Territórium: a GUBAHÁMORI terve a Velencei Biennále pályázatára

Átjárható-e az ember és a táj közötti határvonal? Milyen következményekkel jár a táj önkényes alakítása? A GUBAHÁMORI, kiegészülve a Filip csapatával és Demeter László erdőökológussal többek között ezekre a kérdésekre reflektált tervpályázatukban.

A Territórium javaslata szakít az emberközpontú gondolkodással és számba veszi, hogy a települések és a természeti tájak fejlesztése, valamint az emberi igények kiszolgálása milyen hatást okozott a természetes élőhelyekben, az őshonos fajok életében, valamint az ember és a természet kapcsolatában. A főkurátor (Hashim Sarkis) által is felvetett téma, az előttünk álló kihívások már jelen vannak, feltárásukhoz perspektívaváltásra van szükség: az emberi tevékenységet a természetes élőhelyek nézőpontjából kell vizsgálni.

A Territórium határai kitágultak. Hirtelen expanziója folytán egyszerre dúskálunk bizonyos javakban és szenvedjük az eltűntek mérhetetlen hiányát. A végtelen lehetőségek és a homogenizált tájak időszaka köszöntött ránk. A táj ma már az ipari mezőgazdaság mintázatával teletetovált tárgy. Az ember a folyamatirányító szerepébe öltözve törtet előre az antropocén korban, miközben kényelme érdekében elszakítja magát a diverzitás impulzusaitól, talán örökre. Már nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e vagy meg akarjuk-e állítani a territórium további növekedését, hanem az, hogy elkezdjük-e az annak létrejöttét alakító motivációk feltárását. 

A GUBAHÁMORI, a Filip és Demeter László koncepciója az ellentétpárokra építkezve teszi fel a kérdést az ember és táj közötti határvonal átjárhatóságáról, miközben a táj önkényes alakíthatóságának következményeit kutatja. A mesterséges tájba betérő látogató a territórium részének érzi magát, miközben - tudatosan vagy tudattalanul - folyamatosan alakítja azt. A koncepció, azzal, hogy a vizualitáson kívüli érzékelésekre is alapozza a befogadást, tudatosan készteti a látogatót a megszokott okulárcentrikus érzékelési módból való kimozdulásra. 

Létezik-e pótszer a territórium látványos és dicsőséges térnyerése közben elszenvedett veszteségeinkre?

Példák a megjelenített témák közül

A magyar puszta ellentmondása
Az Alföld „Magyarország éléskamrájaként" jó minőségű, hatalmas területű sík szántóföldeken szolgálja ki az ország élelmezési igényeit. Az egyedi látképre szerveződött, a turizmusban is szlogenként használt délibábos csikós-gulyás-puszta romantika az 1980-as évek óta tartja magát. Azonban ez a rengeteg (marketing- és társadalmat eltartó) érték egy pusztulási folyamat eredménye. Az Alföld mostani látképét, több száz éves pusztító tevékenységével, az ember alakította ki: a terület, amely egykor Európa egyik legnagyobb frissvízi halexportőre volt, mára fuldoklik a szárazságtűrő búzában.

„Az Alföld szinte elnéptelenedett, név szerint tudjuk az elpusztult falvakat. Több ezer tűnt el. Így indult el a pusztásodás. Hallhatunk olyan példákat, hogy azért telepedtünk le a Kárpát-medencében, mert itt olyan pusztákra leltünk, amilyeneket az Őshazában ismertünk. Fenét. Sokoldalú gazdálkodás folyt az Alföldön, ami tele volt erdőkkel, halastavakkal, gyümölcsösökkel... Ezeket pusztították ki a földesurak, azért, hogy helyükön legelőket alakítsanak ki. Ez nincs benne a történelemkönyvben." – Stankovics Petra interjúja Andrásfalvy Bertalannal, 2018. 05. 13.

Regionális minták
Magyarország területének egyharmada ártér volt, ez a katonai felmérési térképeken is lekövethető. A Dunától keletre az év nagy részében (októbertől májusig) nem lehetett szilárd úton haladni, a közlekedés csónakon, tutajon folyt. Az ártéri területek magaspontjain alakultak ki a különböző települési központok: a templom vagy a tanya (a szállás szó magaspontot jelöl a környező szláv nyelvekben). Az első megsemmisítő vágások ebben a mintázatban a jobbágyfelszabadítás utáni földesúri terjeszkedés, valamint a Széchenyi-féle folyószabályozás volt, ami a magyar vidék tragédiájaként is felfogható. Az érintetlen természetes élőhelyek eltűnését nemcsak a települések terjeszkedésével lehet magyarázni, hanem mindazon területek növekedésével, amelyek az emberek közlekedését (út- és vasúthálózat: kereskedelmi és az agglomerációs ingázást segítő hálózatok), valamint élelmezését (szántóföldi birtokok) látják el.

Természetalakítás
A természethez való viszonyulásunk minden korban más: egy rajtunk kívül álló tárgy, amit meg kell hódítani, le kell győzni, le kell tarolni vagy éppen meg kell menteni. Az ember természethez való hozzáállásában mindig saját szerepének fontosságát emeli ki. 

„Minél fogva én (…), mint dunántúli és felföldi, kit a Tisza völgye közvetlen nem érdekelhet (…), még is nem csak magasb szempontbul kívánom a magyarság e bölcsôjének minél elôbbi és minél férfiasb kifejlését, hanem azon alárendeltebb ok miatt is, mely szerint világos elôttem – s bár ne volna e tekintetben olly sok vak – hogy bizony a dunántúli és egyéb magyarság is nemzetiség dolgában csak hervadozni és korai halálra jutni fog, ha pusztulásnak indul a’ Tisza-völgy." – gróf Széchenyi István: Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg

„A magyar erdő­gazdálkodás országfásítási és erdősítési terve a nagy sztálini természetátalakító tervek nyo­mán valósul meg. Miként a Szovjetunióban, ugyanúgy Magyarországon is felszabadultak a nép teremtő erői és soha nem látott lehetőségek bontakoztak ki az erdészet előtt... A most megindított 15 éves szovjet fásítási terv részleteiben is irányt mutat a számunkra. Mi is a természetet akarjuk legyőzni, ami­kor a Nagy-Alföldön az aszály pusztításait fapásztákkal, fasorokkal, erdőövezetekkel készü­lünk megfékezni. Ez a népelnyomó rendszerben nem volt lehetséges." – Osváth István cikke az Erdészeti Lapok folyóiratban, 1949. december

„Vegánnak lenni öröm. Ez valójában nem lemondás, hanem egy olyan életmódváltás, amely rengeteg előnnyel jár. Ezzel az életmóddal hozzájárulsz a világ jobbá tételéhez, hiszen csökken a szenvedés a világban. Többé nem veszel részt az állatok kizsákmányolásában, nem támogatod tovább a legkörnyezetkárosítóbb iparágat – az állattenyészést, és egészségesebb is leszel." – Veganinja.hu

Birtokrendszerek alakulása
A magyar nagybirtok az 1767-es úrbéri rendelettel született meg, amely Európa egyik legtorzabb birtokszerkezete lett. Az 1853-as magyarországi jobbágyfelszabadítás után a jobbágyok mentesültek a földesuruknak nyújtott termény- és pénzadótól, robottól, igától. Kialakult a magyar kisparaszti kultúrában használt parcellarendszer (0,2 ha), amelyen rendkívül sokszínűen gazdálkodtak a földművesek. A földesurak, hogy pótolják a jobbágyfelszabadítás miatt kiesett bevételi forrásaikat, egyre nagyobb területeket kellett bevonjanak legelőnek. Újabb nagy átalakulási folyamat indul a birtokrendszerben a tsz-esítés során, ami az ipari, monokulturális termesztést vezette be a magyar földművelésbe, szétverve ezzel a kisparaszti sokszínű gazdálkodást (ez szorosan összefügg a tipikus magyar településrendszer, a tanyavilág szétverésével a panelprogram megjelenésekor). A nagybirtokok további koncentrált növekedését figyelhetjük meg a 2000-es években.

„Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok vagy a hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik." – Heinrich Ditz: Die ungarische Landwirtschaft (1867), magyar fordítás: dr. Balla Alajosné, 1993

A pavilon kialakítása

A térinstalláció két fő elemből áll össze: egy búzaszemekből kialakított absztrakt, ember által alakított topográfia és egy ebbe a tájba illesztett épített tömeg, amely egy süketszobát rejt. A búzatérben megjelenő, térbe lógatott fejhallgatókon a látogatók széleskörű információkat kaphatnak az elpusztult vagy pusztulófélben lévő ökológiai rendszerekről (természeti hangminták, történetmesélések, narrációk által) - a hanganyagok összessége adja a projekt szakmai hátterét. Mivel a kiemelt ökológiai elemek már nem léteznek, nincsen mód ezek valós bemutatására: csakis múzeumi körülmények között idézhetőek meg, ezért a technikai segítséget fejhallgatók adják. A hangélményeket abban a letarolt tájban fogyaszthatják a látogatók, amelyet az ember hozott létre.

Az egyetlen hely, ahol technikai segítség nélkül képes a látogató hangélmények befogadására, az a tájba illesztett épített tömeg, az emberi menedék: a ház. A ház belseje azonban egy lesötétített süketszoba, amelyben az ember nem hall és nem lát. Azáltal, hogy az ember két fontos érzékelési módot is elveszt, egy különösen bizonytalan helyzetbe kerül: a világgal való kapcsolatát veszti el. 
A sötét süketszobában töltött 5 perc után felerősödnek az érzékelési bizonytalanságok.

A Territórium installáció egy diszfunkcionális kiállítóteret hoz létre: ahogy a búzában halad, a látogatónak küzdeni kell az információk megszerzéséért, de az installációban előrejutva folyamatosan elveszti a körülötte lévő észlelési bizonyosságokat. Azzal a diszkomforttal halad, amellyel egy szarvas fut át a többsávos autóúton. Ha arra gondolunk, hogy az életet és kenyeret jelképező búzát etikátlan megtaposni, akkor jó helyen járunk. Vajon etikus-e további zöldmezős beruházások keretében lakóparkokat felhúzni? Etikus-e további burkolt közlekedési felületeket létrehozni, azért, hogy gyorsabban célt érjünk? Egyáltalán, etikus-e minden vasárnap levágni a füvet a hétvégi háznál? Mindezzel a körülöttünk lévő élőlények lakhatási lehetőségeit pusztítjuk el.

GUBAHÁMORI
 

szerk.: Fürdős Zsanett