Városkép a robbanás határán, avagy az angyalföldi Manhattan-terv

A közelmúlt sajtóhírei okán sokan értesültek arról, hogy a lágymányosi Kopaszi-gátnál 120 méteres toronyház építését tette lehetővé az önkormányzat. A bűvös szám, s a sokak számára szép emlékeket idéző helyszín azonban eltereli a figyelmet egy másik, a budapesti panoráma végleges szétesése szempontjából semmivel sem kevésbé kockázatos elképzelésről: az angyalföldi magasházak felépítésének tervéről. Terenyei Pál írása.

A közelmúlt sajtóhírei okán sokan értesültek arról, hogy a lágymányosi Kopaszi-gátnál 120 méteres toronyház építését tette lehetővé az önkormányzat, meglehetősen visszás módon. A bűvös szám, amely jócskán a kerek 100 m fölé ugrik, valamint a sokak számára szép emlékeket idéző helyszín azonban eltereli a figyelmet egy másik, a budapesti panoráma végleges szétesése szempontjából semmivel sem kevésbé kockázatos elképzelésről, az angyalföldi magasházak felépítésének tervéről. A halkan settenkedő projekt gazdája nem más, mint a Bem József téri Radetzky-laktanya műemlék épületének botrányba fulladt bontását megkezdett, majd abban bírósági döntéssel megakadályozott, Pozsonyban bejegyzett cég, amely a fentiek alapján Budapest történelmi arculatának radikális megváltoztatását tűzte ki céljául.

Úgy tűnik, fővárosunk néhány kevéssé frekventált kerületének vezetői pár beruházóval összefogva eldöntötték, hogy miként is fog kinézni Budapest a következő pár száz évben, főként azon belvárosi kerületek panorámája, amelyek miatt jószerivel egyedül érdemes ellátogatni hozzánk a világ minden tájáról. Önkéntelenül is az jut eszembe, amikor egy csoportfotózáson a hátul álló, s ezért a tömegben elveszni látszó emberek látványos gesztusokkal, meg hadonászással akarják felhívni magukra a figyelmet, komolytalanná téve a fényképet.

De miért is problematikus, mi több, veszélyes az angyalföldi „Manhattan" terve? A belváros és a tervezett helyszín közötti nagynak tűnő távolság (ami a főváros teljes kiterjedéséhez képest persze ugrásnyi csupán) azt a csalóka érzetet keltheti, hogy ide aztán bármit lehet építeni. A Budapest XIII. kerület Váci út - Árboc utca - Esztergomi út - Róbert Károly krt. által határolt területen megvalósítandó új beruházás azonban olyan magasságú (90 méteres) épületet is magában foglaló irodaház komplexumot vizionál, amely rendkívül hátrányosan érintené Budapest világörökségi védelem alatt álló panorámáját. E városképet ugyanis nem csupán a település belső, történelmi részein álló épületek milyensége befolyásolja, hanem a szintszám növekedése esetén olyan létesítmények is, amelyek a távolabbi kerületekben magasodnak. Ez elsősorban fővárosunk sajátos földrajzi adottságainak köszönhető, hiszen a budai oldalon sorakozó természetes kilátópontokról (Gellért-hegy, Várhegy, Rózsadomb) sokkal nagyobb rálátás nyílik a Duna túlsó oldalára, mint amilyen egy síkvidéki város esetén feltárulna.

A korábban Volán-buszpályaudvarnak helyt adó terület városképi szempontból különösen érzékeny helyen fekszik, hiszen a Budai Várnegyedből – különösen a Királyi Palota előtti teraszokról, vagy a Halászbástyáról – feltáruló panorámát számottevően befolyásolják az itt megvalósítani tervezett épületek. A Királyi Palota környezetéből a nevezett ingatlan felé tekintő látkép éppen az Országház irányába esik, így a környezetükből kiemelkedő jövőbeni épületek - előreláthatólag öt magasház - épp a Parlament tömegével fognak kaotikus összképet alkotni.

Szemlátomást sem a kerületi, sem a fővárosi döntéshozókat nem érdekli, hogy Budapest panorámája esetében ez a legfontosabb feltárulási irány, vagyis amelyik a Vár felől a Lánchíd érintésével az Országház felé fut ki. Ez szerepel a városról szóló összes turisztikai kiadványban, többnyire a címlapon, de az azoknál tartalmasabb nyomtatványokban, valamint internetes portálokon is. Ebben a tekintetben az angyalföldi projekt még sokkal veszélyesebb, mint a valamelyest marginálisabb elhelyezkedésű lágymányosi párja. Budapest panorámája a fent említett okok miatt rendkívül sérülékeny, amelyet már a historikus városszövetre csupán kismértékben rátelepedő épülettömegek is roppant kellemetlenül érintenek, hát még egy, a 100 métert megközelítő magasházakból álló együttes. Mindez különösen annak fényében vet fel kérdéseket, hogy a Kerületi Szabályozási Terv a nevezett területre (Budapest XIII. kerület, VK-XIII-M jelű övezet) eredetileg 45 m-ben szabta meg a maximális épületmagasságot, amely érték már így is számottevően meghaladja egy átlagos panelház méretét. Úgy tűnik, hogy egy szirénhangon szóló befektető érdekei megint csak előbbre valóak az ország értékeinél.

Felfoghatatlan számomra, hogy a világ egyik legjobb fekvésű és legeredetibb történelmi városképét kínáló települését miért akarják időről időre egy tucatszerű, minden egyediséget nélkülöző amerikai vidéki városhoz hasonlatossá tenni? Miért gondolják, hogy egy ország történelmi központját nem a nemzet kulturális, állami és szakrális épületeinek, hanem mindenféle multinacionális cégek irodaházainak kell súlypontoznia és meghatároznia?

Ugyanez lesz elmondható Budapestről is pár évtized múlva…
Budapest ráadásul más szép táji elhelyezkedésű városokhoz képest még egy specifikummal rendelkezik, nevesen azzal, hogy panorámájának egyediségét a világ elsőszámú kulturális grémiuma világörökségi címmel ismerte el. Fontos kiemelni, hogy fővárosunk esetében az UNESCO nem csupán egyes épületeket, vagy épületegyütteseket helyezett védelem alá, hanem igencsak ritka módon a település festői látványát is, tehát annak csorbulása e cím elvesztését is magával hozza majd.

A magasházak tervezőjének régre visszanyúló kapcsolata van az ENSZ kulturális szervezetével, amennyiben Budapest világörökséggé válása előtt az ICOMOS (vagyis a párizsi székhelyű Világörökség Bizottság műemlékvédelmi szakértő intézménye) jelentésében kifejezetten nevesítette az ő egyik Duna parti szállodáját, mint sajnálatos építészeti jelenséget, amely sokban rontja a világ egyik jeles fővárosának összképét. Az akkor már jó ideje álló hotel létezésébe beletörődve, és sűrű fejcsóválás közepette azonban mégis felvették fővárosunkat e kitüntető listára. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az UNESCO tűrni fogja az általa is sérelmezett tendencia folytatását, sőt, erősödését.

Budapest egy olyan történelmi város, amelyet még egy hozzánk csupán pár napra érkező japán turistacsoport is komolyabban tud venni, mint maguk az önkormányzati és egyéb vezetők, vagy épp az építészszakma számos képviselője. Miként a prófétát is csak saját földjének népe neveti ki, úgy Budapest sem tudja elhitetni a helybeliek többségével, hogy milyen urbanisztikai csoda hordozója, a magyar városépítészet eddig meg nem haladott csúcsa, amely nemzetközi viszonylatban is egyedülálló teljességgel képes felmutatni a modernizmus előtti településfejlődés egyik jeles korszakának kivételes színvonalú emlékeit. Az angyalföldi „Manhattant" tervező építész például egész életét arra tette fel, hogy ezt a historizmus idején kialakult jelleget alapvetően megváltoztassa, bármilyen eszközzel, de annulálja. Ami jó volt egy olyan „jelentéktelen" szervezet számára, mint az UNESCO, az a Kádár-kor reneszánszától napjainkig eltelt időszak majd’ minden országos és városi vezetőjének érdektelenségével, valamint haladóként emlegetett építészének fintorgásával találkozott. 

Csak bízni tudok abban, hogy a döntéshozók még időben megálljt parancsolnak a konkrét elképzeléseknek, illetve útját állják a folyamat eszkalálódásának, máskülönben nem csupán a világörökségi címmel, hanem az ország kevés nemzetközi érdeklődésre számot tartó látványosságának egyikével is szegényebbek leszünk.

Terenyei Pál