Schaár Erzsébet

 

 

Kovács Péter: Schaár Erzsébetrõl újra
Az N&n Galéria kiállításának megnyitó szövege

 

Számoltam magamban, hogy mikor is rendeztük a székesfehérvári Csók István Képtárban Schaár Erzsébet "Utca" című kiállítását? Hú, milyen régen, már csaknem húsz éve annak! Mondanám, de máris javítok, mert éppen tíz évvel korábban történt a dolog. Egy egész emberöltő múlt el az óta!

 

 

1974 júniusában nyitotta meg a kompozícióban sétálva Pilinszky János Schaár Erzsébet "Utcájá"-t. Itt-ott megállva a látványhoz kapcsolódva mondta el az őt követő közönség előtt egy-egy versét. Az eseményt - szerencsére - film is megőrizte: Fitz Péter, Gulyás János és Wilt Pál közös munkája, amely a megnyitón kívül fölidézi az időben hosszan elnyúlt rendezés részleteit is. Egy évvel később (nem sokkal a halála előtt) Schaár a svájci Luzernben lehetőséget kapott az ismétlésre. Ekkor a Fehérvárott minden esetlegessége és szomorú kopottsága ellenére is egy sosem volt nemzeti panthenon emelkedettségét idéző kompozícióból elhagyta a csak itthon ismerős írók, költők, művészek és tudós emberek portréit. Luzernben - nyilvánvalóan az ottani terem adottságaihoz alkalmazkodva megváltozott az utca képe, ritmusa is, az idegen környezetben az eredeti mű kicsit nosztalgikus, de hitelesen érzelmes "hazafiság"-át pedig valami rebbenékeny sejtelmesség váltotta föl, ami három (egymástól karakteresen különböző) Marx-portré és az akkoriban rendkívül népszerű lengyel filmszínésznő, Komarowska alakjának a középpontba állításával tette egyértelműen "nemzetközivé" a kompozíciót. Ami a fehérvári változatból Luzernben is változatlan maradt, az az anyaghasználat, a formaadás és az építés tudatosan vállalt esetlegessége volt, és a művész részvétteljes azonosulása egy véglegesen kiüresedett világgal.

 

Schaár Erzsébet igazán korán, már tizenéves korában ígéretes művésznek bizonyult. Mégis sokáig, évtizedekig nem látszott többnek sok hasonlóan tehetséges pályatársánál. Legelőször Ferenczí Béni figyelt föl - ő is csak az ötvenes évek közepén -, hogy itt másról, sokkal többről van szó. Portréiról szólva mondta, hogy "ezek a képmások az öröklét jegyében készültek, jelenlétük egy másik, egy magasabbrendű létre utal". Ekkor már Schaár műtermében készek voltak azok a tenyérnyi méretű, fába faragott reliefjei, amelyek "hőseit" a plasztika ideális teréből meglehetősen szokatlan módon a legköznapibb épített térbe - egy szobába, nyíló ajtóba, ablakba - állította a művész. Ferenczy bizonyára nem ismerte ezeket a műveket, s ha ismerte volna, inkább talán meghökkent volna tőlük, pedig a "másik lét"-re utaló szavai éppen itt bizonyulnak számunkra máig érvényesnek. A váltás - szakítás az ismerttel, az elfogadottal - magának Schaárnak sem volt egyszerű, Schaár ugyanis nem volt forradalmár és nem volt köze ahhoz sem, amit avantgárdnak szoktunk nevezni. A hatvanas évekre azonban egyszerre mégis elege lett mindabból, amit a megszokottság langyossága jelentett. Az a világ, amelyben élt, lehetetlen volt számára és ellenséges, ő pedig többé képtelen volt ezt megadóan tudomásul venni és türelemmel elviselni. Váratlan lázadás volt az övé egy olyan pillanatban, amikor a hazai társadalom többsége és a hatalom maga is a megbékélést, valamiféle mindenkinek kényelmes, élhető kiegyezést keresett.

 

Schaár Erzsébet életéből ekkorra már alig több mint tíz év maradt hátra, de az a tíz év lett a leginkább meghatározó korszaka az életműnek. Ha ma kimondjuk Schaár nevét, akkor leginkább ezekre a művekre gondolunk, a sor elején a végtelen térben kiszolgáltatottan és makacson álló giacomettis figurákkal, aztán a huzatos architektúrák magányra ítélt lakóival és a legvégén az "Utcá"-val, egy reménytelen évszázad elfogódott emlékművével.

Schaár utolsó évtizedének e magaválasztotta útját a legkisebb kompromisszum vagy megalkuvás nélkül járta végig, miközben ekkor sem kísértette meg az a valami, ami az avantgárd. - És mégis példája és úttörője lett a hatvanas évtized fiataljainak! - Példa lett, nem a stílusával, nem a formaválasztásával, de a magatartásával, azzal az egyenes egyértelműséggel semmire és senkire sem tekintettel tudott egyedül a kifejezés hitelére és pontosságára koncentrálni.

Egy emberöltő telt el Schaár Erzsébet halála óta, s mostanában nem sok szó esik róla. Bizony kevesen ismerik az "Utca" luzerni változatának rekonstrukcióját a pécsi múzeumban, s még kevesebben Schaár fehérvári állandó kiállítását. Kár. Kár, mert az ő teljesítménye nélkül lehetetlen igazán megérteni azt a döntő változást, amelyet a hatvanas évek hoztak el a magyar művészetnek. Köszönet jár az N&n Galériának a felismerésért és a vállalkozásért!