Vámossy Ferenc – Götz Eszter megemlékezése

Októberben töltötte volna be a 90. évét, de nem várta meg. Utána ment a néhány hónapja elhunyt feleségének, akivel együtt élt meg majdnem hetven, összhangban töltött évet, és fölneveltek hat gyermeket. 

Kivételes életet kapott: odafentről tehetséget, szorgalmat, élénk, kíváncsi személyiséget és kiegyensúlyozott derűt, idelent pedig hagyták békében dolgozni, oktatni, írni, figyeltek rá, sorvezetőként tartották számon az építészeti közéletben. Mindezt kifogyhatatlan munkabírással és életszeretettel hálálta meg.

Az utóbbi években már nehezen mozdult ki a lakásból, ahol tízéves kora óta megszakítás nélkül élt, mégis folyamatos kapcsolatot tartott a világgal. Követte a szakma hazai helyzetét, a változásokra való különös érzékenységével jól kitapintotta az új jelenségeket és egy bölcs guru tudásával egybefogta azokat. Csupán az ezredforduló óta hét igen jelentős építészetelméleti és -történeti kötetet írt, az utolsó alig öt hónapja jelent meg. Értette a világot és hatalmas közlésvágy dolgozott benne, hogy ezt továbbadja. Egészen mostanáig.

Vámossy Ferenc 1930-ban született Szegeden. Apja tehetséges mezőgazdász volt, mélyen vallásos ember. 1940-ben a család Budapestre költözött. Az éles eszű, tudásra éhes fiú a gimnáziumi érettségi után a Sorbonne-on szeretett volna továbbtanulni, de balszerencsés évjárathoz tartozott: mire éppen 18 éves lett, az ország bezárult, lehetetlen volt törvényes úton külföldre kerülni. Maradt a Műegyetem, ahol két, életre szóló elköteleződés várta: itt ismerte meg későbbi feleségét, és itt szerzett építészdiplomát 1952-ben. Pályakezdőként néhány évig megpróbált beilleszkedni az akkori rendbe, dolgozott a KÖZTI, a KERTI, majd a Budapest Vidéki Posta Igazgatóság műtermeiben, de nyilvánvaló volt, hogy sem a művezetés, sem az ellenséges légkörben való irodai helyezkedés nem az ő világa.

1957-ben visszatért az egyetemre oktatónak és tudományos munkatársnak, egyetemi pályája mellett vált a magyar építészeti kultúra legfontosabb, hangsúlyozottan ideológiától mentes összegzőjévé. Nem lett tagja az állampártnak; meglepő módon nem is várták el tőle. Kivételes helyzetet vívott ki magának a tudásával, a kíváncsiságával és azzal a speciális, integráló látásmóddal, amelyre támaszkodva minden korszakban pontosan megértette annak építészeti nyelvét. Major Máté, az Építészkar „fura ura", aki 1949-től huszonöt éven át az Építéstörténeti Tanszék, majd az Építéstörténeti és Elméleti Intézet igazgatója volt, tisztában volt Vámossy képességeivel és hatalmas műveltségével. Így juttathatta a hallgatókat értékes tudáshoz, Vámossyt pedig a számtalan publikációhoz, elméleti íráshoz és szakértői véleményhez, egy sokoldalú pályához szükséges szellemi szabadsághoz. 

1963-tól a Műegyetemmel párhuzamosan az Iparművészeti Főiskolán is tanított, 1965-ben doktori fokozatot, majd 1968-ban az ELTE-n filozófiából másoddiplomát szerzett. Egyre tágabb szellemi körökben foglalkozott azzal, ami a kezdetektől a legjobban izgatta: a 20. század építészetével. Emellett a szakma tudományos-technikai fejlődésén is dolgozott, 1957–68 között az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, majd 1969-től egészen 2017-ig annak utódlapja, az Építés-Építészettudomány folyóirat szerkesztője, 1986 és 1995 között pedig a Magyar Építőművészet szerkesztőbizottságának elnöke volt.

De az utókor számára Vámossy tanár úr legfontosabb tevékenysége az összefoglaló jellegű művek írása volt. 1961-től ontotta magából a könyveket. Az építészet minden vonatkozása izgatta, társadalmi, morális, technológiai, esztétikai és építészetkritikai vetületei. Sok-sok részterülettel foglalkozott, de mindig a nagy egészre figyelve. Számára az építészeti kultúra nem technológia, nem művészet, nem társadalmi tevékenység volt, hanem mindez együtt: a művészetek szülőanyja, a társadalom mindenkori hű képe, a közös tudás és a közös vágyak, remények, világképek kifejeződése. Mérték és morál, technológiai ismeretek és esztétikai meggyőződések ötvözete, ami nem ismer el semmilyen politikai vagy szellemi fennhatóságot – mindezt évtizedekig egy olyan korban hirdette, amely mindent átpolitizált. Nem mintha Vámossy nem mélyedt volna el a marxista tanokban, de azt csupán mint a korszak jobb híján közérthető nyelvét használta. Ettől is érezzük a hetvenes években készült műveit kissé különös fogalmakat használó, mégis máig tökéletesen hiteles írásoknak.

Az életmű súlyos és értékálló, az 1974-es Korunk építészete című ugyanúgy, mint a 2016-ban, illetve 2019-ben megjelent kétkötetes összefoglaló mű, A 20.  század magyar építészete. Mindkettő egyformán használható ma is, az alapértékek szilárdak, az azokban felmutatott kép rendkívül árnyalt. Írásművein átsüt az a világszemlélet, amelyet a 2017-ben készült Ház+Mesterek portréfilm-sorozat vele készített részében 2017-ben megfogalmazott: „...nem tudunk többet tanítani, csak a hálókészítéshez tudunk segítséget adni." Vámossy számára a világról összegyűjthető tudás tárháza egy sűrű háló volt, amelynek csomópontjai az elmélyülést, a speciális szaktudás alkalmazását szolgálják, míg  összekötő szálak a helyzetek felismerését, a rendszerszerű azonosítást segíti. Jóval a hálózattudomány megszületése előtt annak értő művelője volt, a tények mögé néző, az összefüggéseket lázasan kereső gondolkodó, kilencvenedik évében is tiszta, csillogó szemmel és friss, kíváncsi elmével, befogadásra készen.

A nagy kérdés Vámossy Ferenc halálával tulajdonképpen nem az, hogy meddig marad meg a közös emlékezetben, hiszen könnyen megjósolható, hogy aki a 20. század hazai építészetének bármely szeletéhez nyúl, a klasszikus moderntől a szocreálon át az organikus iskoláig, a posztmoderntől a high-tech vagy a vernakuláris irányokig, az lényegében Vámossy sűrű, de közérthető, ráadásul bibliográfiával és képekkel, adatokkal és személyes emlékekkel is bőven ellátott könyveiből fog tájékozódni. Az is biztos, hogy az általa kinevelt építészek, akár a Műegyetemen, akár az Iparművészetin, vagy a hetvenes évek elején az általa vezetett Fiatal Építészek Körében kerültek a szakma közelébe, minden gesztusukban őrzik Vámossy szellemiségét, azt a hatalmas muníciót, amit tőle kaphattak. A kérdés az, hogy az ő távozása után van-e olyan, aki a helyére állhatna. Hogy azt az építészeti kultúrába vetett hitet vajon ki viszi át a túlsó partra.

Götz Eszter

Szerk: Somogyi Krisztina