Temetetlen múlt - egy évszázadnyi háború és megaláztatás élő emlékhelye

A több nagy sikerű vidéki múzeumot jegyző francia Rudy Ricciotti tervezte Rivesaltes emlékközpont nyerseségével, mégis csendes nyugalmával kívánja megmutatni és megértetni a szőnyeg alá sepert múltat. A Mies van der Rohe-díj egyik döntős munkája Nyugat-Európa legnagyobb gyűjtőtáborának állít méltó emléket Dél-Franciaországban. Bán Dávid írása.

A demokratikus országokban minden társadalom számára komoly kihívást jelent a múlttal való szembenézés, az adott közösség múltjában elkövetett igazságtalanságok és szenvedések felismerése, feldolgozása, objektív bemutatása, az ismeretek továbbadása. Az emlékhely minden szempontból kritikus műfaj, nagyon nehéz olyan építészeti üzenetet megfogalmazni, amelyik érthető, de mégsem didaktikus, vizuális élményt ad, de mégsem harsogó.

Az idei Mies van der Rohe-díj döntőjébe kiválasztott egyik munkájában Rudy Ricciotti építész épp erre a nehezen megválaszolható kérdésre keresett újszerű választ. A francia társadalmi emlékezet igen lassan kezdett foglalkozni az ország területén elkövetett visszaélésekkel, későn és nagy viták közepette indult el a szembenézés folyamata - de elindult. A II. világháborúban előbb kettészakadt, majd teljesen a német megszállás alá került ország emlékezetét sokáig csak a dicső ellenállás mítosza éltette. 1995-ig kellett várni, hogy Jacques Chirac francia elnök, a Párizs mellett működött Drancy gyűjtőtábor kapcsán kijelentse, a megszállás idején a francia államnak is felelőssége volt az elkövetett emberiség ellenes bűnökben való részvételért. Ekkor már éledezett az az emlékezetpolitika, amelyik tekintettel van az események összetettségére, többirányú megközelítésére, nyitott az őszinte párbeszédre.

Dél-Franciaországban, 40 km-re a spanyol határtól, 1935-től lényegében 2007-ig működött a Rivesaltes-i, avagy más néven Joffre tábor. Eredetileg katonai táborként létesítették, de a spanyol polgárháború idején, itt szállásolták el a Franco diktatúrája elől menekülőket, köztük számos zsidó és roma családot. 1942-től kezdve, már néhány hónappal a terület német megszállása előtt a zsidókat külön barakkokba zárták, majd innen a Drancy gyűjtőtáborba küldték, ahonnan a legtöbben német koncentrációs táborokba kerültek. A deportálás két éve alatt közel 21.000 embert tartottak fogva a Rivesaltes-i táborban, amely a háború után átnevelő- és büntetőintézményként működött tovább 1948-ig. Az algériai háború idején internáló táborként használták, majd a francia gyarmati háborúkhoz szolgált háttértáborként. Ugyan a 70-es években néhány, a környéken munkát vállaló bevándorló család számára ideiglenes és már nyitott lakóhelyként szolgált a létesítmény pár épülete, majd 1977-ben a tábort bezárták, de 1986 és 2007 között mégis újból használatba vették és illegális bevándorlókat tartottak fogva a területen.

A tábor története annak ellenére sokáig feldolgozatlan maradt, hogy az építmények jó részének megmaradásával, fizikai létezésével is egyedálló módon nyomot hagyott környezetében és a környékbeliek emlékeiben. Nyugat-Európa legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló gyűjtőtáborát sokáig a mély hallgatás, a felejtés övezte. 1993-ban Serge Klarsfeld, az ismert tényfeltáró aktivista közzé tett egy listát a tábor zsidó fogva tartottairól és áldozatairól. Ezt követően több emléktáblát és –oszlopot avattak a tábor különböző korszakaira megemlékezve, de a területet a régió vezetése mégis szanálni kívánta. Az elképzelés ellen sokan felszólaltak, ennek eredményeként az „élő emlékhely" megmenekült és megkezdődhetett a nyílt társadalmi vita az megőrzés és a bemutatás módjáról.

Rögös út vezetett odáig, mire a kulturális tárca védettség alá vette a történelmi emlékhelyet és a tábor 2005-ben először nyílhatott meg a nagyközönség előtt. Ugyanabban az évben tervpályázatot írtak ki egy kutatóhely, emlék- és oktatási központ megépítésére, amit a leginkább a Marseille-i Európai és Mediterrán Civilizációk Múzeumáról ismertté vált Rudy Ricciotti építész nyert el. Végül 2015 októberében Manuel Valls miniszterelnök avatta fel az intézményt, amelynek legfőbb célja az embertársaink hiányára való emlékezés, az el nem mondott történetek feltörése, az emlékezet felelőssége.

Az absztrakt, építészetileg nehezen megfogható célok mellett a tervezők szándéka – a műemlékvédelemmel karöltve – az volt, hogy az új központ ne lépjen ki a tábor megmaradt épülettorzóinak horizontjából, hatalmas, 4000 négyzetméteres tömbje ellenére ne uralja a terepet, megmaradjon annak kísérteties üressége, ijesztő romossága. Maga a tér is az ürességre, a hiányra épít, ebből bukkan fel a talajszint alatt húzódó, onnan finoman kiemelkedő épülettömb egyik sarka, amely egyfajta pozitív iránymutatás a jövő, a remény felé – hasonlóan a jeruzsálemi Jad Vasem Moshe Safdie tervezte múzeumszárnyához, amely a hegybe beékelt hosszú háromszög formájával egy ponton kitör és a völgy fölé érve megnyílik.

A korábbi F blokknak nevezett táborterület középső térségébe, a megmaradt barakkok közé, a korábbi gyülekezőhelyre került a földbe süllyesztett emlékközpont tökéletesen zárt, a kopár vidék homokos talaját alapul vevő okkersárga tónusú, monolit tömbje. A 240 méter hosszú, igen masszív épület egy hatalmas struktúraként hat, olyan, ami szinte semmilyen építészeti elemet nem visel magán. Az egész építmény nem más, mint egy földbe süllyesztett óriási betondarab, amelyet sikerült olyan technológiával önteni, hogy az teljes felületén homogén maradhasson, nincs rajta semmilyen illeszték, vagy zsaluzat. A homlokzat tökéletesen monolit hatását nyílászárókkal sem törik meg, ami kevés nyílás van azt is mind szinte teljesen hermetikusan az épület síkjába lehet behajtani. A belső terekbe az átriumon keresztül jut minimális természetes fény, talán ez az egyetlen tere a komplexumnak, ahol a látogató egy kicsit fellélegezhet. Itt jön létre az építészek által elképzelt kapcsolat a föld – a földdel szinte azonos színvilágú és hatású struktúra – és az ég között.

A korábbi gyülekezőhely számos embercsoport számára – legyenek azok megbélyegzett etnikumok, diktatúrák elől menekülők vagy háborús bűnösök – egyet jelentett a rettegéssel, a kiszolgáltatottsággal, a durvasággal. Mára mindez teljesen elnyugodott, a teret a megemlékezés csendje és az épület súlyossága uralja. A térséget a történelmi jelentőségük miatt műemléki védettséget kapott barakkcsonkok veszik körül kísérteties néma csendben – a háttérben meglepő kontrasztként néhány, szintén a tábor volt területén felállított szélturbina surrog –, innen nyílik a bejárhoz vezető, majd hirtelen megszakadó rámpa is.   A látogatók egy alagútból kibukkanva találják szemben magukat a monumentális betontömbbel, majd léphetnek be szintén csend uralta emlékhelyre. Az épületből oldalirányban sehol nem lehet kilátni, egyedül a tetőbevilágítókon keresztül tárul fel az ég. Újabb utalás az ég és föld építészeti koncepcióra.

Az épület funkcióját tekintve három fő részre tagolódik. A nagyközönség számára nyitott 1000 m²-es állandó és 400 m²-es időszaki kiállítóhely, egy pedagógiai központ és kutatóhely dokumentációs központtal, valamint 145 férőhelyes előadóteremmel. A belső tér meleg tónusú terrakotta és fafelületei mellett a lágyan megvilágított látszóbeton falak teszik nyugodttá, visszafogottá a helyet. Mindez persze gondosan tervezve jól harmonizál az itt létrehozott kiállítással, annak művészeti és tudományos koncepciójával, amelyekkel közösen a társadalmi párbeszédre, az elfelejtettek felidézésére és megfelelő szembenézésre törekszik.

Bán Dávid