Településpolitika és építészet - "Térfogyasztás" II.

Raab József vitairatának második része

A 14 éve működésbe állított új rendszer nem pótolhatja a hiányzó településhálózat-fejlesztést és az államigazgatást. A sok ezer egyenjogú települési önkormányzatot és az államigazgatást magában foglaló kétpólusú rendszerből ugyanis továbbra is hiányzik a hatékony „középszint", amit egyenlőre sem a sebtében létrehozott EU-régiók (1996), sem a tradicionális megyék és az egykori járások helyén alakuló ún. kistérségek nem tudnak betölteni. Ugyanakkor a politikai alapon életre hívott lokális önkormányzati autonómia sem kellően megalapozott: egyrészt nagyságrendileg és funkcionális szempontból széttagolt, másrészt pedig gazdaságilag hiánygazdálkodással terhelt. A létező források elosztása azonban – akár ágazati, akár területi dimenzióban történik – nem elsősorban az alulról felfelé épülő települési önkormányzatiságra, hanem ettől függetlenül intézményesített szervezeti rendszerekre, pl. az EU-mintára létrehozott absztrakt tervezési-statisztikai egységekre, az ún. régiókra épül.

A közigazgatásilag létező önkormányzati autonómia potenciális gazdasági alapforrása, a helyben képződő és elosztható értékarányos ingatlanvagyonadó demokratikus intézménye viszont továbbra is politikai tabunak számít. A településszinten realizálható fejlesztésekben a helyi adóbevételek hiányos rendszere miatt mindinkább előtérbe kerülnek az ingatlanspekulációs piaccal kötött tartós együttműködésből származó, és rendezési, fejlesztési tervezéssel legitimált féllegális összefonódások. Az építési törvénnyel az önkormányzat teljes közigazgatási területére kiterjesztett lokális tervezési, fejlesztési jog – ami ezáltal az egész ország területét lefedi és jogilag érdemben alig korlátozható – ugyanakkor komoly tervezési, fejlesztés-koordinációs és szakmai problémákat vet fel a „településfeletti" országos és regionális szinteken, különös tekintettel a területrendezésre, infrastruktúra-fejlesztésre és környezetvédelemre. Permanens pénzhiányuk miatt ugyanis az önkormányzatok jelentős része – bevételt, fejlődést, új munkahelyeket remélve – kénytelen az újdonsült fejlesztési vállalkozók és kárpótolt földtulajdonosok irányította lokális földpiac érdekeit akceptálni, és a „közösségi" területgazdálkodást a spekulációs ingatlanpiac törvényszerűségeinek alárendelni, beleértve a szakmai, tervezési és ökológiai szempontokat is.

Az 1990-es önkormányzati törvény a korábban kiépített területi és települési főépítészi hálózat szerepét és funkcióit lényegében átvette, amit az 1996-os területfejlesztési-, és az 1997-es építési törvények megerősítettek. Az így kialakult szakmai szervezet, kényszerűen alkalmazkodva a megváltozott önkormányzati és piacliberális feltételekhez, szakmai vonatkozásban az egész irányításhiányos rendszert átfogja. A hagyományosan a művi környezet térbeli, kulturális és esztétikai értékrendje megőrzésén, fejlesztésén őrködő hálózat azonban, az építészet és urbanisztika megváltozott új szerepénél fogva, leginkább a térhódító piacliberális civilizáció politobürokratikus technológusává degradálódott, szólamaiban pedig kompenzációképpen leginkább az ökológiai, művi környezeti- és tájvédelemhez társul, változó sikerrel és hatékonysággal.

A településhálózati státusz organikus érvényesülésének hiányában hogyan egyeztethető össze a kor szelleme a hely szellemével? Ellentmondás, de tény, hogy a város, a település és a településhálózat felett egyre sűrűsödő válsághullámok közepette az építészet – posztmodern piaci alapon – régen nem látott virágkorát éli. Az elnyomatás és szolgaság házából végre rátalálni látszik korszerű hivatására. A piacliberális ígéret földje alkalmas terepnek és helyszínnek bizonyult esztétikai szemiotikájának és mondanivalójának kiköszörülésére, hiszen a fizetőképes kereslet számára immár az építészettörténet egészének tér és forma szótárát tartja a kezében. A kompromisszum egyértelmű: a versenyszférában ahhoz kötött a siker, hogy egyrészt nem firtatjuk a funkció tartalmát, a térhasználat etikáját és esztétikáját, másrészt, hogy legalábbis gyakorlatban elvonatkoztatunk a „társművészet", az urbanisztika szubsztanciális társadalmi és kulturális alapjaitól, attól a nézőponttól, amely – a helyszínrajzon és rendezési terven messze túl – a művi környezet egészét holisztikusan és interdiszciplinárisan szemléli és a jelent a „mindenség szimbolikájának" múlt és jövő perspektíváin keresztül hivatott definiálni.

Urbanisztika és építészet fejlődése ily módon elválik egymástól. Sajátos szakmai skizofrénia áll elő, ami sem a gyakorlati, sem az elméleti munkának nem kedvez. A településfejlesztés a társadalmi és kulturális örökség mellett új mindenségszimbolikát keres, amit – legalábbis szólamokban – a piackonform „fenntartható" fejlődés etológiai, ökológiai alapelveiben és univerzumában fedez fel. A kreatív házépítés és a jogalkotó rendezés-tervezés aztán a lokális önkormányzatok szintjén szükségszerűen egymásra talál, hogy kifejezze a konjunkturálisan „korszerűt". Városépítészet hiányában a múlt utánozhatatlan építészeti együtteseinek tőszomszédságában így nőnek ki a tájból és településeinken belül is az egykori panelépítést cinikusan tagadó zöldmezős lakóparkok, plazák, hipermarketek, irodaházegyüttesek és egyéb épülethalmazok, fennhéjázó gazdagsággal hátat fordítva mindannak, amit a szegény történeti települési környezet kulturális együttesei jelentenek. Eközben a fejlesztési tőke egyenlőre többnyire elkerüli településeink szolid tradicionális övezeteit az ott fennmaradt életvilággal és „bensőséges érzelmi kapcsolatokkal", hogy a szlömök teljes leértékelődésével egykor majd profitábilissá tegye a reurbanizációt a maga számára. Az építészeti értékvita azonban a társadalom egésze szempontjából szakmaideológiai ezoterikum. Valójában nincs akkora jelentősége, mint amennyit szakmapiaci berkekben tulajdonítanak neki, és kulturális aktualitása is kevesebb. A kultúrtörténet során bevált józan mérték és tradicionális érték haldoklása és elvesztése jelenti az igazi közösségi, gazdasági, kulturális és – mondjuk ki – etikai veszteséget.

Az EU sugallta új területpolitikával, területfejlesztéssel nem sokra megyünk, hiszen az alapsejtjeiben alkotmányos jogokkal is megerősített településhálózat valóságos térstruktúrájáról még említés sem esik bennük, csak a közjogilag és közigazgatásilag absztrakt tartalmú „területről", az EU-régiók területfejlesztéséről. De milyen (tér)struktúra az, amelynek legfőbb funkciója csupán – igaz, EU-támogatással – a K–DK-felé vándorló multinacionális tőke helyi externáliáinak telepítése, turisztikai lakókörülményeinek ökológiai, infrastrukturális és kulturális biztosítása (biodiverzifikáció, társadalmi kohézió, vidékfejlesztés, autósztrádák struktúrája, turizmus)? A többi kérdés pedig, ami nem a „területen", hanem a városokon, településeken „belül" zajlik, az hazai finanszírozású belügy, belpolitika.

Ahogyan a lokális területpolitikának felülről, úgy a közösségi területgazdálkodásnak alulról nincs érdemi szakági jelenléte a településfejlesztési folyamatokban, a piaci és közigazgatási autonómiát túlzottan kiterjesztő helyi politika szárnyai alatt. Míg ugyanis a felülről történő, mégoly indokolt közösségi beavatkozástól alkotmányos jog védi az autonóm és atomizálódott önkormányzatot, végeláthatatlan egyeztetéssel és lobbyzással terhelve a rendszert, alulról viszont, saját hatáskörben és teljes saját közigazgatási területre vonatkoztatva tetszőlegesen egyezhet ki a területgazdálkodást gyakorló piaci ingatlanfejlesztőkkel. A „terület-" rendezés és „terület-" fejlesztés közös nevezőjét jelentő „terület-" gazdálkodással tehát – azt kizárólag piaci ágazatnak ítélve – érdemben egyik tervezési folyamat sem foglalkozik, holott, különösen településszinten, szakmai összekötő kapocs lehetne a két egymástól elkülönült tervfajta között.

Egy azonban biztos: ha az építészet a térrel, szerkezettel, technológiával és funkcióval, életvilággal gazdálkodva tektonikába foglalt esztétikai értéket tud létrehozni, úgy az urbanisztika sem nélkülözheti a területgazdálkodás (az ingatlanspekuláció) érdemi felügyeletét a települések kulturális identitásának, életvilágának megőrzésében, fejlesztésében és a településhálózati térbeli, társadalmi problémák kezelésében.

A hazai ház-építészet látványos mennyiségi és minőségi felfutása az elmúlt 12 év során – jóllehet elismerésre és önbizalomra ad okot – mégsem feledtetheti a település és a településhálózat mint nagyobb urbanisztikai egységek súlyosbodó válságát. Mi több, az építészet is eljutott posztmodern diadalmenete határáig, a különböző hazai stílusirányzatok végletekig felfokozott ezoterikus vitája is ezt támasztja alá. A „merre tovább?" kérdését a ház-építészetben sem lehet majd megkerülni, de az is bizonyos, hogy az erre adandó válaszok – különösen a használat, funkció életvilága és az esztétika etikája reálfolyamatai mentén – nem kerülhetik ki a fentebb körülírt urbanisztikai problematikát. Fogalmazhatunk úgy is, hogy e dimenziók nélkül az építészeti ezotéria aligha találhat vissza posztmodern előtti önmagához, a kultúrtörténeti kontinuitáshoz. A modernizmus kampányszerű és egyoldalú tagadásával ugyanis megbomlott a klasszikus forma–funkció (használat, életvilág)–szerkezet egysége. Az építészeti forma a szerkezet és építéstechnológia közvetlen szemiotizálásával tektonizáltatott, a funkció, életvilág tartalmát s annak formai értékítéletét a mindenkori piaci kereslet, kínálat hatáskörébe utalva. Az építészeti értékteremtés, a térmetafizika a funkció és az életvilág ethoszának, pátoszának tektonizálásáról ezáltal lemondott, holott ez az összefüggés az építészet kultúrtörténetben ugyancsak egyértelműen kimutatható.

Település léptékben sem mindegy tehát, hogy architektúráról, anarchitektúráról vagy architektonikáról van szó. Ha a településen létezik „genius loci", akkor egy-egy épület(együttes) életvilágának is van szelleme, aminek nem csak a formán, hanem a funkción és az életvilágon keresztül is meg kellene nyilvánulnia, és elsődlegesen ennek kellene megnyilvánulnia. Hiszen mennyivel fontosabb maga az épülethasználati és városszerkezeti kontinuitás, mint a szerkezet és technológia divatos szakmai rafinériával szemiotizált, ezoterikus „lelke". Ha mindettől elvonatkoztatunk, akkor bontakozik ki előttünk teljes szomorúsággal a településsé táguló posztmodern csillogásban egyre szűkülő életterünk: az építészet.

Az urbanisztikai településtervezés és a városépítészet, melyben a környezeti kontextuson keresztül a (ház-) építészet ismét kultúrtörténeti önmagára ismerhetne, a posztmodern piacliberális globalizációval (PPG) ugyancsak mély válságba került. A kultikus szintterületi mutató hatósági alkalmazása által a városépítészet az építészethez hasonlóan valódi társadalmi és kulturális tartalmától megfosztott homlokzati arculat- és sziluettervezéssé válik. Ugyanis az adott települési kontextusból kiemelt, és diaszpórákba telepített közösség életvilága nélkül az átalakított vagy új környezet városépítészeti arculata is önkényes, és a közösségi befogadás legitimációja nélkül csupán ezoterikus szemiotikai jelentőséggel bír, ami kizárólag az ingatlanpiaci kalkulációknak kedvez.

Az építészeti tervezés dependens piackonformitásának és a településtervezés politobürokratikus beágyazottságának ellensúlyozása érdekében nélkülözhetetlennek látszik a tervezés szolgálatát és kritikáját egyaránt ellátó településszociológiai, humán- és kultúrökológiai tradíció gyakorlati felelevenítése és instrumentálása a folyamatokban.

A teljes írás *.pdf formátumban olvasható.