Szilágyi G. Csaba: Mi nem csak anyagokban gondolkodunk

„Ma Magyarországon gyakori, hogy a cégek túl későn vonják be a dizájnert a termékfejlesztésbe, a formatervezési szempontok a legritkább esetben képezik a vállalati stratégia részét. Így lehet, hogy már teljesen kész – de a dizájn terén többnyire kezdetleges, csak a marketing elveinek megfelelő – brendeket nyomnak az orrunk alá, amelyhez a cégképviselők meglehetősen makacsul ragaszkodnak."Szilágyi G. Csaba dizájnerrel Haba Péter készített interjút.

Aki követi a hazai dizájnszakma fejleményeit, jól ismeri Szilágyi G. Csaba tevékenységét. A Flexor néven futó aktív kerekesszék prototípusáért 2003-ban Formatervezési Díjat nyert, a terv elkészítéséhez szükséges kutatásokat a Moholy-Nagy ösztöndíj segítette. Már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) folytatott tanulmányai során külföldre ment tapasztalatokat szerezni: a Göteborgi Egyetem Design és Kézműves-Iparművészeti Iskolájának Formatervező Tanszékén (HDK – Högskolan för Design och Konsthantwerk) töltött el egy félévet 1998-ban. Dizájn iránti érdeklődését a szülőhelyén, a kárpátaljai Ungváron működő Iparművészeti Szakiskola díszítő-fafaragó szaka alapozta meg (1986–1990). Az egyetemet 1999-ben fejezte be, 2000-ben a Krea Művészeti Iskola tanára lett. 2002-ben a MOME Formatervezés Tanszéke (FT) modellező műhelyének oktatójává, később vezetőjévé nevezték ki.

---

Haba Péter interjúja Szilágyi G. Csabával

 

Haba Péter: A hazai pályakezdők többségéhez képest bőségesen volt alkalmad tapasztalatokat szerezni a hazai dizájnoktatás, az ipar és a szakma kapcsolatáról, helyzetéről. Mit tudtál hasznosítani ezekből, milyen tipikusan helyi jelenségeket, problémákat látsz?

Szilágyi G. Csaba: Az én helyzetem valóban szerencsésnek mondható, hiszen a volt évfolyamtársaim jó része – köztük kimagasló tehetségek egész sora – lényegében nem azzal foglalkozik, amire az egyetemen a fejét adta: a napi megélhetést a mindig jól „pörgő" kiadványszerkesztéssel, reklámgrafikával próbálják megoldani. Ez persze egy fontos, szép, kreatív tevékenység, csak éppen nem formatervezés abban az értelemben, ahogy azt az egyetemen, az FT-n megtanulták. A mai hallgatók már sokkal jobb helyzetben vannak: a MOME egyre inkább nyit a külvilág felé, egyre több a kapcsolata az élettel. Persze még a kezdeti stádiumban van az intézmény a nyugat-európai viszonyokhoz képest.

Nagyon pozitív jelenség azonban, hogy egyre több külföldi és hazai cég keres meg minket különböző projektekkel – nálunk is elindult az a folyamat, ami a dizájnt ténylegesen is gazdasági tényezővé teszi. Sajnos azonban számos gyermekbetegségen kell még keresztül jutnunk: gyakori probléma, hogy a fiatal dizájner hosszú küzdelmet vív az adott cég mérnökeivel, pénzügyeseivel, akik igyekeznek a lehető legolcsóbbá redukálni a tervet. Ettől függetlenül hihetelen pezsgés indult be – például a tíz évvel ezelőtti időkhöz képest. Jelenleg a féléves „éles" feladatokon kívül rengeteg pályázati lehetőségük van a diákoknak – korábban ez nem volt jellemző.

Mostanában nálunk is egyre inkább az tapasztalható, hogy a fiatalok már hallgatóként kikerülnek a megbízói szférába; nem ritka, hogy másodéves hallgatók már gyártás alatt lévő tárgyakkal büszkélkedhetnek. Ilyet korábban Göteborgban tapasztaltam, még ösztöndíjasként. Arrafelé a pályakezdők nem gyötrődnek hosszú éveket az első prototípusaik előállításával és „eladásával", mint itt, Kelet-Közép-Európában, hiszen a diploma után egyszerűen folytatják a már jó ideje működő munkakapcsolataikat. A mai diákok már egészen más problémákra érzékenyek, mint amelyekre mi voltunk. Például a hagyományos „mesteremberi" tudás jelentőségét – melyet még mi is nagyon hangsúlyoztunk – ők már egyre kevésbé tartják fontosnak, ellenben olyan új kérdésekkel foglalkoznak, melyekkel mi is csak most ismerkedünk. Ilyenek a dizájnkommunikációs problémák és a 3D-s ábrázolási módok.

---

 

HP: Említetted, hogy egyre több cég kínál együttműködést a MOMÉ-val. Hogyan működnek ezek a kapcsolatok?

SzGCs: Ez a folyamat a ’90-es évek végén kezdődött. Akkoriban a FT több kisebb-nagyobb céggel és megrendelővel állt kapcsolatban, ez nagyjából egy éles feladatot jelentett a felsőbb éveseknél szemeszterenként. Ennek megfelelően minden kapcsolódó feladat élesben, meghatározott paraméterek és igények szerint ment, vagyis a szakmagyakorlás „kutatói" oldalának megtapasztalására kevésbé volt lehetőség. Sajnos akkoriban még a jelentősebb cégek vezetői, szakemberei is csak ritkán tudták, mit is jelent pontosan a dizájn – rengeteg volt a tévképzet. Hozzá kell tennem, a helyzet ma sem sokkal jobb.

Az egyetem azonban sokat köszönhet Stefan Lengyel (Lengyel István) professzornak, az ő tanszékvezetősége alatt teljesedett ki igazán az együttműködési folyamat, több külföldi neves céggel került kapcsolatba a tanszék, és ezek a találkozások mai napig is gyümölcsözőek.

A hazai cégek többnyire konkrét megbízásokkal kopogtatnak be az egyetemekre, vagyis a már meglévő technológiához, gyártási struktúrához, meghatározott piaci igényekhez igazodó termékeket kell terveznünk. Ez a klasszikus, ha úgy tetszik régivágású formatervezői feladat, szemben a Nyugat-Európában egyre általánosabb gyakorlattal, amely inkább az ötletpályázatokat részesíti előnyben, hogy a cégek ahhoz igazíthassák új, átfogó koncepcióikat, gyártósoraikat, konkrét termékekre szóló pályázataikat.

Ma Magyarországon gyakori, hogy a cégek túl későn vonják be a dizájnert a termékfejlesztésbe, a formatervezési szempontok a legritkább esetben képezik a vállalati stratégia részét. Így lehet, hogy már teljesen kész – de a dizájn terén többnyire kezdetleges, csak a marketing elveinek megfelelő – brendeket nyomnak az orrunk alá, amelyhez a cégképviselők meglehetősen makacsul ragaszkodnak. Sajnos a hazai marketing-szakemberek többsége nem elég felvilágosult, s ezért már a problémafelvetések szintjén elhibázzák a dolgot.

---

SzGCs: Szerintem itt nem feltétlenül valaminek a leáldozásáról és egy új dizájnfelfogás felemelkedéséről van szó, inkább arról, hogy nálunk az elmúlt évtizedekben a szakmagyakorlás többnyire nem követte konzekvensen a dizájn alapvető elveit – s erre sajnos maguk a megbízók sarkallták. Az elkövetkező időszakban azonban a gazdasági-társadalmi folyamatok bizonyosan új alapokra helyezik a dizájn, a megrendelő és a gyártó viszonyát.

A dizájn alapvetően problémafeltárást jelent, vagyis nem a gombhoz varrja a kabátot, hanem olyan komplex szemléletre alapozódik, amely a legégetőbb funkcionális-társadalmi-gazdasági kérdésekre keres és kínál válaszokat. Úgy gondolom, hogy a MOMÉ-n ez a hozzállás már viszonylag széles körben elterjedt. Ugyanakkor él az autonóm művészetként (iparművészetként, kézműves-jellegű alkotótevékenység) értelmezett tervezői módszer is, amellyel leginkább a Szilikát Tanszék és a Textil Tanszék jellemezhető. Az egyetem úgy határozott, hogy ez utóbbi kettőt összevonja az FT-vel, hogy a kétféle szemlélet együttesen új szinergiákhoz vezessen.

Szerintem ez egy nagyon pozitív lépés, mert bár szükség van a hagyományos kézműves jellegű értékekre megőrzésére is, nem lehetett már elmenni a tény mellett, hogy a szakma totálisan megváltozott. Ebből a szempontból nagyon tanulságos volt a tavalyi Zsolnay-pályázat eredménye: az FT hallgatói vitték el az első három díjat, miközben a szilikátosok – noha a feladat nekik bizonyos értelemben testhez állóbb volt – kisebb sikereket arattak. (Laufer Ferenc első helyezett, Takács Árpád harmadik helyezett, a MOME Formatervező Tanszék II. éves hallgatói) Az FT munkái olyan friss funkcióértelmezést adtak, amelyet a kiírók is képesek voltak értelmezni és felismerni benne az innovativitást, szemben a kétségtelenül nagyon kifinomult, de nem eléggé átfogó szemléletű, esztétizáló formálásmóddal.

---

HP: Ha jól sejtem, ebben az esetben már a megbízó is felfedezte a dizájn és a kézműves-iparművészeti jellegű tervezés közötti különbséget, s az előbbit választotta, mert felismerte annak a jelenlegi gazdasági helyzetben megnyilvánuló előnyeit...

SzGCs: Igen, a Zsolnay-pályázat megmutatta, hogy míg egy rátermett formatervező megold egy textiles vagy szilikátos feladatot is, addig ez fordítva nem feltétlenül működik. Az ok az, hogy mi nem csak anyagokban gondolkodunk. A dizájner a probléma megoldásához keresi a technológiát és az anyagot, nem minden esetben a technológiához és a meglévő anyagkészlethez igazodva kutatja fel a lehetőségeket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a dizájn a kézműves-iparművészeti szemléletnél magasabb rendű tevékenység lenne, egyszerűen csak másképp értelmezi azt a teret, azt a funkcionális közeget, amelyben élünk. Persze ma Magyarországon gyakorlatilag lehetetlen százszázalékosan az igazi dizájnszemléletnek megfelelően dolgozni, mert a megbízók szinte mindig szembe mennek az ideális megoldásokkal.

HP: Éppen ezt a problémát hozta felszínre a diplomamunkád és annak utóélete is.

SzGCs: Amikor elérkeztem az egyetem befejezésének időszakához, már megjártam a göteborgi HDK-t, ahol a tervezés egészen új módszereivel ismerkedtem meg. Nem volt véletlen, hogy a dizájnnak egy, a szakma perifériájára szorult területére irányult a figyelmem. A mozgáskorlátozottakat szolgáló kerekesszék dizájnproblémájával kezdtem foglalkozni. Egy sportszék elgondolásával álltam elő, de az elején a tanszéken komoly vita folyt arról, hogy engedjék-e ezt diplomamunkaként végigcsinálnom. Mindenki kételkedett abban, hogy a rendelkezésre álló idő alatt ennek a feladatnak az összetett funkcionális kérdéseit az egyetem körülményei között hitelesen meg lehet oldani. Én azonban rengeteget jártam sportoló mozgáskorlátozottak közösségeibe tapasztalatokat gyűjteni, és igyekeztem kiismerni az ezzel kapcsolatos problémáikat. Sikerült eloszlatni a kételyeket, kis méretű modell segítségével mutattam be a diplomamunkámat. 2003-ban ez a mű, a kosárlabdázáshoz készült kerekesszék „Ezüstgerely díj"-at nyert.

Az ezredfordulón erősödött fel nálunk az akadálymentesítés problémája. A téma iránt kutatva felfigyeltem az ún. inkluzív tervezés elvére, mellyel abban az időszakban a londoni Royal College of Art-on már önálló intézet foglalkozott (Helen Hamlyn Research Centre). A módszer nem valamiféle speciális dizájnt jelent, éppen ellenkezőleg: nem az átlagostól eltérő életkörülmények között élő emberek számára elkülönített, különleges tárgyi világ megalkotására fókuszál, hanem olyan funkcionális megoldásokat keres, amely mindenki számára megfelelő. Az inkluzív dizájnerek tehát olyan „közeget" állítanak elő, amelyben megvan a potenciál arra is, hogy egy más képességgel élő ember is önállóan használni tudja. Ennek a szemléletnek fontos eleme, hogy mindig több tudomány (szociológia, orvostudomány, pszichológia, ergonómia) bevonásával születnek meg a végleges megoldások.

---

Az inkluzív dizájnnal Magyarországon először a 2003-as Sziget Fesztiválon találkoztam. A British Council szervezésében került sor egy előadássorozatra, ahol jómagam is részvettem előadóként, továbbá egy plakátkiállításra, amely nagy hatással volt rám. Itt fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ennek a kiállításnak az egyetemünkön is helye van. A következő évben sikerült szerveznünk egy konferenciát és plakátkiállítást „Tervezés mindenkinek – Design for All" címmel. A résztvevők között ismert hazai és külföldi szakemberek voltak, a kiállítást az egyetem és a fent említett Helen Hamlyn Research Centre hallgatóinak munkáiból állítottuk össze.

Az elmúlt években itt a tanszéken néhány társammal együtt azon dolgozunk, hogy ezt a szemléletet minél szélesebb körben ismertté tegyük. Szentpéteri Mártonnal 2007–2008. tanév első félévében közösen kísérleti félévet szerveztünk „Befogadó Tervezés – Befogadó Egyetem" címmel.

HP: Mi a Flexor alapötlete és milyen irányban fejlesztetted tovább a szerkezetet?

SzGCs: A Moholy-Nagy Ösztöndíj évei alatt, a kerekes székesek életmódjához kapcsolódó kutatások alapján jutottam arra az elhatározásra, hogy egy itthon is gond nélkül gyártható kerekesszéket tervezzek. Így született meg a „Flexor" prototípusa, amely a hétköznapi aktívabb életben nyújt segítséget. A kerekesszék egy ún. fixvázas struktúrából nőtte ki magát, amely a sportszékekre jellemző. Lényegében egyetlen folyamatos vonal alkotja, mely a csőváz rugalmasságára alapozódik.

Közben főleg modellezésből éltem – külsősként az egyetemi pályázatok és diplomamunkák elkészítésében is segédkeztem. Ennek révén szerzett tapasztalataim kapcsán keresett meg Bárkányi Attila tanár úr, hogy legyek a MOME modellező műhelyének tanára, így kerültem vissza az egyetem berkeibe, és később a műhely vezetője lettem.

HP: Mi lett a prototípussal?

SzGCs: Bár készítettem üzleti tervet hozzáértő szakember segítségével, mégsem volt bennem elég spiritusz, hogy „eladjam" magam. Ez persze nem csak rajtam múlott: egy, a tárgytípus szempontjából monopol helyzetben lévő cég – amely a termék legyártására leginkább alkalmas idehaza – nem volt nyitott a prototípus iránt, az ottani, dizájnismeretekkel nem rendelkező mérnökök jórészt külföldi termékek által „inspirált" tárgyakon dolgoztak. A munkát azért beneveztem az Index nemzetközi tervpályázatra is, melyen egészen a Top Nominated szintig jutottam. Ez megerősített abban, hogy fontos tovább dolgoznom az ügyön...