Emberek/Interjú

Sylvester Ádám DLA az építészeti prezentációról

1/12

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
?>
Sylvester Ádám
?>
1/12

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Sylvester Ádám DLA az építészeti prezentációról
Emberek/Interjú

Sylvester Ádám DLA az építészeti prezentációról

2010.05.28. 12:31

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Sylvester Ádám, Kátai Gergely

A MOME végzős hallgatója Kátai Gergely négy interjút készített gyakorló építészekkel, a tervek prezentációjának legfontosabb kérdéseiről. A harmadik beszélgetésben Sylvester Ádám osztja meg gondolatait.

Kátai Gergely: Az első kérdésem és bevezetőm mindegyik esetben az volt, hogy:
Az építészeti prezentáció problémájának gyökerét az a dimenzió- vagy léptékváltás hozza elsősorban létre, ami miatt a megvalósulása előtt az épület csak valamilyen absztrakció segítségével képzelhető el, tervezhető vagy ismerhető meg. Ezzel a problémával más területek ritkábban vagy másképp kerülnek szembe, mivel lehetőség van az adott dolog folyamatos alakítására vagy modellezésére, kipróbálására valós méretben; több módja van a befogadásnak és megértésnek, nem csak a kétdimenziós absztrakció és a verbalitás.

Alapfeltevésem szerint meg kell különböztetni azokat a kommunikációs formákat, amelyeket vizualizációnak, szakmai kódnak és prezentációnak nevezek. Az első eszköz, amit a tervező saját maga használ (önmagával kommunikálva), hogy a gondolatait önmaga számára megvilágítsa.  Ezt az eszközt a munkafolyamat elengedhetetlen részeként használja a saját, egyéni kódrendszerében.

A második egy egyetemesebb szakmai kódrendszer, amit a kollégákkal, szakmabeliekkel, hozzáértőkkel használ a munkafolyamat közben, feltételezi a szakmán belüli egyezményes jelentések ismeretét. A harmadik olyan csatorna, amit arra használ, hogy a befejezett tervet laikusok számára érthetővé, meggyőzővé vagy eladhatóvá tegye.

Erről szeretnék kérdezni, hogyan vélekedsz erről?

Sylvester Ádám
11/12
Sylvester Ádám

Sylvester Ádám: Elfogadom, hogy van három egymástól megkülönböztethető ábrázolási fázis, lehet így is tárgyalni a dolgot. De én az egész dolgot az életem két különböző szakaszában élem. Az egyiket, amikor tényleg nekiállok és rajzolok, a másikat, amikor számítógéppel dolgozom. Két teljesen különböző rendszer. A skiccelésről, és arról, hogy egy gondolat hogy indul el, és mikor vethető papírra, elég egyediek a tapasztalataim. Ismertem azt az építész típust, aki annak idején pausz papírra puha ceruzával maszatolt, és fekete volt a fehér köpenye, és ezek a furcsa porábrák jelentettek neki valamit. Volt egy kiváló építész mesterem, akivel együtt dolgoztunk egyszer egy Kerepesi úti temető sírkert pályázaton, és nagyon nagy papírokat firkált össze örvénylő nagy vonalakkal.  Kérdezte, hogy tetszik? Én meg kérdeztem, hogy mi? Ez most mi? Ez a vonal mi? Tehát valakinek egy nagyon homályos képpel való kommunikációból kezd a dolog élesedni és konzisztenssé válni. Aztán tetten nem érhető az a pillanat, amikor hirtelen kezd átmenni vagy átmegy abba a valóságba, ami érthető, mérhető, és anyagszerű térről szól.

K.G.: Tehát itt egyéni és saját kódrendszerről van szó.

S.Á.: Mindenképp. Én személy szerint soha az életben nem tudtam valamit addig lerajzolni, amíg az általam meghúzott vonal jelentése a művön belül és saját magam számára nem volt egzakt. Nagyon zavart, hogy nem tudom. Azok a pillanatok, amíg az ember nem tud papírra vetni mindent, azok nálam mindig rajzmentesek.
És azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon izgalmas, de idegesítő, egyre inkább feszítő állapot. Nagyon hamar rájöttem, hogy minél később nyúlok papírhoz, annál inkább van esély arra, hogy valami jól kezelhetőbe és szeretni valóba lépek be. Ezt az agyam csinálja. Valaki ott belül az agyamban. Ilyenkor kibírhatatlan vagyok, ideges, nem lehet hozzám szólni. És egyszer csak leülök és elkezdek rajzolni. De ezek a rajzok már azokkal az ismeretekkel vannak terhelve vagy akár felemelve, megszentelve, amik az előtte lefutott munkák tapasztalataival vannak tele. Ezt korábban nem tudtam csinálni, én is rajzoltam mindenféle rondaságokat. Tehát addig, amíg ez a dolog nem áll össze egy olyan renddé, ami már az egésznek valamilyen szabályozottságával bír. Magyarul én akkor ülök le, amikor szerkeszthetek.

 

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
1/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
2/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

 

 

K.G.: És addig mi történik?

S.Á.: Nem tudom.

K.G.: Addig csak a fejedben létezik, kavarog, terveződik?

S.Á.: Igen.

K.G.: Ezek vizuálisan is megjelennek?

S.Á.: Amikor elmegyek egy építési helyszínre, akkor az ott szerzett benyomásokat az agyam rögzíti. Olyannyira, hogy most például foglalkozom egy három évvel ezelőtti tervvel, aminek a helyszínén másfél órát töltöttem, és tudom, hány óra volt és honnan sütött a Nap, stb. Olyan mélyen bennem van az építészetet formáló erőrendszere, és ez elkezd munkálkodni. Hogy hogyan diszponálok valamit a nap miatt, vagy milyen a tere, milyen fák vannak, milyen ház van mellette. Van egy véleményem erről a dologról, és akkor az berakja egy sávba, és ez tévedhetetlen jó sáv szokott lenni. Nem nagyon tudom elrontani azzal, hogy valamit nem vettem észre. Van egy olyan erős genius loci, amit a szakmában járatos agyam jól rögzít. Megvan, hogy mit kell csinálni, van egy irányultság. Utána jön a hogyan, és abban már benne vannak azok a tetten érhető ismeretek, élmények, előképek, amiktől az egész dolog kezd valamivé válni. Az én első rajzaim kis vonalrajzok voltak. Nem maszat folt, hanem vonal. És ennél a vonalnál 1:200-as léptékben már pontosan világos volt előttem, hogy mit jelent. Egy vonalrendszer sok mindent sűrít magába, a vonalak egymás mellettisége jelentéssel bír, és a rajz visszajelez. Azt kell mondjam, hogy topológiailag rendezett formák kell legyenek. Egyrészt én úgy tanultam meg rajzolni, hogy vonalasan kellett ókori római épületeket, fegyelmezetten, ceruzával rajzolni. Mondjuk a Piranesi rajzokra gondolok, nem a grafikákra.

Egyértelműen látszik, hogy a vonal valamit sűrít és ez a komprimált állapot nem téved. Nem lehet zavart, azt mondja: ezt csinálja, de mást jelent. Az 1:200 elég sűrű. Egyszer rácsodálkoztam egy Asplund rajzra, és akkor tudtam, hogy fogok rajzolni 1:200-ban, 1:100-ban vagy 1:50-ben. Amikor kezdenek szétválni a dolgok, amikor egyre kevesebbet kell, hogy egy vonal hordozzon és egyre személyesebb lesz a szerepe önmagában. Én nagyon szeretem ezeket a vonalrajzokat, mert ennek a kontrolláltságot követelő, fegyelmező ereje rendezi a gondolatokat. Ebből következően, teljesen világos volt, hogy az a kép, amit közelítek, az milyen törvényszerűségekkel van megterhelve, és ez nagyon jól követhető, ha rendben tartom. Még egy dolog van, amit észrevettem. Egy ilyen magunk által megoldandó feladat egy mű, és egy műben a születésénél fogva is van egy olyan szubkombinációs rend, ahol vannak lényegi és nem lényegi dolgok, ami az egész és a részek viszonyában fellelhető. Ha az ember nézi, hogy egy jó ház miért jó, azon tévedhetetlenül látszik, hogy mit tartottak fontosnak és mit nem.

K.G.: Még arról a rajztípusról, vagy leképezésről beszélünk, amit maga az építész használ, vagy pedig már a szakmán belül is értelmezhető?

S.Á.: Én csak olyat rajzoltam akkor, ami szakmán belül érthető. Rögtön WC kagylót vagy ajtónyitás irányt rajzoltam, mert az jelzett vissza.

 

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
3/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
4/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

 

 

K.G.: Akkor a te külső kódrendszered, már eleve megegyezett a szakmán belülivel, a tanulttal.

S.Á.: Igen. Nekem olyan firkáim, skicceim, amiket mondjuk az Alvar Aalto csinált, és amiket irigykedve nézek, nem voltak. Lehet, hogy az övéi is utólag készültek, ezek nem követhetők nyomon. Én mindig akkor kezdtem el rajzolni, amikor kontrolláltan a megvalósíthatóság is benne volt. Egy építészeti rajzban nagyon sokat lehet csalni. És attól nekem mindig voltak félelmeim, hogy amit lerajzolok, nem fogom tudni megcsinálni. Időnként csináltam róla nagyításokat, de azt is külön rajzban kellett csinálni. Ugyanakkor nagyon fontos volt számomra, hogy ennek az egésznek a térbeliségéről legyenek ábrázolások, és nagyon sok perspektívát rajzoltam, amiket meg is szerkesztettem, nehogy becsapjam magam. Volt egy olyan általános közérzetem, hogy szerelmesen szerettem a rajzaimat, mert annyi munka volt bennük, meg annyi becsület, hogy féltem, hogy ez a bűnös viszonyom a rajzommal tisztátalanná teszi a dolgot. Féltem, hogy lehetnek benne olyan hibák, amik felnagyítják egymást. Húzni egy vonalat, akár vonalzóval, akár szabadkézzel úgy is lehet. Eltalálok az egyik pontból a másikba, senki nem látja, ha nem egyenes. Amikor szerkesztesz, még akkor is lehet csalni…

Rengeteget rajzoltam szabadkézzel, vonalasan. Még akkor is, mikor Bolíviában dolgoztam, és kaptam egy rajzgépet, röhögtek rajtam az indiánok, hogy szabad kézzel rajzolgatok, vonalasan. Persze ez teljesen egyéni, és nem tudom mi a tanulság, de biztos, hogy én nagyon hamar akartam a rajzaimon a véglegeset látni, és hamar akartam ennek a műszaki vonatkozásait, megvalósíthatóságait is biztosnak érezni. Ez volt az én ceruzás korszakom. Itt jön szóba például az uszoda, ami nem egy akármilyen ügy volt. Arról a képeket és belső rajzokat óriásiban megszerkesztettem. Nagyon szép rajz volt. Csak álltak a palik és nézték, hogy „hú, de jó lett". Hozzá kell tenni, hogy ennek a háznak rengeteg rejtett szépsége van, amit én nem is jártam be. Nincs annyi ideje az embernek, amikor kézzel rajzol. Ennek az egésznek az a lényege, hogy van egy egészen furcsa belső tér, amin mintha nem is lenne tető, és ez nagyon finoman visszaolvasható. Ezt a prezentációt magamnak csináltam, de a laikus is láthatta, hogy ez mi. Rengeteget rajzoltunk. Sok részét szerkesztők csinálták, nem is én - és ez nagyon zavart - de a homlokzatokat és metszeteket csak én csináltam. Alaprajzokon konszignációs jelekkel bíbelődni nem akartam, azt a csajok csinálták.
Most áttérnék egy másik korszakra, amikor megjelent a számítógép. Ez az én esetemben az 5.5-ös ArchiCAD-et jelentette. Először egy óriási ellenkezést és undort kellett legyőznöm. Elolvastam az addig megjelent összes, komoly ember által írt, számítógép ellenes művet, aminek a summája az volt, hogy ontológiai veszélynek nézek elébe, ha egy ilyen brutál állattal, mint egy gép, elkezdek diskurálni. Akkor majd az én sokrétű és gyönyörű gondolataimat az ő nyelvén kell majd csinálni, és nem csak bennem, de a génjeimben is átörökítek az unokáknak, stb. Ilyeneket írtak, és ez nagyon jó volt, mert akkor nem kell vele foglalkozni. De akkoriban jártam mindenféle számítógépes irodákba szerte Európában, emlékszem a rotterdami volt egy nagyon büszke társaság. Már nem egy mágneskártyás vacak gépen, fehér köpenyben, hanem asztali számítógépekkel, központi szerverrel dolgoztak, azokon rajzoltak.

Kértem, hogy nagyítsanak ki egy lépcsőt, de aztán láttam, hogy csak ritkulnak a vonalak, és nem jön ki belőle semmi. Mert az nem 3D-ben volt, hanem csak rajzgépnek használták. Utána csináltak prezentációkat, ahol vonalas rajzokba bemontírozták gyönyörű szép 16. századi házsorok fotóit, ami fölemelte a dolgokat arra a szintre. Akkor még jobban elmélyült bennem a gyűlölet. Mígnem egyszer egy pályázaton meg kellett csinálni egy várost, valahol Budakeszi és Törökbálint között, ami egy rettenetesen bonyolult topográfiai dolog volt és kaptunk róla vonalas térképeket. Ezekről kellett rajzolni. Hát először is hogy kezeljük? Nem ugyanaz repülőgépről fotózni, mint ott mászkálni. Erről kéne egy modell, de egy olyan modell, amiben tudok rajzolni. Makettel mit kezdjen az ember? Akkor az ArchiCAD 5-tel csinált a Vértesi Laci egy rétegvonalas tervet úgy, hogy beszkennelte a térképeket (egyetlen olyan méretű szkenner volt Magyarországon a Kurírban, amibe egyáltalán befértek a lapok két darabban) és utána megépítette födémekből. Akkor lehetett nézni, pörgetni, forgatni, és akkor már nem haragudtam a számítógépre annyira, mert ezt nem lehet kézzel csinálni. Megjelent nálunk Peicsi Attila, aki három hétig itt ült, haza se ment borotválkozni, és megépítette a Zoltán u. - Széchenyi rakpart sarokházat. Egy banknak kellett provizórikus fiókot csinálnunk. Nagyon jól megcsinálta. Tőle tanultam a számítógéppel való bánást. Láttam, hogy nem lehetetlen.

Volt egy gyulai pályázat, ahol még kézi rajzok voltak, de amikor elkezdtük tervezni, használtuk a gépet. Engem az érdekelt, hogy van egy program, ami 3D-s modellt épít. Tehát az első pillanattól kezdve a valóság közelíthető. Ugye azt mondtuk, hogy a laikusnak meg kell mutatni fotorealisztikusan, hogy milyen lesz. De hát menet közben is mindent tudnia kell a építésznek is, még akkor is, ha nagyon pontos benyomásai vagy képei vannak a vízió szakaszában. Ezzel a lehetőséggel a dolog szárnyra kaphat, sőt a modellépítésnek van egy nagyon erős fegyelme, hogy mindent, mindent meg kell építeni. Minden házban vannak olyan rejtett zugok, érdektelen részletek, amiket az ember hagy, mert a szerkesztők majd úgyis megcsinálják. Engem mindig meglepett, hogy olyan dolgok is épülnek egy házban, ahol nem is jártam és sose rajzoltam így le. A gépnek tehát van egy olyan képessége, hogy mindent meg lehet benne rajzolni és csinálni, minden kontrollálható. Főként csomóponti összemetsződéseket és térbeli kapcsolatokat lehet jól szimulálni.

 

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
5/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
6/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

 

 

K.G.: Akkor ezeket a 3D-s modelleket nem nevezhetjük prezentációnak.

S.Á.: Nem prezentációnak, hanem munkamodellnek készültek. Nem is törekedtem arra, hogy ezzel fogok majd bemutatni bármit, mert a laikusnak tényleg nem mond sokat, viszont nekem a robbantott metszetek mondanak a legtöbbet, mert akkor láttam, hogy mi hol van. És azt is elég hamar megtanultam, hogy mit kell megmodellezni, mi a fontos egy épület szempontjából. Egy széket például meg kell modellezni, hogy az ember érzékelje ennek az egésznek az ízét saját maga számára. Nekem az volt a célom, hogy munkamodellt csináljak. A számítógéppel való ügyködésnek az előbb elmondott szépsége mellett van egy rideg, tárgyilagos világa, ami teljesen szemben áll a szenvedélyes, maszatolós építészeti kiindulással. Húzol hajszálvékony vonalakat, és semmit nem jelentenek, látszólag.

K.G.: Kifelé?

S.Á.: Magadnak sem. Azt a szikárságot borzasztó látni, de nagyon hamar túl vagy rajta, mert akkor már tulajdonképpen szerkesztesz, és mikor rá tudsz tenni tömeget, anyagot stb. akkor ez egy nagyon jó dolog. És az a lehetőség, hogy korrekten dolgozzak és nem csapom be magam. A másik, amikor elágazás volt a tervezésben és se idő, se energia nem volt mindent kipróbálni, mentem tovább. Most azt mondhatom, hogy azt is kipróbálom. Módosítok rajta, változtatható. Ez egy óriási dolog. Tervezési szabadságot ad és olyat is megcsinál, amit nem tudnék lerajzolni. Például egy bonyolult metszetet, amit meg se próbáltam volna papíron. Az iparnak se tudnék annyi kiviteli utasítást adni.

K.G.: A kommunikálhatóság összefügg  a technikával, a platformmal?

S.Á.: Persze. Nem csak az van, hogy beszélgetek a társammal, hogy együtt megcsináljuk, és majd az egyik megcsinálja a csöveket, a másik meg majd kiszámítja, hogy le ne szakadjon. Hanem utasítást kell adni, gyártásra, szerelésre, helyszíni öntögetésre, mindenre, hogy utána az a kép aztán összeálljon és megvalósuljon.

K.G.: A verbalitásnak milyen szerepe van?

S.Á.: Fontos dolog, mert rengeteg olyan mozzanata van az építészeti művel való találkozás élményének, hogy ez a segítség nagyon sokat számíthat. Valaki érez valamit, de nem biztos benne, és akkor te elmondod, hogy ez azért van, ez azért nem, és akkor megérti. Nagyon fontos beszélni róla, pont a nem szakmabelieknek. Nem is tudjuk, hogy milyen rettenetesen meg vagyunk verve ezzel a “szakmássággal". Én 35-36 éves koromban tudtam megint gyerek lenni. Addig a házzal voltam együtt, a magam házával, mert a műszaki ismeretek fedtek el mindent. Egy ember ezt a vakolt síkot látja. Senkit nem érdekel, hogy ott mögötte lyukacsos tégla van, vagy hőszigetelés. Viszont mi nem tudjuk másképp előállítani, minthogy elmondjuk annak az építőnek, hogy hogyan kell majd megcsinálni, ami abszolút lényegtelen, az épület szempontjából. Ezt én tudom. Erről viszont senki nem beszél tanítás közben, hogy az egy titok, amivel mi állandóan foglalkozunk.

K.G.: Ehhez több téma kapcsolódik szerintem. Egyrészt az építészeti prezentáció vagy kommunikáció egyre célzottabbá válik és más típusú tervlapok, képek stb. kellenek egy gépésznek, mint a megrendelőnek. A másik, hogy az egészet nem lehet egyszerre, egészben leírni.

S.Á.: Hát lehet, virtuálisan, és ez érezhető. Magyarul most azt szeretném, és azzal szórakoztatom magam, hogy a teljes valóságot építem. És abból egyrészt a magam számára a megértéshez teszek hozzá olyasmiket, amikkel egyébként nem is terhelem a programot, mert lassabban fut, és nem is tartozik rá, másrészt viszont ebből a modellből kell kivonni minden kifelé menő információt, ami aztán esetleg papírra kerül.

 

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
7/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
8/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

 

 

K.G.: Talán jó példa erre Norman Fosternek az Uborkaháza, amit az András említett. Állítólag azt így tervezték meg az utolsó kapcsolóig, minden benne van a modellben. Gyakorlatilag mindenki kiveheti belőle a rá vonatkozó részleteket.

S.Á.: És ezt lehet úgy is, hogy ne is kelljen azon gondolkoznia, hogy mihez kell hozzáférjen. Lehet mindenkinek egy csomagja.

K.G.: Viszont ez a verbalitás szerepét csökkenti. A szakmán belül kezd szükségtelenné válni.

S.Á.: Igen. Szinte nem is kell. Megkapja a tervet és rákérdez. A 11-es ArchiCAD óta már mindent be lehet hívni egy fájlba. Már nem szellemkép van, hanem pauszfelület, ami alá be lehet tenni bármit. Egyből mutatja, hogy nagyobb oszlopokat rajzolt a statikus, mint ami eredetileg a terven szerepelt. Akkor persze kell róla beszélni, mert vannak ellenvetései. De ezt is rajzban közli, persze észre kell venni. Ezek nagyon jó segítségek. Én a verbalitás szerepét a laikusok felé mutató prezentációban látom. Lehet egy tervről rengeteget beszélni munka közben is, de most már nem kell együtt ülni, vagy naponta bekopogni egymáshoz, mert el tudod küldeni a fájlt és kész. Amikor csináltunk egy munkát Barcelonába, akkor napi modul fájlok jöttek-mentek az aznapi munkáról. Commentarios! - mindig oda volt írva, hogy ezt így és így! Nem kell sok, elég volt pár mondat, csak hogy vedd észre, amit a rajz mond. Azt hiszem, mikor felépítették, egy kópia volt, szerzői jogi értelemben is. Ha meg tudod jeleníteni az ideád, van egy mindenki számára egyértelműen olvasható, értelmezhető formája, az már mű. A megépített ház is egy mű. Egyik változata ennek a szerzői akaratnak. Amiben persze más szempontok is vannak, anyagi és mindenféle egyéb ügyek.

K.G.: Beszéljünk egy kicsit arról, hogy a fotorealisztikus látványnak tűnő prezentációs képek mennyire lehetnek csalókák. Egyrészt ennek az etikai oldaláról szeretnék beszélni, a vásárló felé kicsit szépített képekről, másrészt arról, hogy ezek a tervezési folyamathoz is szervesen kapcsolódva hogyan befolyásolják azt?

S.Á.: Nekem azért nincs etikai kifogásom, mert én is csinálom, és én etikus vagyok. Én magamat nem akarom becsapni, mert az a fontos, hogy a ház oda kerül, ahova gondoltam, és a tervdokumentációban hülyeség nem lehet. A képeket bemutatom a nagy munka után, de nem előtte. És itt van a baj. Van egy olyan új műfaj, ami technikai segítséggel korábban megjelenít olyan dolgokat, amiknek semmi köze a valósághoz. Tőlem is szoktak kérni látványtervet menet közben. Hát nem! Majd mikor kész vagyok. Csak készből lehet csinálni, különben nincs értelme. A valóságot legjobban megközelíteni tudó eszközökkel hülyeség is előre tükörképeket gyártani, mert elviszi a szemet. Én amikor ezt gyakorlom, és tanulom, az azért van, mert nem akarok idegennek munkát adni ezzel. Úgy sem olyan lesz, mint ahogy én gondoltam. Amit elvárok egy képtől, az az én felfogásom szerinti világot fogja majd hozni, ami egyébként olyan, mint a valóság. Egy építész egy idő után hadd legyen abban biztos- különben nem érdemes csinálni -, hogy amit elképzelt, olyan lesz a valóságban is. És abban is biztosnak kell lenni, hogy akik ezt utána megnézik, ugyanazt lássák, amit én akartam láttatni, vagy én láttam, előre. Nekem ez a fontos. Ezt meg lehet közelíteni nagyon precíz módon, de homályosabban is. Szeretem azt a világot is, ami távolabb esik mondjuk az épület lényegibb, és művészi funkciójától, ez olyan mint amikor a szuperrealisztikusok festegetnek. A nagy ravaszok, ki tudnak hozni belőle valamit. Itt van például Gyémánt László festő, aki öreg korára kiment Amerikába, és az elnökszobrokról csinált egy óriási sorozatot. Elmentem a kiállítására, ahol rengeteg ember volt és csak messziről láttam a képeket. Azt gondoltam, ez megőrült, hogy fotorealisztikus képet fest és nekiáll ecsettel, van már Photoshop és hasonlók, de amikor közel mentem, hát az szuper volt! Látod, hogy mit csinált a vásznon, látod a faktúrát, meg a domborzatát a képnek, és mikor messzebb mész, akkor egy napsütötte gránit felületté válik. Ez izgalmas.

 

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
9/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból
10/12
Ízelítő Sylvester Ádám munkáiból

 

 

K.G.: Mondhatjuk, hogy a 3D-s látványtervezés is egy ilyen képi világ felé tart és az ehhez hasonló hatás- és információmennyiséghez szeretne hasonulni? Érzéseket, hangulatokat kommunikálni?

S. Á.: Ma az az állapot van, hogy az ember megy, mozog és tele van gyönyörű képekkel a világa. De ha valaki bekapcsolja a tévét, és megnéz egy reklámot, ahol kiváló a képminőség, és remek technikával csodálatos képeket mutatnak, nem ugyanaz, mint elmenni egy tárlatra, ahol a festő monokróm képeit kell megnézni, például egy anilinkék vásznat háromszor hat méterben. Elképesztő a retinahártyán keletkező élménysűrűség különbsége. Az, hogy gondolkodtatás nélkül tele vagy töltve képi gyönyörűséggel, azt észre kell venni. Tehát van egy minimum, ami alá nem illik vagy nem érdemes menni, mert nem fog semmilyen hatást elérni egy túletetett közönségnél.

K.G.: Ez akkor “kvázi" egy versenyhelyzet olyan értelemben, hogy azt a kódot kell egyre jobban használni, amit ez a közönség ismer?

S.Á.: Abszolút versenyhelyzet. Viszont nem érzek zavart magamon, amikor az előbb említett képeket csinálom. Ha valaki ezelőtt 15 évvel azt mondja, hogy ilyeneket fog csinálni, felháborodtam volna, de ez még nem jelenti azt, hogy a dolog lezárult és erről van csak szó. Mert kell, hogy legyen egy olyan rétege a dolognak, amihez már hozzászoktatták az embereket. Ehhez kell valamit hozzátenni, ami jó. Nem csak mert ott van a virág és tükröződik a homlokzat, hanem mert jó ez a tér. Csakhogy ezt már sokan nem veszik észre. A képi hatásra persze rá lehet utazni, és félre lehet vezetni. A mai építészet rengeteg kihívással küzd, és az is benne van, hogy a média részévé is vált.

K.G.: Ez lehet fontos szempont.

S.Á.: A média meg úgy fogja föl, hogy sokkolni kell a nagyérdeműt, mert már elzsibbadt. Szomorúan látom, hogy sok esetben csak a másság és újdonság az, ami felmutatható értéknek tűnik. Ilyet még nem láttak, tehát erre odafigyelnek. Az egész Hundertwasser jelenség ide tartozik. Nagyot változott a világ, és ettől nem szabad elzárkózni. Az is igaz viszont, hogy ha egy műszaki tartalmú adatcsomag mellet föllibben egy atmoszférikus kész épületet sugalmazó világ, az borzasztó sokat segíthet és inspirálhatja, motiválhatja a többi szereplőt is. Például mikor egy speciális vasalatot készítettem. Az adott szakcégnél bemutattam azokat a terveket is, amik persze nem nekik készültek és nem a vasalat műszaki paramétereiről szóltak. Teljesen másképp álltak a dologhoz. Látták, hogy miben vesznek részt és sokkal könnyebben találták meg a jó megoldást. Ha ez egyszerre egy modellből kivonható, akkor az remek kapcsolatteremtő médiumként is tud működni. Ez is prezentáció. A számítógépes tervezésnek ez is nagy előnye, amellett, hogy nagyon logikusan lehet rendszerezni az információt. Lehet úgy reteszelni, hogy az egészből mindig kiválasztható legyen, ami aktuálisan szükséges, a legjobb tudás és szándék szerint a legnagyobb siker reményében. Az fontos azonban, hogy ez az ábrázolási állapot a munka végén van, közben esetleg részfeladatként kell megoldani, de az megint más, azt meg kell csinálni és továbbhaladni. A vége előtt nem lehet gondolati formát csinálni. Az hamis kép lesz, aminek semmi értelme. Mert az építészet valóságábrázoló művészet, ahogy Reimholz Péter mondta. Jelekkel operál, amelyek jelentéstartalmát átvinni precíz munka eredménye. Egy mű akkor jó, ha szűkre szabja azt a sávot, ami engedné eltávolodni a befogadót. Tehát a jelek nagyon világosak. De ezt a lényegi információt be kell ágyazni egy nagyobb csomagba, különben ehetetlen. Redundánsokkal kell körülvenni, mert egy hír akkor megy át, ha van csatorna zaj. Például a Bauhaus végső sikertelensége abban volt, hogy a végletekig egyszerűsítette és sűrítette a dolgokat és szűkszavúvá vált. Nem tette maga köré azt az izgalmas, gyönygyházfényű kocsonyás ragyogást, ami hirtelen ezt a dolgot érzelmileg megközelíthetővé teszi. Tehát nem lehet csak fogalmi rendszereken keresztül kommunikálni, keveseknek indul be csak ezen keresztül a gondolkozása. A prezentációnak rengeteg szintje létezhet, amennyit csak akarsz.

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Örökség

VÁRKERT BAZÁR // Egy hely + Építészfórum

2021.03.24. 18:04
00:07:03

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

Helyek/Köztér

SÁRKÁNYOK ÉS DELFINEK PESTEN ÉS BUDÁN // Egy hely + Építészfórum

2021.02.24. 16:10
00:06:00

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk