REPLAN - bevezető

A REPLAN fenntartható és azonnal megvalósítható városfejlesztési terveket dolgozott ki. Bemutatjuk a 10 hónapos kutatás eredményeit, külön-külön az egyes csapatok - összesen 6 csoport - munkáit. A kutatás létrejöttének okát, a lakóközösségek kifejlődését a XXI. századig Perényi Tamás bevezetőjében ismerhetjük meg.

A múlt század elején egy észak-olaszországi völgyben, Val Camonica-ban több ezer, sziklákra vésett (petroglífát) fedeztek fel. A rajzok keletkezése 8000 évvel ezelőttről datálható, de találtak petroglífákat a római korból is. A véseteket az itt élő camunni törzs készítette, mely az időszámítás kezdetéig élt a völgyben. A képek a törzs mindennapi életét ábrázolták, a vadászatokat, a földművelés aktusait, vallási rituálékat. Több kép a házépítésről szólt: bemutatták a lakóházaik különböző formáit, a földszintes és emeletes épületeket, vésetek szóltak az építés különböző fázisairól, gerendák beemeléséről, tető ácsolásáról, vagy éppen az eresz javításáról, födémelemek cseréjéről.

Talán meglepő, hogy ezeket a profán tevékenységeket vésték fel a sziklákra, de a törzs számára a házépítés még szakrális cselekedet volt: a ház helyét a törzs szellemi-vallási vezetője jelölte ki, az nem állhatott máshol, mint a „világ közepén", melyet egy tengellyel, az axis mundi-val jelöltek. A házak az egyes embereknek, családoknak készültek, építésük mégis társadalmi esemény volt.

A közösség létezésének alapja volt, hogy házaik építése a kozmogónia megismétlését, egy mikrokozmosz létrehozását jelentette. Eliade A szent és a profán című könyvében Le Corbusier profán lakógépére utal: a lakás nem tárgy, nem „lakógép", hanem maga a világmindenség, amelyet az ember önmagának épít, mikor az istenek példaszerű alkotását, a kozmogóniát utánozza. Minden új lakóhely felszentelése, felépítése bizonyos fokig az újrakezdéssel, az új élettel azonosul… Még a modern, erőteljesen deszakralizált társadalmakban is ünnepélyes keretek között költözünk be új lakásunkba, s ebben az incipit vita nova egykori ünnepélyes túláradásából is megőrződik valami.

Az Eliade által említett profanizáció az emberi történet egyik fontos vonulata, s az építészetben is pontosan nyomon követhető. A XX. század modern építészete ennek a folyamatnak a végállomása, olyan pontja, ahol a ráció kizárólagossá vált. A lakóházak építése esztétikai-racionális alapelvek mentén történt (funkció, szerkezet, forma, megvilágítottság, benapozottság, higiéniai felszereltség, ipari előregyárthatóság, stb.), melyek a lakások színvonalának óriási emelkedését hozták, de egyben hiányérzetet is teremtettek. Az ambiciózus tervek a városok átalakítását is célul tűzték ki: az új negyedekben a házak távol egymástól álltak zöldterületekkel körülvéve, elvesztve az utcák és terek hagyományos arányait.

A lakások benapozottsága mindenhol magas színvonalú volt, de senki nem szeretett sétálni az új épületek között. A zónásítás, a városi negyedek funkcionális szétosztása racionális gondolat volt, de megszüntette a város alapvető jellegzetességeit, az integráltságot, a változatosságot, a sokszínűséget, a lüktetést. Kézzelfoghatóvá váltak Hamvas gondolatai: a hagyomány a földi városok alapításának és építésének is különös jelentőséget tulajdonított. Nem lehetett bárhol, bármikor, bárhogyan várost építeni. A görög poliszokat éppen úgy szellemi törvények alapján építették, mint a mexikói városokat. 

A város kezdetben az égben volt, ami azt jelenti, hogy anyagtalan szellemi őskép volt, és az első emberiséget a városépítésre az angyalok, vagyis a szellemi erők tanították meg. Mert nem mindegy, hogy a várost miképpen építik. A város a világ értékrendjének megnyilatkozása, ezért építésének át nem hágható törvénye van. Aki várost ezeknek a törvényeknek ismerete és megtartása nélkül építeni megkísérel, az köveket hord össze egy helyre, de a kövek nem jelentik azt, hogy amit felépített, az város. Az építés titkát az emberrel a szellemi erők közölték, és minden városnak éppúgy saját, egyetlen titka van, mint minden embernek.

A város az egyetemes emberi közösség megvalósulásának helye, de tulajdonképpen nem hely, hanem a sokszólamú lét harmonikus, éber és nyílt egysége. Ezért mondták a középkorban, hogy a város nem az Atya és nem a Fiú, hanem a Szentlélek jegyében áll: nem a Teremtő, nem a Megváltó és Fenntartó jegyében, hanem a lesüllyedt és szétszakadt világ újra felemelkedésének és egyesülésének, a lét végső megoldásának jegyében.

A város egy test: a reintegrált közösség, az egységbe visszatért sokaság teste, amely magát az anyagi világtól elhatárolta, és minden oldalon zárt, csak fölfelé maradt nyílt. (Scintia Sacra)

Hasonlóképpen Ortega y Gasset (Tömegek lázadása) is a város építését tartja az emberi közösség kialakulásának alapmomentumaként: az antik ember határozottan hátat fordít a vidéknek, a természetnek. Hogyan lehetséges ez? Hogyan hagyhatja el az ember a földet? Hová menjen, amikor a természet az egész világ, maga a határtalanság? Nagyon egyszerű: egy darab földet fallal vesz körül és szembeállítja az alaktalan, végtelen térrel körülzártat, a végeset. Ez a talpalatnyi, lázadó földdarab, amely levált a nagy anyáról, merőben új terület. Az ember rajta teremti meg tisztán emberi birodalmát, miután minden közösséget felszámolt a növényi és állati világgal.

A múlt század második felének szellemi irányzatai igyekeztek orvosolni a modernizmus keltette hiányérzetet, de megoldásai jórészt formaiak voltak. Az új városnegyedek nem tudtak szervesen kapcsolódni az évszázadok alatt nőtt városi szövettel, s a belső városmagok új elemei is jórészt idegenül álltak környezetükben. A közlekedés, elsősorban a folyamatosan növő autóközlekedés nehezen viselhető zajt és környezetszennyezést hozott, így a városi létezés szinte teljesen elvesztette szellemi tartalmát, megindult az elvándorlás a városokat övező, még élhető zónákba.

Az elmúlt évtizedekben a városok, mint a globális problémák gócpontjai sokrétű viták középpontjába kerültek: az 1987-es Brundtland-jelentés, vagy az 1992-es riói csúcs a fenntarthatóság lehetőségeit keresik. Számos tanulmány készült a fejlett és a fejlődő világ városainak lehetséges jövőképéről, de a városok esetenként robbanásszerű változásai nem a vázolt elméleteket követték.

A Replan – Innovatív megoldások a városi lakásproblémákra c. könyvben bemutatott kutatások nem globális stratégiákat követnek, nem kívánnak átfogó megoldásokat kínálni a város problémáira. Nincsenek benne nagyvárosi adatok, a város egészét átfogó grafikonok. A kutatók, építészek, szociológusok, közgazdászok Budapest 6 kiválasztott, a város krízisterületei közé sorolt részeire tesznek konkrét javaslatot. A város léptékéhez képest kis beavatkozásokat mutatnak fel, olyanokat, melyek az ott élők számára teremthetnek élhetőbb környezetet. Kiindulópontjuk nem az építészet, még csak nem is a város, hanem az ember volt. A szociális lakhatás kérdéseire keresték a választ, esetenként megoldásként a közösségi lakozás lehetőségét javasolták. Bizonyítani szerették volna, hogy a sűrű, szövetes beépítés reális alternatívája az egyre nagyobb területeket elfoglaló családi házas beépítésnek és reális beavatkozási lehetőségeket kutattak az iparosított technológiával épült lakónegyedek problémáira.

A másfél éves kutatást a Holcim Hungária Otthon Alapítvány támogatta, a hat fővárosi terület kiválasztásában a főváros Városépítészeti Főosztálya volt segítségünkre. A hat helyszínre készített kutatást hat csoport végezte, építészek (a BME Lakóépülettervezési Tanszékének kollégái), ill. szociológusok és közgazdászok (a Városkutatás Kft. kollégái). A kutatás legfőbb erénye a közös munka volt, melyet fenntarthatósági szakemberek, épületgépészek, egyetemi hallgatók is segítettek. A kutatást egy négyfős mentori grémium irányította (Gerőházi Éva, Szemző Hanna, Varga Tamás és Perényi Tamás), emellett sok segítséget kaptunk Hegedűs Józseftől és Ekler Dezsőtől, akit az Alapítvány a munka szakmai felügyeletével bízott meg.

Perényi Tamás