Rész és egész (részeg ész) - beszélgetés Golda János Ybl-díjas építésszel

Miskolcon, a nyolcvanas évek közepén, a Kollektív Ház nevű szellemi műhelyben ismerkedett meg Zsille Ákos és Golda János, aki a ház egyik lelke volt. Zord teleken melegedni lehetett náluk a szellem tüzénél, a meleg nyarakon elviselhetőbb volt ott az acélvárosi éghajlat, a szmog. A 90-es évek elején Szentendrére költözött, létrehozták Noll Tamással a Teampannon nevű tervezőirodát. Golda János építésszel, Zsille Ákos beszélgetett hitről, építészetről, alkotásról.

Zsille Ákos (ZsÁ): Az adta az apropót a beszélgetésünkhöz, hogy 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak sorába választott. Megtartottad a székfoglalód, milyen érzések és gondolatok vannak benned az akadémiai tagsággal kapcsolatban?

Golda János (GJ): Ez az akadémia ambivalens megítélésű a mai magyar viszonyok között. Az alapítás eredetileg Makovecz Imre nevéhez fűződött és ez felértékelte az építészetet a többi művészeti ág között, de a köztestületté válás ellentmondásait máig nem sikerült teljesen feloldani. Mindenesetre én nagyon komolyan veszem. Szerintem erősíteni kell a kapcsolatot az MTA-val és a Széchenyi Művészeti Akadémiával, hogy az intézmény betölthesse valós hivatását. Most még sokan közömbösek vagy ellenségesek.

ZsÁ: Mit várhatsz ettől a szellemi műhelytől?

GJ: Az akadémia szellemi műhely, tagjai egyszerre képviselik a tagozatok legjobb hagyományait és legprogresszívebb eredményeit. Persze az akadémizmusnak pejoratív felhangja is van és most amúgy is minden nagyon gyorsan változik a világban, elmosódnak a műfaji határok. Egyébként tíz-tizenkét szekcióban építőművészek, iparművészek, írók, zeneművészek, színészek, festők, szobrászok, fotóművészek, filmesek, népművészek, alkotnak egy-egy csoportot.

ZsÁ: És akkor időnként összejöttök, és megbeszélitek, hogy mik a főbb csapásirányok?

GJ: Szakáganként vannak összejövetelek, de sok közös program is zajlik. Az építészet egyébként a többieknél is bonyolultabb helyzetben van, mert elmélet és gyakorlat durván eltávolodott egymástól és közben újabb és újabb paradigmák bontakoznak ki a szemünk láttára. Ezeket az aktuális társadalmi, kulturális és gazdasági kérdéseket szoktuk feszegetni.

ZsÁ: Ez jelenti esetleg azt is, hogy segíteni tudjátok egymást abban, hogy munkákat kapjatok?

Nem, az egészen más dolog, azt minden áron meg kell akadályozni. Nagyobb tervezési munkát csak egyértelmű szabályokkal, versenyben szabadna elnyerni. Ez bonyolult kérdés volt mindig, ma különösen az. Alig van már ugyanis nyílt tervpályázat, máshogy osztják a megbízásokat. Nem könnyű a pályán sem elindulni, sem megmaradni. Van ennek gyakorlati, technikai, morális és elvi vetülete, attól függően, hogy ki mit gondol az építészet közösségi szerepéről, hatásáról, üzenetéről. Egyszerű szolgáltatásnak, gazdasági vállalkozásnak tekinti, vagy társadalmi innovációnak, kulturális terméknek, szociális indíttatású tevékenységnek, a hagyomány folytatásának, stb, stb. Minden és mindenki játszik a pályán, de bizonytalanok a szabályok.

ZsÁ: Az is vonzó lehetőség, hogy innentől kezdve te is ajánlhatsz másokat a testületbe? Segíthetsz másokat is hasonló helyzetbe hozni, most elsősorban tanítványaidra gondolok?

Egyelőre nem a tanítványaimról van szó, hanem azokról, akiknek van már teljesítményük és itt a helyük. Először őket kell ajánlani, behozni az akadémiába. Akik letettek valamit az asztalra és fontos, hogy itt legyenek. Amúgy máshol is ellentmondásos a művészeti akadémiák megítélése, ez alapvetően 18-19. századi intézmény, a nemzetté válás és polgárosodás kulturális hátterét adta Európában. Manapság nagyon különböző művészeti akadémiák működnek szerte a nagyvilágban, különösen most, a 21. századi kortárs környezetben. Nem nagyon értjük, hogy mi zajlik körülöttünk, és hogy pontosan mi is a szerepe az akadémiának. De az biztos, hogy erős tájékozódási pontok kellenek a jövő nélküli, hálózatos világban, hogy a személytelen dolgok ne uraljanak el teljesen bennünket.

ZsÁ: Te mit képviselsz ebben az állapotban?

Megtiszteltetésnek veszem a tagságot és ami rajtam múlik, megteszem. Elsősorban persze jó házakat szeretnék tervezni, de részt veszek konferenciákon, tanulmányokat, cikkeket írok, vitatkozom az építészet változó szerepéről, lehetőségeiről, tanítom az építészetet és közben gyakorlom a praxist.

ZsÁ: Hívő családban nőttél fel, katolikus gimnáziumban érettségiztél, a székfoglalódból is kiderült, hogy ez a két dolog nagyon fontos számodra. Miért?

Mert nekem ez volt adva, ebből tudok meríteni. Mert nem ózdi vasmunkás, vagy budai egyetemi tanár fia voltam, hanem egy sváb származású – 46-ban Németországba kitelepített, de onnan visszaszökött és sokáig hontalan - családban nőttem föl hat fiútestvér között, ferencvárosi és józsefvárosi szegény, nagyon bensőséges környezetben. Jó volt gyereknek lenni azokon az utcákon, udvarokon, gangokon, grundokon, lépcsőházakban. Különös atmoszférája volt az egésznek.

ZsÁ: Mi volt a misztériuma annak, amiben a hited megfogant, mert sokakat ismerek, akik hívő családban nőttek fel, aztán valahogy hibernálódott az a spiritusz, amit otthonról kaptak?

Szüleimnek nem a szó volt az erőssége, hanem az egyszerű kisemberekre jellemző küszködő, magától értődő, igaz élet. Meggyőző volt, ahogy minden különösebb szövegelés nélkül tették a dolgukat. Aztán jöttek a piaristák, ők is nagy hatással voltak rám. A gimnáziumban minden ellentmondáson elementáris erővel sütött át az emberi hitelesség. Lehet vitatkozni a szerzetesi életformán, de ahogy ők rátették az életüket a tanításra, az nagyon erős volt.

ZsÁ: Pilinszky János azt írja egy helyen, hogy a szakralitás nem sziget, hanem kapu, amely a mindenségre tárul. A te munkásságodban hogy van jelen a szakralitás?

A szakralitás megnyilvánulása szerintem korszakonként változik, ma éppenséggel eléggé rejtőzködő. Alig lehet rátalálni, nehezen mutatja meg magát. Sokszor nem ott van, ahol várjuk, pl. egy templomban, hanem mondjuk a templom mögötti elhanyagolt kertben. Érthetetlen lett a világ és kiszámíthatatlan, hogy mikor, milyen mozdulatnál tárul fel mégis a szépsége, belső rendje, milyen rejtett szögből, melyik nézőpontból villan elő véletlenszerűen a szent. Legalábbis nehéz garantálni. Hiába tervez az építész gyönyörű templomot, nem és nem, valami nem stimmel, és akkor egy másik helyen, ahol teljesen másról van szó, hirtelen felragyog valami a semmiből.

ZsÁ: Ez már a tervezés során, vagy az elkészülés pillanatában, vagy a kettő között megvalósul, vagy egyáltalán, hogyan nyilvánulnak meg ezek a pillanatok?

Szerintem maga az építés szakrális jellegű, mert térbeli rendbe szervezi a dolgokat és ezzel kiemel a káoszból. Viccesnek tűnhet, hogy a mai zavaros világban minden épület szakrális lenne, régebbi korok műépítészetében – legalábbis a mából visszavetítve - ez könnyebben fölfedezhető. Azt mondják, hogy az első épület maga a barlang volt, ahol ősünk megvédhette magát az ellenséges környezettől.

Ezt a nyugalmat kereste később maga-építette házaiban is. A tervezés bonyolult folyamatában az építész médium, vagyis közvetítő. Lehet lakóház, templom, iskola, kórház, strand, műhely, gyár, híd, vagy egy egész város: az építtető lehet egyén, család, közösség, cég, akár egy ország is, de gyakran – egyre gyakrabban – maga a személytelen pénztőke. A jól-rosszul megfogalmazott vágyakat és igényeket térbe és formába kell önteni, elmagyarázni a megbízónak és végigkíséri az építési folyamatot, ha hagyják. Hogy hol születik meg közben a szakralitás és hol vész el, ki tudja?

ZsÁ: Mennyire volt fontos számodra templomot tervezni, hisz itt nagyon direktben lép fel igényként a szakralitás, ami egyben komoly felelősség is?

Igen, nagy kihívás, hagyományosan a legszebb és legnehezebb feladat templomot tervezni. Közvetlenül a diplomázás után feleségemmel, Thoma Ágnessel közösen terveztük az elsőt Vajára, tanuló időszak volt, sokat bizonytalankodtunk. Később Szegeden építettünk piarista templomot Madzin Attilával, itt már sokkal tudatosabban dolgoztunk és az előképekre is jobban figyeltünk: példaképünk, Hans van der Laan egyszerre volt matematikus, építész és szerzetes a 20. század közepén. Hollandiában saját bencés közösségének tervezte és építette hosszú évtizedekig kolostoruk bővítését és közben a klasszikus görögök mintájára komplex geometriai rendszert dolgozott ki, amit próbáltunk megfejteni. Legutóbb pedig a pesti piarista iskola-palota 1918-as neobarokk kápolnájának térbeli újragondolása volt a lecke a kollektívekkel, Kovács Zoltánnal és Mészáros Erzsébettel. Majdnem fél évszázadig egyetemi színpadként működött és kérdéses volt, hogyan lehet visszaalakítani a liturgikus teret. Közben nagyon megváltozott minden.

ZsÁ: A modernista építészet önértelmezése szerint a szépség is egy funkció. A Te munkáidban is azt érzem, hogy a megszerkesztett térnek, hasznosnak, használhatónak kell lennie. Hogyan lesz a fegyelmezett praktikumból esztétikai élmény? A funkció adja magát a formát, vagy a szükségszerűségek teljesítése után a szépséget hozzá kell álmodni?

Szerintem a szépség – ha van még egyáltalán - előzmény is meg következmény is, kierőszakolni nem nagyon lehet. Először meg kell ismerkedni a dolgokkal, a hellyel, a körülményekkel, az előzménnyel, az igényekkel, aztán rendbe kell tenni a programot és összefüggésbe kell hozni ezeket egymással, az anyagokkal és a költségekkel. Közösen átélhető térbeli rend kell. Amikor kialakul valamilyen megoldás, az lehet szép, vagy csúnya, de még nem akaratlagos. Az nem működik, hogy kell egy szép forma, amit majd csak használnak valahogy. A huszadik század szép új világát még funkcionálisan analizálták és rakták össze. Szépnek álmodták meg.

Ez a fajta addicionális képlet azonban megbukott valamikor a hetvenes években és sokkal bonyolultabb, összetettebb folyamatok indultak be. Egyre kevésbé akartak összeállni az elemek. Újra szükség lett valamilyen vízióra az Egészről. Később jöhet az apró-munka, de meg kell előlegezni valamilyen képpel, hogy az egésznek legyen értelme. Mert nem lehetünk eleve biztosak, hogy van. Az értelmet gyakran a formával, a megelőlegezett képpel lehet csak sugallni. Egy új autó-széria design-tervezője például elhatározhatja, hogy a modell kívülről emlékeztessen az egy évszázaddal korábbi vitorlázó-repülős feelingre, nézzen ki úgy a fém karosszéria, mintha vászonból lenne és fújná a szél. Idézze fel a kort, és a forma hangulata adja el fejlesztést. Azért kell a vizuális üzenet, hogy a fogyasztó értelmet lásson a termékben. Higgye el, hogy jó dolog történik vele.

ZsÁ: Van egy orvos ismerősöm, akinél egyszer feszegettem, hogy mit jelent keresztény orvosnak lenni, hogy jelenik meg konkrétan ez az attitűd a gyógyításban? Azt mondta, hogy amikor már kilátástalannak tűnik a beteg helyzete, megállnak egy pillanatra és imádkoznak érte. Nálad, hogy van ez, kérsz-e szellemi, lelki segítséget az alkotás során?

Az építész kusza erővonalak hálójában, folyamatos kereszttűzben dolgozik. Sokszor nem is lehet tudni, hogy éppen miért kell fohászkodni. Ha például nem elég pontos és szép a látszóbeton felülete - ahogy mondjuk Debrecenben előfordult - akkor inkább instruálni érdemes a kivitelezőt, hogy zsaluzzon, betonozzon szebben. Hogy miért kell imádkozni? Hogy a közvetítő szerepet be tudjam tölteni, hogy legyen esélyem atmoszférát teremteni és ne daráljanak be idő előtt. Ellentmondó vágyak és igények, ködös elképzelések, sok vagy éppen kevés pénz, rosszul használt technika és hatósági agresszivitás kíséri az építést. Mindig kell mondani valamit a részletekről, de fejben soha nem veszhet el az egész. Imádkozom, hogy mindezt átlássam és egy-egy pillanatra létrejöjjön a térben a „szakrális". A formaképzést inkább munkának tartom, amin dolgozni kell és nem várni az isteni sugallatot.

ZsÁ: Szerinted a kettő kizárja egymást?

Nem, biztosan nem zárja ki egymást. Egyébként a drága sztárépítészet bizonyos új irányzatai teljesen elfordulnak az építés hagyományos megoldásaitól és elvarázsolt mesevilágokat hoznak létre. Ezek az építészek számítógéppel generált, parametrikus formákkal ügyködnek.

ZsÁ: És ezek meg is épülnek?

Igen, sok meg is épül. Ma már léteznek a szükséges technikai segédeszközök, tartószerkezeti és épületszerkezeti rendszerek, amelyekkel meg lehet építeni, mint egy nagy makettet. Például a Bálna a pesti Duna-parton, ahol a vízió, a koncepció és a technikai megvalósítás sok ponton ellentmondásba került egymással. Úgy látszik, a forma önmagában nem elég.

ZsÁ: Valaha az archaikus korban, az emberek a munkájuk gyümölcsét, egyáltalán magát a tevékenységet felajánlották Istennek, ezáltal megszentelődött annak gyümölcse. Ma jó, ha az emberek elmondanak étkezés előtt egy imát. Nálad, a Te életedben, a munkád során, hogy aránylik egymáshoz a szent és a profán?

Én azt szeretném gondolni, hogy a szent a jelenlétben rejtőzik. A mindennapok gyakorlatában kellene keresni és ott meg is lehet találni. Tehát a „szent" nem külső létállapot a jövőben, a múltban vagy a térben elkülönülve, hanem a konkrét helyzetben, tevékenységben átélhető. Jó esetben az épületben is megjelenik. Szerintem a régi korok embere is közvetlenül tapasztalta meg a szakrálist: emlékeiben, munkájában, étkezéseiben, társaiban, ünnepeiben, ahogy reggel fölkelt és este lefeküdt. Ez ma is így van, csak most nagyon szóródik a figyelem.

ZsÁ: Én azt gondolom, hogy a világ mindig zizis volt, mindig voltak komoly erők, amik ez ellen a harmónia ellen dolgoztak.

Igen, ez igaz… Mindig voltak…

ZsÁ: Te hogyan tudod fenntartani az életedben a harmóniát, ahhoz, hogy élni és dolgozni tudj?

Amióta az eszemet tudom, meg akartam felelni az elvárásoknak és elismerésre vágytam. De az is mindig érdekelt, hogy miért vagyok ilyen és mi következik ebből. Nem nehéz odafigyelni másokra és szorgalmasan összeboronálni különböző embereket, helyzeteket, szempontokat. Mindenki a saját talentumaival gazdálkodik.

ZsÁ: Tehát ha jól értem, ahogy az épületeidben sok-sok funkció megalkotása létrehoz valamit, ami szép, vagy harmonikus, ugyanazokat a kötelességeidet, mint funkciókat, az életed során is próbálod teljesíteni, és az ad egy ívet az egésznek.

Igen, de ezt akár hibának, gyöngeségnek is lehet tartani. A finoman szőtt hálók könnyen elszakadnak, a puha koncepciók torzulhatnak, az alkalmazkodó megoldások elbizonytalanodhatnak, mégis ezekben bízom.

ZsÁ: Mi az, ami mostanában foglalkoztat, leköt, min dolgozol jelenleg?

Végre rendesen meg kell tanulnom angolul, és nagyon érdekel a filozófia, a megismerés tudománya. Legújabb irányzatai mintha lemondanának a metafizika lehetőségéről. Maga a gondolkodás izgat, szeretném megérteni – főleg magamat. De nem lehet elvonulni: mesteriskola, egyetemi műhelyek, tanítás, piaristák, főépítészség Magyaróvártól Sátoraljaújhelyig. És az iroda, a társak, a munkák, a fiatalok. Legutóbb az újpalotai lakótelep közepén alakítottunk át egy kétszintes szolgáltatóházat és környezetét városi esemény-térré, szociális – családsegítő központtá, olcsó önkiszolgáló étteremmé, munkanélküli fiatalok klubjává és közösségi mosodává, előtte a Közép-Európai Egyetemnek építettünk kognitív pszichológiai laborokat és irodákat a belvárosi védett klasszicista Marczibányi-palota boltozott termeiben, most a Gellért-hegy északi oldalába tervezünk elegáns villát. Pályázatokon sorozatban második díjakat nyertünk, ami jó játék és anyagilag még éppen nem ráfizetéses.

Zsille Ákos