) vagy róluk írtak hosszabban az alkotó építészt is bemutatva.

Spiró Éva és Mináry Olga médiamegjelenéseit összehasonlítva rögtön szembetűnik a mennyiségi különbség. Nem csak az Arcanum Digitális Tudománytárban végzett általános keresés mutat százas előnyt Spiró számára, jóval feltűnőbb a különbség, ha az adott személyt portrészerűen bemutató, őt megszólító és megszólalni hagyó cikkekre figyelünk. Az ilyen típusú írásokban még erőteljesebb Spiró Éva fölénye. Ez azért is izgalmas, mert míg a lassan a szocialista kori építészet felé forduló rendszerváltás utáni építészettörténeti szakirodalom Mináry Olga köré egy szerény kultuszt épített, addig Spiró Éváról 1980-as halála után máig alig esik szó.

Mindkét vizsgált személynek a szocialista sajtóbéli toposzai viszonylag korán (legkésőbb a 60-as évek középére) kialakulnak és állandóságot mutatnak a későbbi évtizedekben. Mináry Olga szinte mindig kizárólagosan építészként szerepel a róla készült portrékban, még akkor is, amikor világosan látszik, hogy saját maga által megfogalmazott szövegről van szó. Ha női mivolta megjelenik, akkor is csak érdekességként („Az épitészmérnöki kar hallgatóiból talán tíz százalék volt a nő") vagy apró nehézségként az egyébként sikeres pályán („Nekem mint nőnek még külön is állandóan bizonyítani kellett, hogy tudok valamit").[3] Egyetlen egyszer jelenik meg a Mináry „nőiessége" mint az építészetét, az építészeti alkotást befolyásoló tényező. Az Óbudai Kísérleti Lakótelep számára Mináry által tervezett lakás konyhájának kiemelkedő praktikusságát magyarázza meg az újságíró (nem Mináry!), „Nem hiába asszony a tervezője" mondattal.[4]

Azért izgalmas különösen ez az eredmény, mert más forrásokból tudjuk, hogy MInáry-t igenis foglalkoztatta a női lét és az építészet viszonya. 1986-ban, mikor 55 éves korában nyugdíjazzák, kéri a MÉSZ elnökségét, hogy kezdeményezze ennek az „erejük és képességük teljében lévő" nőket hátrányosan érintő gyakorlatnak a felülvizsgálatát. Kérését erősítendő hangsúlyozza:

„Több évtizedes szakmai gyakorlatomból határozottan meg tudom állapítani, hogy az építésznők a szakmában kétségtelenül hátrányos helyzetben vannak a férfi kollégáikkal szemben." [5]

„Modern nő, harmonikus ember, színes egyéniség" – ezzel a felütéssel kezdődik egy Spiró Évát bemutató interjú 1966-ban.[6] A már említett gyakoribb megjelenés mellett, a Spiró Éváról megrajzolt arckép sokszínűsége és gazdagsága is szembeszökő. Míg Mináryról nem derül ki sem az, hogy férje (ráadásul építész férje) sem az, hogy gyereke van, addig Spiró magánéletéről rengeteg információt kapunk. Kiderül róla, hogy gondoskodó, érzékeny anya („Élete szép ajándéka, hogy ilyen ragaszkodó és kedves, komoly és mégis vidám fia van."), az építész férjével vitatkozó feleség („Férjem szintén építészmérnök, szakmai kérdésekben általában ellentétes a véleményünk. Dehát az ellentétek közismerten vonzzák egymást").[7] Sőt azt is megtudjuk, hogy autót vezet, szereti a komolyzenét és az irodalmat, illetve jól főz. Sokkal életszerűbb, kedvelhetőbb személyiség jelenik meg így előttünk. Fontos, hogy a megjelenő egyéni személyiségvonások nem nyomják el a szakembert. Sokkal inkább az érzékeny nő Spiró, harmonizál és termékeny kapcsolatba lép az építész Spiróval. A nőiességből fakadó gondoskodni tudás az, ami segíti a korabeli olvasat szerint Spiró Évát abban, hogy kényelmes és praktikus otthont tervezzen az időseknek és fiataloknak vagy megújítsa az egészségügyi intézmények építését.  Jól mutatják ezt az egységet a Spiróval készült interjúk címei: „Líra és Logika". „Éva mérnöknő", „A fogadalom". Ez az egység teszi őt alkalmassá arra is, hogy a nők érdekeit, az emancipációt itthon és mint a szocialista Magyarország képviselője külföldön is megtestesítse.

Mi a magyarázata annak, hogy két ilyen viszonylag hasonló karrier és hasonló szakmai fókusz (lakhatás) ennyire különbözően jelenik meg a nyilvánosságban? Sok tényező játszhat ebben közre. Magyarázó összetevő lehet Spiró és Mináry különböző családi háttere. Spiró Éva holokaust túlélő árva családtörténete jobban illett a szocialista Magyarország ideológiájához, mint a középosztályi családból származó Mináry, akinek a katonaság elől elmenekülő bátyja 1945 után sem tért vissza Magyarországra, hanem Ausztráliában lett banktisztviselő. Szerepet játszhatott az is, hogy szemben Mináry Olgával, aki feltűnően kerülte ezeket, Spiró Éva a szocialista rendszer melletti közvetlen kiállástól sem idegenkedett:

„Többször elolvastam Hruscsov elvtárs újévi üzenetét, mert kifejeződik benne a békeszerető népek vágya, mert legfőbb biztosítékát láttam benne annak a gyönyörű törekvésnek, amit egy szóval így mondhatunk: béke! És természetesen szívből támogatom a nagyszerű üzenetet."[8]

Segíthette Spirót a nyilvános szereplésben a következeteseb hangsúlyozott színjátszókörös és a szavalóversenyes múlt, illetve nem szabad megfeledkezni az újságírók szerepéről sem. Végignézve az újságcikkeket jól látszik, hogy adott témákat (például a Mináry és Spiró számára egyaránt fontos lakhatást) éveken keresztül ugyanazok az újságírók tárgyaltak. Ennek következtében a személyes szimpátia, kapcsolatok segítő ereje sem zárható ki.

Mi következik mind ebből, ha az építésznők előtt megnyíló szerepekre vagyunk kíváncsiak? Egyrészt az, hogy még az irányított szocialista nyilvánosságban is volt lehetőség a választásra. Persze az is látszik, hogy ez a paletta nem volt igazán széles. Ha valaki meg akarta jeleníteni a nőiességét, akkor a látszólagos emancipáció ellenére csak a hagyományos női tulajdonságokhoz nyúlhatott, a szépséghez, a gondoskodáshoz, a gyengédséghez és persze a házimunkához. Szerencsére azonban nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek első látásra tűnik. Ha nem a korabeli dokumentumokhoz , hanem a korszakot átélt (és még most is élő) építésznőkhöz fordulunk, ahogy azt Simon Mariann és Mary Pepchinski vezette kutatók csoportja tette, azt látjuk, hogy a visszaemlékező építésznők semmilyen hátrányról, háttérbe szorítottságról nem tudnak beszámolni, sőt magának a női építészet kifejezésnek az értelmét is megkérdőjelezik. Tiltakoznak az ilyen értelmezések ellen.[9]

Mi értelme van tehát a témával való foglalkozásnak, ha a múlt és annak tapasztalata ennyire homályos, zavaros, ellentmondásos? Érdemes arra felfigyelnünk, hogy annak ellenére, hogy a múlt tapasztalata ellentmondásos, ugyanúgy hat ránk. A szocializmus közbeszéde befolyásolja jelenbéli véleményalkotásunkat. Kiváló példája ennek Ferkai András megnyitója, mely 2004. szeptember 12-én hangzott el Mináry Olga posztumusz kiállításán a HAP Galériában. Az egyébként szeretetteljes és érzékeny szövegben Ferkai András úgy jellemzi (az általa személyesen nem ismert) Mináryt, mint aki élete végén elveszítette nőiességét és „pokróc durvaságú >>Olga bátyámmá<<" vált. Könnyen lehet, hogy Mináry Olga valóban megkeseredett élete vége felé, de az is biztos, ha a korabeli nyilvánosságban Mináry építészként és(!) nőként egyszerre jelenik meg, nem kapott volna ilyen minősítést.

Miért kell, érdemes, jó azzal foglalkozni, hogyan jelentek meg, jelenítették meg magukat múlt építésznői a múlt nyilvánosságában? Azt hiszem azért, mert a velük való foglakozás, cselekvéseik, motivációik megértése közelebb visz jelenünk megértéséhez. Ennél pedig mi lehet szebb?

Keller Márkus

„A tanulmány az NKFI FK 132451 sz. A professzionalizáció története Magyarországon a 19-20 században európai kontextusban c. projekt támogatásával valósult meg."

[1] A Budapesti Műszaki Egyetem Évkönyve, 1962-63., Tankönyvkiadó, 1964, 199.
[2] Kovács Judit: Éva a mérnöknő. Lányok Asszonyok, 1970., 14.
[3] Mináry Olga. Jövő Mérnőke, 1975/22. o.n.; Polgár Tamás: Építették nők-Budapestnek. Esti Hírlap 1975/
[4] f.r.: Mit kifogásolnak a háziasszonyok az óbudai kísérleti lakótelepen. Magyar Nemzet, 1960. november. 17., 3.
[5] Mináry Olga levele a MÉSZ elnökségének. 1986. június 18. Mináry Olga hagyatéka. BTM Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjtemény
[6] Kovács György: 1 perces interjú. Igaz Szó, 1966. január 1. 20.
[7] Csákváry Margit: A fogadalom. Lányok Asszonyok, 1975/12., 13.; Kovács György: 1 perces interjú. Igaz Szó, 1966. január 1. 20.
[8] Interjúk. Lányok Asszonyok. 1964/3. 36.
[9] Ideological Equals Women Architects in Socialist Europe 1945-1989. Edited ByMary Pepchinski, Mariann Simon, Routledge, 2016

Szerk.: Winkler Márk