Rejtett örökségek – értékmegőrzés vagy önkifejezés?

Feltárások után nem egyszer váltak a megóvás elsődleges eszközeivé a védőépületek, ám a technikai szempontok - vagyis a hőingadozás elleni védelem - mellett talán érdemes kicsit magukkal az építményekkel is, mint individuumokkal foglalkozni. Kiszolgálják-e a célokat, vagy ikább ellentmondanak azoknak?

Az örökségvédelem konfliktusai, kérdései időről időre felbukkannak: egyre többet ismerünk meg múltunkból, amit aztán megőrzésre félreteszünk. Mára már szinte végtelennek tűnő adathalmazokat, helyszíneket, tárgyakat, emlékeket ismerünk, a folyamatnak azonban koránt sincs vége (és talán soha nem is lesz). Évszázadok után is kerülnek elő IV. századi sírok, temetőkápolnák, villaépületből megmaradt mozaikok, melyek közvetlenül a talpunk alatt lapulnak. Ez a jelenség már-már furcsán hétköznapivá vált, mégis felvet néhány kérdést. Miért őrizzük meg a múltunk bizonyos töredékeit? Ha megőrizzük, hogyan tesszük azt? Miért nem foglalnak el ennél fontosabb helyet az életünkben, minthogy elrohanunk mellettük minden nap?

Az óbudai Meggyfa utcában a paneltömbök között a Laborc Általános Iskola falára tapadva állnak a 2. századi Hercules Villa maradványai. 1958-ban találtak rá a több részből álló domusra és mozaikjaira, amiket aztán későmodern védőépületekkel óvtak meg a külső hatásoktól. A romok köré parkot is szerveztek, most mégsem érhetők el olyan könnyedén a járókelők számára. Vastag kőkerítéssel vették körbe a területet, ami fölött bár átlátni, az emlékeket közvetlen közelről megvizsgálni már nem olyan egyszerű. De vajon akar-e még valaki ilyen közel menni, vagy megelégednek a karakteres védőépület izgalmas látványával, a romokra pedig elég csak az üvegen keresztül rápillantani?

Lépjünk most kicsit távolabb az ókori relikviákkal teli budai helyszíntől. Pécs városa szintén telve van örökséggel, melyek hol jobb, hol rosszabb állapotban ékesítik a települést. Az ókeresztény temető 2000-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára, a Cella Septichora látogatóközpontja ma is fejlesztés alatt van, de nem minden síremlék kapott helyet a kijelölt határvonalon belül. Az Apáca utca 14. szám alatt egy társasház kertjében IV. századi temetőkápolna maradványa áll, amihez kicsivel később még hozzáépítettek. A romokat és a közvetlen környezetében elhelyezkedő néhány sírt a Hercules Villához hasonlóan a feltárás után az 1960-as évek végén védőépülettel fedték be. Az emléket az épületen kívül ma már szinte csak a homlokzatra tűzött tábla és egy szigszalaggal leragasztott csengő őrzi. Ez jelzi, hogy korábban látogatható volt a hely, amit aztán idővel beszüntettek, elszigetelve ezzel az örökséget az emberektől.

Elrejtett, elfeledett emlékeket őrizgetünk, olyan felépítményekkel építjük körbe azokat, amelyek uralkodóvá válnak saját koruk jegyeit hordozva. Önmagukról beszélnek az alattuk rejlő kincsek helyett. A megóvás fontos része az örökség fennmaradásának, az építészet szerepvállalása úgyszintén. Azt azonban érdemes lehet átgondolni, milyen eszközökkel milyen célokat érünk el. Mit ér ismeretlenül, megközelíthetetlenül egy emlék? Mi a célja a megőrzésnek és hogyan lehet a védelem és védelemre szoruló kapcsolatának konfliktusát feloldani?

Az "építménybe zárás" olyan, mintha befőttesüvegben feltennénk a polc legtetejére, ahonnan aztán ki tudja levesszük-e valaha. A védőépületeknek nem csak óvnia kellene az emlékeket – ami persze elhagyhatatlanul fontos feladatuk –, de "pódiumra emelni" is, hiszen azok szolgálatában állnak. Nem is születnének meg a romok nélkül, így a túlhangsúlyos megjelenésük jogosan válhat kritika tárgyává. Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon tudatos szándék volt mindemögött, vagy egyszerűen csak elkerülhetetlenül rányomta a bélyegét az adott kor az építményekre?

Vegyük példaként az utóbbi időben sokat emlegetett, szintén 1960-as évekbeli veszprémi Szent György kápolna védőépületét. Az építmény szerényen simul a két fal közé, védelmezőn borul a romok fölé, mindezt a védőépületek egyértelmű célja érdekében. Nem üvölt formai truvájról, csak halkan jelzi, hogy rejt valami fontosat maga alatt. Az építész, úgy látszik, megtalálta az egyensúlyt, hogy saját kezének (és korának) lenyomatát is otthagyhassa, miközben teljes mértékben az emlékre koncentrálja a struktúra minden elemét. Mégis száműzetésre kerül, átadva a helyét egy újabb saját koráról – a "mostról" – fecsegő építménynek, hogy megmutassa, mit tud ma egy fehér falú üvegdoboz, miközben távolságot von a maradványok és a látogatók közé.

Ezzel szemben a Hercules Villa fölé épített védőburkok bár megragadják a tekintetet, amivel vonzóvá tehetik a látogatóknak a helyet, a szokatlan, kissé talán agresszív formavilága mégis túlhangsúlyossá teszi. Olyan erőteljesen hordozza a saját korának jegyeit, hogy végső soron a romok csak alkotóelemei lesznek a "látványosságnak", nem pedig főszereplői. A súlyos beton alagút és betonsátor "ápol és eltakar", holott feladata sokkal inkább lenne "óvni és megmutatni".

A Pécsi örökség esetében visszafogottabb az építmény, sőt már-már a másik végletbe fordul át: a kor szinte unalmas jegyeiből felépített védőelem - talán csak helyzetéből adódóan - egy hatalmas kerti sufni benyomását kelti. Ennyit jelent, ezt érdemli a fennmaradt örökség? Vagy talán ennél elegánsabb építmény létrehozására egyszerűen nem volt lehetőség? Mindenesetre a szegényes védőépület megítélését csak negatív irányba húzza a nyomasztó belmagasság, a sötét (a hatalmas megnyitások ellenére), a festett fa borítás. Arccal a lakóegységek felé fordul, kommunikál azokkal, de mi lesz a többi örökössel? Előlük rejtve marad, majd vitrinbe zárt műtárgyként a felejtés áldozatává válhat.

"A cél szentesíti az eszközt" – tartja a mondás, ám ezekben az esetekben az eszköz inkább felülírja azt. Csak zárjuk be, megállítva az idő emésztő kezeit magára hagyva az immár külső hatásoktól oltalom alatt álló relikviát, mintha jól végeztük volna a dolgunkat. De vajon mi lesz ezután? Hol van a helye itt az örökségvédelemnek, hol vannak a cselekvő örökösök?

Czigány Lilla

A cikket a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.