Közélet, hírek

Terek az építészetben

1/1

?>
1/1

Terek az építészetben
Közélet, hírek

Terek az építészetben

2009.11.18. 06:55

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Puhl Antal

A pusztán elméletek illusztrálására szolgáló épületekben nincs titok, nincs varázs, nincs fölfedezni való. Ott már csak a „semmi" van, ott csak az van, „ami már eleve el van gondolva." Puhl Antal debreceni előadása.

A térelmélet, mint „a vágy titokzatos tárgya"1


Mindenesetre azt gondolom, hogy a mai izgatottság egészen
alapvetően a teret érinti, és sokkal kevésbé az időt. Az idő
- valószínűleg - csak, mint a térben megoszló elemek
elrendeződésének egyik módja jelenik meg."2
Michel Foucault


1. A térelméletek elszaporodása
A „tér és idő" összefüggést ma már rutinszerűen használja mindenki. Nincs komolyabb építészeti tanulmány, ahol ez legalább egyszer ne kerülne megemlítésre, de általában fogalmi meghatározás nélkül. Ez pedig fontos lenne, mert rögtön meg kellene magyarázni, hogy „melyik térre" és „melyik időre" hivatkozunk.

Aurelius Augustinus például az időről azt mondta, hogy az idő egy rejtélyes, megfogalmazhatatlan paradoxon. „Tehát mi az idő?" – veti föl - "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom, Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom."3

És mi a tér? Markus Schroer a térelméletek rendszerezésére vállalkozva azt mondja: „Ha ilyen átfogó kérdést teszünk föl, nehezen fogunk egyértelmű definíciót találni, hogy mi is valójában a tér. Ezt az ontológiai kérdést jobb, ha átkonvertáljuk egy tudásszociológiai kérdéssé, ami arra kérdez rá, hogyan gondolkodtak eddig a térről: Milyen elképzelések keletkeztek eddig a térről? Mikor keletkeztek ezek? Hogyan, és mi által változtak."4

Napjainkban már szinte áttekinthetetlen mennyiségű térelmélet létezik, és zömét nem is az építészeti térelméletek teszik ki. Markus Schroer (2006) úgy látja, hogy azok a teóriák, melyek adalékul szolgálnak a térhez, alapjában véve kétféle, ellentétes térszemlélethez kapcsolódnak. Ez a kétféle térfelfogás „a) A tárgyi világ tárolási minősége, b) A tér, mint az összes testtel rendelkező objektum ’konténere’."5 Az első esetben a tér testek nélkül nem elgondolható, a második esetben a tér, a tárgyi világ fölé helyezett realitás.

Ahhoz, hogy a 19. század végén és a 20. században elszaporodott filozófiai és építészeti térelméleteket igazán megértsük, a fenti két alapkategórián kívül tisztában kellene lenni azzal, hogy az adott elmélet gyökerei az egzisztencialista, vagy a dekonstruktivista filozófiához nyúlnak-e vissza. Ezeket megismerve viszont úgy tűnik, hogy az adott térelméletek napjainkban már csak „lábjegyzetek" az adott alapelméletekhez. Jelen tanulmány csak a 20. századi filozófia és építészeti térelméletek kapcsolatára fókuszál.

2. A térelméletek „kiürülése", definíciós bizonytalanságok
Az utóbbi időben mintha a térelméletek kezdenének „kiürülni". Ennek oka kereshető mind az elmélet, mind pedig a praxis területén. Ezek egymáshoz való kötődése ugyanis evidencia, még akkor is, ha a kapcsolat nem mindig szoros.

2.1. Néhány lehetséges elméleti ok
A „kiüresedés" egyik oka biztosan az elméletek nagy számában rejlik. Még mindig jelennek meg érdekes, eredeti megközelítések, mint például Vilém Flusser (1991) Räume (Terek) című írása,6 vagy Peter Zumthor (2006) Atmosphären (Atmoszférák) című munkája7 Az elméleteket „gyártók" nagy része viszont – akik közül egyre több az építész – nélkülözik az eredetiséget. Ugyanazoknak a teoretikusoknak ugyanazon mondatait idézik. Így fölmerül az a kérdés is, hogy mindenki ugyanazt olvassa, vagy inkább nem olvassa, csak egymás munkáiból idézi. Ezek a művek már nem tárnak föl új összefüggéseket, hanem inkább csak más-más módon rendszereznek, illetve a rendszerből kiragadott elemeket boncolgatnak. Mutációk, melyek már csak a „másolatok másolatát nyújtják".

Nyilván a mai, „gyors" világunk sem segíti elő az elmélyült kutatást. Az építészet, ahogy azt Szalai András (2008) megfogalmazza, feladta „királyi művészet" státuszát. A kultúripar „összefüggő elkáprázatási" szisztémájának része lett. Mind az elmélet, mind a praxis folytonosan napra kész kell hogy legyen. Az elmélet és a praxis is csak gyors reagálásával tud hozzájárulni annak a hatalmi rendszernek a stabilitásához, mely polgáraitól az elvett gondolkodás helyébe, a gondtalan örömöt kívánja nyújtani. Ezekben a tanulmányokban újabb és újabb definíciók születnek, melyek a tudományosság látszatát keltik, miközben valójában Roland Barthes (1996) 8 szerint csak egy szisztéma szolgálói.

Alapvető kérdés az is, hogy lehet-e ma még egységes, a praxis számára is „használható" térelméletet adni, amikor Hans Belting (2006) szerint a modernség óta lezárult a számunkra jól ismert, formáiban kanonizálódott hagyomány. Hans Sedlmayerrel (1998)9 szólva megszűnt a „közép", az abszolút viszonyítási rendszer, és Nietzsche szerint (és hatására) minden érték átértékelődött. Nem csak az etika területén tapasztaljuk az értékek válságát, visszafejődését, hanem a vele kapcsolatban lévő esztétika területén is. Nehéz az „igazságot szépségként megjeleníteni" akkor, „amikor a hamis felhasználja az igaz összes energiáját… Amikor a reális felszívja az irreális összes energiáját."10

A „kimerülés" oka lehet az is, hogy a térrel kapcsolatban filozófiai síkon nem tudunk már többet mondani, mert már elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami „kimondhatatlan", ahogy Wittgenstein azt a Logikai-filozófiai értekezések (2004) zárótételeként mondja: „7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."11 Vagy ennek ellenkezője áll fenn, hogy nincs is mit mondani a térről. A dekonstruktivista filozófusok szerint ugyanis minden dolog dekonstrukciója után a mélyben csak a „semmit" találjuk, ott csak az van, „ami már eleve el van gondolva."

2.2. A praxisban fellelhető néhány ok
A térelméletek „kiüresedésének" lehet az oka maga a praxis is. Egyrészt azért, mert hosszú ideig, ahogy azt Szalai András (2008) mondja, „a könyvekben kifejezett értekezésekben megjelenő teóriát, ami a praxis bizonyos vonatkozásait is magába foglalta, az elődökre, tekintélyekre és a hagyományokra való hivatkozás alapozta meg."12 Ez a lendület vitte tovább az építész szakmát, miközben nem vette észre - vagy nem akarta észrevenni -, hogy ezt a „szőnyeget már kihúzták a lába alól". Az építészek nem voltak „lelkileg" a térelméletek befogadására fölkészülve.

Az okok között szerepelhet az is, hogy a térrel kapcsolatos számtalan teóriát építészek kezdték megalkotni. Elméleteiket, mint általánosan használhatót tüntették föl, miközben nagy részük a munkájukból kiinduló, csak arra vonatkoztatható tanulmány. Leegyszerűsített, az eredetit félreértett és szubjektíven magyarázott (félremagyarázott) tanulmányok kezdtek közkézen forogni, ahol a „terek", az építészeti, a filozófiai, a fizikai, stb. rendszeresen keverednek, és gyakran behelyettesítődnek a hely fogalmával, és ahol jól megfér a körkörös időfelfogás a lineáris időfelfogással.

Másrészt lehet a „kiüresedés és felhígulás" oka az építészek elméleti felkészületlensége is. (Nem mintha más területeken olyan egyszerű lett volna az addig külön szálakon futó és külön „történettel" rendelkező teret és időt egy „téridőben" elképzelni.) Nem kis gondot jelent természetesen az „eredetei szövegek" megismerése sem, egy angol nyelven beszélő globalizált világban, ahol a múlt század közepéig (nagy általánosságban) az igazság „németül beszélt", míg most az „igazság" franciául szól hozzánk.

E szétesett világban nem segített a kritika sem az építészeknek, hiszen a kritika mögül is kivonult az egységes értékrend, ami mentén egy autentikus kritika megszülethet. A mai kritika – ahogy azt Szalai (2008) említi – „up-to-date" felszínes jólinfromáltsággal és naprakészséggel sodródik.

És ezzel el is érkeztünk vizsgálódásunk tárgyához. Nevezetesen a következő kérdésekhez:

  • miért fokozódik a vágy az építészetelmélet és a térelméletek iránt

  • adhat-e még napjainkban a filozófia elméleti hátteret az építészeti térhez,

  • fontos-e még praxis számára, a térelméletre irányuló vágy beteljesedése

3. Miért fokozódik a vágy az építészetelmélet a térelméletek iránt
A művészi alkotások, és így az építészeti művek létrehozása is egyszerre ösztönös és tudatos tevékenység. Az ösztönös és tudatos áthatja egymást. Az ösztönös is tartalmaz az évezredek alatt a kollektív tudattalanba beépült, de már „elfedett" tudatos elemeket, míg a tudatos elemek válogatását az ösztön is befolyásolja. Irving A. Taylor Az alkotó folyamat természete (1983)13 című munkájában kifejti, hogy az alkotás négy stádiumában az ösztönös és tudatos elemek aránya viszont változó. Ez az arány koronként, és minden alkotónál is más és más. Mégis megfigyelhető az ösztönös és tudatos viszonyának három nagy korszaka. Ez a három periódus a művészettörténet megjelenésével válik láthatóvá.
 
3.1 A művészettörténet előtti korszak

Hans Belting (2006) szerint „… művészetet már rég óta csináltak, anélkül, hogy úgy képzelték volna, ezzel valamilyen speciális művészettörténethez járulnak hozzá."14A művészettörténet előtti időszakban az építészeti mű létrehozásában az ösztönös és a tudatos elemek egyensúlyban voltak. A térrel kapcsolatban például Foucault (2006) úgy látja, hogy „A középkorban a tér a helyek egy hierarchikus mennyiségeként, mint szent és profán helyek, oltalmazott és nyitott, vagy védtelen helyek, városi és vidéki helyek összessége létezett".15 A térről való fizikai tudás még Galilei után sem rendítette meg alapjaiban az alkotási folyamatot. Foucault szerint pedig Galilei felfedezésének a legnagyobb hozadéka az volt, hogy a helymeghatározás zárt terét, a végtelenül nyitott tér kijelölésével fölnyitotta, a praxisra azonban ez nem volt hatással. Az alkotóknak nem volt belső igénye az elméletekre, hiszen egyfajta, a hagyomány által is szentesített kanonizált rend alapján dolgoztak. A korszellemnek megfelelően (de koronként változóan) konszenzus volt a jó és rossz, az igaz és hamis a szép és csúf tekintetében. Az építészet alakulását, változását is haladásnak, töretlen fejlődésnek tekintették.

3.2 A művészettörténet korszaka
Az ösztönös és tudatos viszonyának második korszaka a művészettörténet korszakát jelentette. Az egyetemes művészettörténet eszméje a 19. században honosodott meg. „A történelem mitikus felfogása, a historicizmus teremtette meg az alapot új ideák létrehozására. Ekkor születtek a történelem tanulmányozásában gyökerező átfogó tárgyalások, melyek az eredet vizsgálatát célozták meg, hogy közelebb kerüljenek az építészet korok feletti lényegéhez, hogy megfejthessék a fejlődés irányát…" - mondja Szalai (2008)6 Kezdetben művészettörténészek, mint Heinrich Wölfflin, vagy Wilhelm Worringer kutatták az építészet lényegét, és jutottak el az építészeti térhez. Nem csak művészettörténészek, hanem építészek is elkezdtek építészetelméleti kérdésekkel foglalkozni, mint például Gottfried Semper, és megjelent az első „igazi" térelmélet August Schmarsownál. Ezek az elméletek már más területek – főleg a pszichológia – eredményeit is fölhasználták a tér értelmezéséhez. Ettől kezdve az alkotásokban egyre nagyobb szerepet kapott a tudatosság. Az építészet, az építés elsődleges célja mellett megjelent egy másik cél is: „részvétel" az építészet történetében. A teóriák megjelöltek egy irányt (a haladás irányát), s az e mentén történő, tudatos tevékenység elsődleges feltétele lett a művészettörténetbe, s így az építészettörténetbe való bekerülésnek.
 
3.3 A művészettörténet korszaka után
Miután ahogy Ady Endre (1910) fogalmaz, „Minden Egész eltörött / Minden láng csak részekben lobban". 17 Az a „keret" is eltörött, ami a művészettörténet volt az építészet számra. A keret, ami egy zárt történetté, képpé fogta össze az építészet világát. Megjelent Einstein relativitáselmélete, mely végképp szétrobbantotta az euklideszi világot, és zárójelbe tette Bolyai nem-euklideszi geometriáját is, létrehozva a téridő fogalmat. A tér és az idő addigi párhuzamos történetét addig mindenki egymáshoz kapcsolódónak, nem pedig egymásba áthatónak tekintette. Vilém Flusser (2006) szerint „… az időt úgy tekintettük, mely a térben áramlatokat okoz, és rendezi az ott talált dolgokat (mitikus nézőpont). Vagy az ember úgy nézett a térre, mint egy ladikra, mely az idő viharában a jövő felé sodródik, és közben minden dolgot magával vonszol (historikus nézőpont)."18

A művészettörténet, a művészetfilozófia hiányát, valamint az idő és a tér e „fatális kereszteződésének" tényét nehéz volt az építészeknek megérteni és elfogadni. Egyre sürgetőbb lett az új ideák keresése, a szétesett rend helyett az újnak a megtalálása. Ez vezetett el oda, hogy az építészek maguk is elkezdtek építészetelmélettel foglalkozni, ezen belül az építészet lényegét kutatva térelmélettel, mely az építészet központi magját érinti. Az építészet és a tér megértését viszont (egy-két kivételtől eltekintve) már nem magától az építészettől várták, hanem „külső segítséggel", a filozófiával, a természettudományokkal, a pszichológiával, és a nyelvészettel próbálták azt megfejteni. Az alkotás folyamatában felülkerekedett a tudatosság, és a házakból levezetett kiáltványok, és kiáltványokból levezethető épületek születtek. (Csak példaként említve a sok közül a De Stijl és a Bauhaus manifesztumokat.)

A század végére az építészet (egy része) nem tud és nem is kíván már integráló szerepet betölteni a művészetek között. Feladni látszik önállóságát, az önmaga műfaji maghatározottságát. Már nem akar a művészettörténet részévé válni (mert a művészettörténetnek a klasszikus formájában vége van), nem vár és nem is várhat onnan „cselekvési programot". „Korszerű" és „naprakész" szeretne lenni. Ehhez kíván útmutatást kapni. Mivel saját közegéből számára ismeretlen területekre lép ki, így még nagyobb szüksége van az elméleti támogatásra.

Mint látjuk, a művészetfilozófiára, benne az építészetelméletre és a térelméletre folyamatos a vágy, még akkor is, ha ez különböző korokban különböző okok miatt és különböző mértékben jelentkezett.

4. Adhat-e még napjainkban a filozófia elméleti hátteret az építészeti térhez
A 19. század végéig, pontosabban az I. világháború kitöréséig a filozófusok, és rajtuk keresztül minden gondolkodó úgy látta, hogy a világ halad valamerre, s ez a haladás kisebb kanyarokkal és megtorpanásokkal, de folyamatos. Úgy vélték, hogy a dolgok egymásra épülnek, egymásból következnek, vagyis egymásból levezethetőek és így folyamatosan fejlődnek. Mindenki, aki rendszereket állított fel a filozófiában, tudományokban, művészetekben – és így az építészetben is – „látott" egy egységes egészet, és a részeket ezekhez rendelte. (Hegel: "Az igaz az egész") Az Egészet van, aki Istenben látta, van, aki a természet törvényeiben, de mindenki az Egészet látta, s ez volt mindennek az origója. Volt „közép", egy értékrend, amihez mindenki igazodott. Természetesen az építészet is egyfajta folyamatos haladásnak, fejlődésnek a része volt.

Az I. világháború után „minden Egész eltörött." A rendet felváltotta a káosz. (Nem a rendetlenség értelmében vett káosz, hanem a klasszikus görög értelmezés szerint, ahol a káoszban is vannak struktúraképző elemek). Az egyén magára maradt, és így természetesen az építészek is elveszették a talajt a lábuk alól, azt a talajt, amit maga az építészet jelentett, háttérben a praxissal, és a művészetfilozófiával.

Az Egész széthullásáig sokat foglalkozott a filozófia az emberi lét időbeliségével, de keveset a lét térbeliségével. Bollnow (2004),19 azt mondja, hogy a filozófia azért foglalkozott sokáig inkább csak az idővel, mert az az ember legbelsőbb centrumát érinti. A tér viszont az ember külső környezetéről szól, s ezért kevésbé érintette meg a filozófiát.

Miután a filozófusok elkezdtek foglalkozni a „magára hagyott" énnel, s a filozófia központjába a szubjektum került, a létfilozófiában fontossá vált a lét időbelisége mellett annak térbelisége is. Ezek közül a legismertebb, legtöbbször idézett Heidegger (1989) elmélete, a világban-benne-lét térbeliségéről.20 Ő emelte be a teret a filozófiai gondolkodásba, tette ontológiájának egyik pillérévé.

Heidegger Lét és idő című műve 1927-ben jelent meg. Nyugodtan föltehetjük a kérdést, ha a tér szerepe a létezésben ilyen egyértelmű, miért is kellett az építészeti térelméletekre még sokáig várni. 1965-öt írunk már, amikor André Leroi-Gourhan (2006) úgy látta - már csak Heidegger után -, hogy „az emberi tevékenység par exellence kevésbé a szerszámok létrehozása, mint az idő és a tér domesztikálása. Vagyis egy emberi idő és egy emberi tér létrehozása…A szó szorosan vett értelmében egy domesztikáció, mert a házzal, a házból kiindulva egy uralható tér és egy uralható idő megalkotásához vezetett."21

Heideggernek a „világban-benne-lét" térbelisége sokak számára még megközelíthetetlen volt, túl elvont, a praxis számra nem lefordítható. Áttörést e tekintetben Heidegger Bauen, Wohnen, Denken című 1951-ben elhangzott darmstadti előadása jelentette. Ez volt az a pillanat, amikor az építészetelmélettel foglalkozók úgy érezték, hogy ez már konkrétan az építészekhez, az építészetről szól, ezt értik. Wittgenstein (2004) nyelvfilozófiai kijelentésére gondolhattak, aki azt mondta: „Akkor értjük a kijelentést, ha értjük az alkotórészeit."22 Csak itt nem egy kijelentésről van szó, hanem egy felsorolásról, s a kijelentés csak utána következik. Biztos, hogy értjük a kijelentést is?23 Mindenesetre a „híd példázata", az összefüggésekből kiragadva az építészeti közhelyszótár részévé vált.

Az egzisztencialista filozófusok sem tudtak „használható" elméletet nyújtani az építészeknek. Belting (2006) szerint ennek az az oka, hogy „a néhány, századunkban napvilágot látott koncepció… adott személyhez köthető filozófia keretében született, és csak e filozófia keretében érthető. Ezek tehát ugyanúgy nem lehettek az uralkodó művészetelmélet alapjai."24 Ebből a zárt rendszerből kiragadva elemeket, mint a "Bauen, Wohnen, Denken" szóösszetételt nehéz egységes, mindenki számára érvényes térelméletet létrehozni.

Az egzisztencialista filozófia még a világ egységét kívánta felmutatni, azzal a különbséggel, hogy a központba Isten helyett az embert helyezte. A francia posztmodern filozófusok viszont már azt mondták, hogy az egység érdekében nem lehet az elmélet középpontjába állítani a szubjektumot. Az Istent nem lehet a centrumban az emberrel helyettesíteni. Az Egész végérvényesen elmúlt, s az eddigi egység csak egy konstruált, szép mese volt egy kezdetről és a folyamatos vég felé haladásról, a vallás, a történelem, a tudomány diskurzusáról. „A világ mesévé válik, a világ, mint olyan csak mese" – mondja Klossowski (1993). "A mese viszont olyasmit jelent, amit elmesélnek, és csak az elbeszélésben létezik: a világ olyan, amit elmesélnek, elmesélt esemény és így értelmezés: a vallás, a tudomány, a történelem – mindezek a világ különböző értelmezései, vagy még inkább a mese változatai."25 Az Isten és az egyén (mint központ) helyébe a rendszer lép, az anonim struktúrák hálója.

A francia posztmodern filozófusok, már csak párhuzamosan futó eseményekről beszélnek, melyek csak véletlenszerűen találkoznak, s ezek között, mivel a háló minden pontja egyenlő (így a helyek is), megszűnik a diskurzus. A megismerés módszerévé (fölváltva a strukturalizmust) a dekonstrukció válik, mely a pszichoanalízishez hasonlít. Minden dolog dekonstrukciója után a mélyben csak a „semmit" találják, csak az van, „ami már eleve el van gondolva" (a pszichoanalízis is mindig erre kérdez rá). Ezért mondja Derrida, hogy az építészetnek meg kell szabadulni az archi-hierarchikus teológia bűvkörétől, és el kell jutnia az an-archikus építészethez. Nincs kezdetet és alapot adó pont, és nincs egyirányú fejlődés. Az architektúra fundamentumának hiányában egy olyan szemantika mentén kell olvasni a művet, amely mindig a fundamentum hiányára utal.

Ezek a filozófusok már a ma filozófusai (Bachelard, Boudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault, Lacan, Lyotard, Merlau-Ponty – s mint látjuk, az igazság most franciául beszél), akiknek egy része nem filozófiai tanszéket vezet, hanem különböző kiadók szerkesztőségében ül. Ez biztosítja számukra, hogy a gyorsan változó világban gyorsan tudjanak reagálni az eseményekre, legyen módjuk annak befolyásolására. Értékelésüket nem kívánják a jövőre bízni (hiszen egyébként is csak jelen van), és nem riadnak vissza attól sem, hogy az építész asztala mellé üljenek az alkotáskor, mint ahogy azt Derrida tette a La Villette pályázatnál, gondolataival Bernard Tschumit és Peter Eisenmannt segítve. Az építésznek már nem kell a teóriát lefordítani az építészet nyelvére, készen kapja. A teória szinte összeolvad a praxissal, de már nem egy egységes érték mentén, mint a művészettörténet korában és az előtt. A teóriával összeolvadt praxis már nem az építészet „örökkévalóságára" épít, hanem paradox módon a pillanatot és a változást próbálja megragadni.

Miután már nem lehet egységes művészetelmélet, mely elfogadott értékeken alapul, az egységes integráló elméletet Belting (2006) szerint „… sok-sok korlátolt felelősségű elmélet váltotta föl, amelyek mindegyike kioldja a műalkotást a maga esztétikai egységéből."26Ez történt az építészetelmélettel is. „Az egykori művészetelmélet helyébe a művészek elméletei léptek"27

5. Fontos-e a praxis számára a térelméletre irányuló vágy beteljesülése,
vagy szükséges és elegendő a vágy folyamatos éberen tartása? Rögtön leszögezhetjük, hogy egyetértünk Meggyesi Tamással, (2004) aki azt mondja, hogy „… az építészetet soha nem a ’tudományos kutatás’, hanem maga az alkotó építészet és annak kritikai önreflexiója vitte előre".28 Cságoly Ferenc (2003) pedig arra mutat rá, hogy „Az építés egyszerű műfaj, hiszen minden ember veleszületett képessége".29 A fenti két idézetből is kitűnik, hogy az építészeti mű létrehozásában az ösztönös és tudatos elemek együttesen jelennek meg, legfeljebb arányuk változik koronként. Az építészeti térrel kapcsolatos „végső" kimondása nem történhet meg a praxis nélkül.

A ma építészete - véleményem szerint - élesen két részre szakadt. Az egyik ágon továbbra is azok az épületek jelennek meg, melyek világunk sokféleségét felmutatva, mégis egy Egész létrehozására törekszenek, a klasszikus esztétikai normákat figyelembe véve. Ezek az épületek az „örökkévalóságot" célozzák meg. Az építészet másik része a változásnak, a „mának" készül, tudomásul véve, és akár erényt is kovácsolva a gyors elavulásból. Mindkettőnek szüksége van az „elméleti támogatásra", de más-más ok miatt és lényegét tekintve is másmilyen támogatására.

A „klasszikus" építészetet művelő építészeknek a praxis szempontjából kétféle „külső" támogatásra lenne szüksége. Az egyik egy autentikus, az építészet törvényszerűségéből táplálkozó művészetfilozófia, mely a térelméletet is magába foglalja, a másik pedig egy értékalapú kritika, mely az építészetet önreflexiójában segítené. Mindkettőnek hiánya van, s ezért a vágy irántuk folytonos. A vágy a támogatásra irányul.

„Napjaink" építészeténél a praxisnak szüksége van a „külső" támogatásra, de ez a támogatás már nem kell, hogy feltétlenül az építészetből legyen származtatható. Megfelelőnek tűnik a kibernetika, a biológia, a nyelvészet, új kutatási eredményei, vagyis bármi, ami a naprakészséget tudja biztosítani. Itt a kritika szerepe egyszerű: a született épület megfelel-e az aktuális divatnak, újszerű-e, meglepő-e a mű. A vágy a cselekvési program és a célhoz elvezető út kijelölésére irányul.

A praxis szempontjából ezt a folyamatos vágyat (mert szüksége van támogatásra) fenn kell tartani, a kérdés inkább az, hogy abban az elvont formában, s azon a színvonalon van-e erre szükség, ahogy az napjainkban zajlik.

Cságoly Ferenc (2006) is úgy látja, hogy „a térfogalom értelmezését nehezíti, hogy tudatunkban keveredik a tér elvont és valóságos formáinak képe."30 Talán nem véletlen, hogy Aldo van Eyck a CIAM 1956-os Dubrovniki Kongresszusán a „tér" és az „idő" fogalmak helyett, a mindenki számára jobban érthető „hely" és „esemény" fogalmakat javasolta bevezetni az építészek számára. Azért mert a tér az ember tudatában mint hely jelenik meg, s az idő mint az események láncolata. A tér-idő fogalompárból ugyanis kimarad ember, míg a hely-esemény fogalompárnak elengedhetetlen része. Ahogy Aldo van Eyck (1981) fogalmaz: „A tér ugyanis nem kínál helyet, az idő pedig nem ad érzékelhető pillanatot."31

Amint a „tér" fogalmát az elméleti vizsgálódásunk tárgyává tesszük, a fent említett köznapi egyértelműsége szertefoszlik, s mint látjuk, annak az építészetben ára van. A pusztán elméletek illusztrálására szolgáló épületekben nincs titok, nincs varázs, nincs fölfedezni való. Ott már csak a „semmi" van, ott csak az van, „ami már eleve el van gondolva." Az elmélet (a térelmélet) közelebb visz a megismerendő titokhoz, mely viszont pusztán elméletekkel, a praxis tevékeny részvétele nélkül soha nem fog teljesen föltárulni. Az építészeti tér mindig is a vágy titokzatos tárgya marad, teljességében csak a létrehozott műben fog föltárulni. Az épület által föltárt titok egyszeri, s teljes egészében megismételhetetlen.

6. Összegzés
Tehetünk természetesen kísérletet a térelméletek bonyolult, egymáshoz kapcsolódó, egymást átható rendszerének megközelítésére, feltérképezésére, de ennek a kísérletnek sem lesz eredménye, ha nincs érvényes művészetfilozófia, és azon belül építészelmélet. Ugyanis a térelmélet csak ennek koherens részeként képzelhető el. Ettől függetlenül csak formális módon vehetjük számba a „naponta születő" térelméleteket. Tagadhatatlan, hogy nagy részük egy-egy lépéssel közelebb visz az építészeti tér fogalmának megvilágításához, de soha nem érnek el a „végső meghatározáshoz". Apró részletekből nem fog összeállni az egész, mert ami „egy irányba rendezné", az érvényes művészetfilozófia már nincs.

Tegyük félre egy kicsit Bachelard, Baudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault, Lacan, Lyotard, Merlau-Ponty szövegeit, és nem utolsó sorban Heidegger elméleteit. Távolodjunk el tőlük fokozatosan, olvasásukban tartsunk egy kis „szünetet", és olvassuk André Leroi-Gourhan szövegét a tér domesztikálásáról, Ernst Cassirer nézetét a mitikus, a teoretikus és a szimbolikus térről, vagy Luce Irigaray a helyről és a köztes térről alkotott elképzelését.

Aztán hagyjuk ott őket is az építészettel együtt. Ebben segíthet, ha Hannah Arendt (és már megint ott vagyunk Heidegger közelében!) a privát és a közösségi térről írt tanulmányát olvassuk. Még távolabb kerülhetünk, ha megismerjük Max Hermann színházi térélményről, vagy Eric Rohmer a filmnek mint a térszervezés művészetéről szóló elképzeléseit.

Ezek után térjük vissza az építészethez és mindenekelőtt – végre - ismerjük meg Szentkirályi Zoltán A térművészet történeti kategóriái című művét (2006)32 és Dom Hans van der Laan Der archtektonische Raum – Fünfzehn Lektionen über die Disposition der Menschlichen Behausung (1992)33 című értekezését.

Hasznunkra fog válni.

 

Prof. Puhl Antal DLA, habil.
Debreceni Egyetem, Műszaki Kar, Építészmérnöki Tanszék

(Az előadás a Debreceni Egyetem Nemzetközi Műszaki Konferenciáján hangzott el
2009. október 15-én
)


Felhasznált irodalom, jegyzetek:

1 Luis Buñuel (1977): Cet obscur objet du désir, a film magyar címe: A vágy titokzatos tárgya Az alcím a fenti címé kölcsönvétele

2  Michel Foucault (2006): Von anderen Raumen, (Más terekről, ford.: Puhl A.) in: Raumtheorie, (Grundlagentexte aus Philosphie und Kulturwissenschaften) Szerk.: Jörg Dünne, Stephan Günzel Frankfurt am Main, Suhrkamp,. p.319.

3 Aurelius Augustinus (1982): Confessiones, magyar nyelvű kiadás: Vallomások, ford.: Városi István, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, az első megjelenés: Budapest, Ecclesia Szövetkezet, 1974 változatlan kiadása, XI. könyv, XIV fejezet p.358.

4 Markus Schorer (2006): Raume, Orte, Grenzen, (ford.: Puhl A.) Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag,. p.29.

5 Markus Schorer (2006): p.30.

6Vilém Flusser: (2006): Räume (Terek, ford.: Puhl A.) in: Raumtheorie (Grundlagentexte aus Philosphie und Kulturwissenschaften) szerk.: Jörg Dünne, Stephan Günzel, Frankfurt am Main, Suhrkamp. Ebben az írásában veti fel Flusser azt a kérdést, hogy valójában életterünk több tízezer méter széles és hosszú, magassága pedig alig haladja meg a pár métert. Alacsonysága miatt nem csoda, hogy az alkotók valójában nem térben (topologikusan), hanem síkban (geometrikusan) gondolkodnak. A téralkotók valójában geodéták.

7 Zumthor, Peter (2006): Atmosphären, Basel, Birkhauser – Verlag für Architectur, Zumthor számára az atmoszféra esztétikai kategóriává válik, s e mentén fejti ki elképzeléseit a terek hangjairól, hőmérsékletéről, stb.

8 Roland Barthes (1996): A szöveg öröme, Budapest, Osiris, francia nyelvész a Szöveg öröme című munkájában mutat rá Nietzschéhez kapcsolódva a nyelv elnyomó funkciójára. Arra, hogy egy dolognak definíciót adni nem jelent mást, mint kiterjeszteni rá a hatalmukat. Azzal hogy azt igaznak tekintjük, ellenőrzésünk alá vonjuk és mindenkivel elfogadtatjuk. A köztudatba való bevezetés pedig alkalmassá teszi a jövő befolyásolására.

9 Hans Sedlmayer (1998): Verlust der Mitte, Die Bildende Kunst des neunzehnten und zwanzigsten Jahrhunderts als Symptom und Symbol der Zeit. (1. Auflage 1948), Salzburg-Wien, Otto Müller Verlag, 11. változatlan kiadás, 1998.

10 Jean Baudrillard (2000): La paroxiste indifférent, 1997, magyar nyelvű kiadás: Az utolsó előtti pillanat, (A közönyös paroxista)- Beszélgetések Philippe Pettit-vel, ford.: Tótfalusi Ágnes, Budapest, Magvető Kiadó, p.9.

11 Ludwig Wittgenstein (2004): Tractatus logico-philosophicus, 1971 magyar nyelvű kiadás: Logikai filozófiai értekezések, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, p. 103.

12 Szalai András (2008): p.228.

13 Irving A. Taylor (1983): Az alkotó folyamat természete, in: Művészetpszichológia, szerk.: Halász László, Budapest, Gondolat Kiadó, 1983.

14 Hans Belting (2006): Das Ende der Kunstgeschichte – Eine Revision nach zehn Jahren, magyar nyelvű

kiadás: A művészettörténet vége – Az első kiadás újragondolt változata tíz év után, ford.: Teller Katalin, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, p.25.

15 Michel Foucault (2006): p.317.

16 Szalai András (2008): p.228.

17 Ady Endre(1995): Kocsi-út az éjszakában, in: A magyar költészet kincsestára: Ady Endre összes veresei I. kötet (első megjelenés: Szeretném ha szeretnének, 1910) Budapest, Unikornis, 1995. p.242

18 Vilém Flusser (2006): p.275.

19 Otto F. Bollnow (2004): Mensch und Raum, (ford.: Puhl A.) Stuttgart, Kohlhammer, 2004. 10. kiadás

20 Martin Heidegger (1989): Sein und Zeit, 1927. magyar nyelvű kiadás: Lét és idő, ford.: Vajda M, Angyalosi G. Bacsó B, Kardos A. Orosz I. Budapest, Gondolat Kiadó, 23§ A világban- benne-lét térbelisége, p. 227

21 André Leroi-Gourhan (2006): Die symbolische Domestikation des Raumes (1965) A tér szimbolikus domesztikálása" (ford.: Puhl A.) in: Raumtheorie (Grundlagentexte aus Philosphie und Kulturwissenschaften), Szerk.: Jörg Dünne, Stephan Günzel Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2006. p.228.

22 Ludwig Wittgenstein (2004): p. 35. 4.024

23 Böhringer, Hannes (2009): Daidalosz vagy Diogenész szerk. és fordította: Tillmann J.A. Budapest, Terc Kft,Biztos, hogy értjük a kijelentést, amikor már az előadás címének fordítása is kételyeket támaszt. Tillmann J:A szerint a Schneller István féle Építés / Lakozás / Gondolkodás fordítás helyette az Építeni / Lakozni/ Elgondolkodni fordítást kellene használni, s ezzel egyetértek, ugyanis így a cím is már finoman, de más irányt vesz. (lábjegyzet Hannes Böhringer Használni/Lakozni/Elvenni tanulmányához. p. 48.

24 Hans Belting (2006): p.30.

25 P. Klossowski (1993): idézi Maria Fürst, in: Maria Fürst: Einführung in die Philosphie (1988) magyar nyelvű kiadás: Bevezetés a filozófiába, ford.: Csikós Ella, Budapest, ELTE Filozófiai Posztgraduális és Információs Központ- IKON p.85.

26 Hans Belting (2006): p.30.

27 Hans Belting (2006): p.30.

28 Meggyesi Tamás(2003): A külső tér, Budapest, Műegyetemi Kiadó, 2003. 29.o.

29 Cságoly Ferenc(2003): Az építészet útjai és tévútjai, Budapest, Új Magyar Építőművészet, Utóirat 2003/3, p.16

30 Cságoly Ferenc(2006): Az építészeti mű szellemi determinációi, in: Budapest, Új Magyar Építőművészet, Utóirat, 2006/2, p.9

31 Aldo van Eyck(1981): Place and Occasion in: Arnulf Lüchinger Strukturalizmus in Architektur und Städtebau,(ford: Puhl A.) Stuttgart, Karl Kramer Verlag, 1981, p.23.

32 Szentkirályi Zoltán (2006): A térművészet történeti kategóriái, in: Szentkirályi Zoltán válogatatott építészettörténeti és elméleti tanulmányok, Budapest, Terc Kft. első megjelenés: Építési- és Közlekedéstudományi közlemények, 1967/2

33 Dom Hans van der Laan (1992) Der archtektonische Raum – Fünfzehn Lektionen über die Disposition der Menschlichen Behausung, Leiden, New York, Köln, E.J.Brill, 3. átdolgozott kiadás. Első megjelenés: 1989.

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Helyek/Infrastruktúra

MOSÓHÁZAK // Egy hely + Építészfórum

2020.09.16. 13:04
00:05:55

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Helyek/Köztér

A GÖMBKILÁTÓ // Egy hely + Építészfórum

2020.09.03. 14:12
00:05:11

A brüsszeli Atomiumra is reflektáló Gömbkilátó az 1963-as fővárosi BNV-re készült a Székesfehérvári Fémmunkás Vállalat tervezésében. Hogy a poli-gömb története miként ível át Brüsszeltől egészen Balatonboglárig, arról az Egy hely és az Építészfórum videósorozatában Torma Tamás mesél.

A brüsszeli Atomiumra is reflektáló Gömbkilátó az 1963-as fővárosi BNV-re készült a Székesfehérvári Fémmunkás Vállalat tervezésében. Hogy a poli-gömb története miként ível át Brüsszeltől egészen Balatonboglárig, arról az Egy hely és az Építészfórum videósorozatában Torma Tamás mesél.

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk