Városléptékű modernista kísérlet? Jól sikerült iparváros? A salgótarjáni városközpont megértési kísérlete, II. rész

Pszota Dalma tanulmánya második részében az államszocializmus épített örökségének és a modernizmus általános kritikájának kontextusában vizsgálja meg a salgótarjáni főtér utóéletét.

Írásom első részében Salgótarján főtere építésének történetét tekintettem át, míg a második részben az államszocializmus épített örökségének és a modernizmus általános kritikájának kontextusában vizsgálom meg a salgótarjáni főtér utóéletét.

Az államszocializmus különös öröksége

Az elmúlt években – szerencsére – mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren elindult jónéhány dicséretes kezdeményezés, mely a keleti blokk államszocialista korszakának építészetét mutatja be és dolgozza fel. Az egyre növekvő érdeklődésnek köszönhetően számtalan kutatás, konferencia, tanulmány, album, Instagram-fiók és weboldal foglalkozik a szocializmus modern és brutalista építészetével. Részben ezért is terjedt el a szocmodern kifejezés, melynek használatát mellőzöm ebben a tanulmányban, mert azt sugallja, hogy a sztálinizmust követő szocializmus modern építészete más, mint nyugati kortársai: kevesebb, ügyetlenebb, sajátosan balkáni vagy kelet–európai, netán különbözik a par excellence modern építészettől. A kifejezés túlpolitizálja a fogalmat, azt sugallja, hogy a korszak modern építészete és az államszocialista rezsim közé egyenlőségjel tehető, tovább erősítve ezzel a társadalom ellenszenvét. Az igaz, hogy a modern építészet bizonyos trendjei és módszerei gyakran késve érkeztek Magyarországra (vagy általánosan a keleti blokkba), és a műszaki tervezés és kivitelezés minősége olykor nem volt a nyugatihoz fogható, ugyanakkor az építészet szellemi és művészeti színvonala nem különbözött a nyugati vagy északi modern építészetben látható példáktól, mindezt Salgótarján főtere is megerősíti.

Salgótarján egykor országosan jelentős ipari központ volt, városcentruma jól kivitelezett, egyedülálló modern épületegyüttes, melyre felhívta a figyelmet többek között az OFF-Biennálé keretében megrendezett várostörténeti séta,[1] vagy az ICOMOS XXX. Országos Műemléki Konferencia, melynek a város adott otthont 2021-ben.[2] Továbbá tavaly jelent meg Hartmann Gergely hiánypótló könyve a város építészetéről.[3]

A növekvő építészet- és művészettörténeti figyelem mellett vagy ellenére Salgótarján modern főterének épületei (csak) helyi védettséget élveznek.[4]  A teret alkotó négy épület a Karancs Szálló, a József Attila Művelődési Ház, a Pécskő Áruház és az Erkélyház, melyek a mai napig rendeltetésszerűen működnek a Szálló kivételével. Salgótarján rendkívüli főterén járva olyan időutazásban lehet részünk, mellyel kevés magyar város büszkélkedhet, viszont azt kár lenne tagadni, hogy a tér felett bizonyos tekintetben eljárt az idő. Hiába az utópisztikusan nagyszerű modern forma, szemmel láthatóan nehéz igazán jól bánni és a kortárs viszonyokhoz igazítani ezt az eleve adott, örökölt épített környezetet. Ezen a ponton pedig érdemes megvizsgálni az ehhez az épített örökséghez fűződő viszonyunkat.

David C. Harvey szerint az örökség egy jelen-központú folyamat, melynek tárgyait bármely korszakon belül újra és újra megtalálhatjuk, értelmezhetjük, újabb és újabb jelentéseket adva nekik, kiemelve vagy éppen elfeledve őket. Nem a tárgy történeti, művészi, társadalmi jelentőségéről szól elsősorban, hanem a történeti narratíváról, melynek értelmében valamit kiemelt jelentéssel, fontossággal, örökség-státusszal ruházunk fel.[5]

Ezt a folyamatot bárhol és bármikor nyilvánvalóan befolyásolják gazdasági és kulturális érdekek, valamint a mindenkori politika szűrője is. Az örökség olvasható a kulturális intézményrendszer kánonjaként, de arra is alkalmas, hogy általa kisebb csoportok megkérdőjelezzék és felülírják az uralkodó értékrendet.[6] Ezt a gondolatmenetet követve jelen kontextusunkban az államszocializmus korának építészete valami olyan homályos és zavaros dolog, amelyet még mindig szükséges beilleszteni a kortárs életbe, ugyanakkor a múlt jellegzetes lenyomatát viseli magán.

Utóélet és kritika

A salgótarjáni városközpont elemzése pusztán az esztétikai szempontok vizsgálatával nem teljes, nem mehetünk el szó nélkül az időközben megváltozott gazdasági és társadalmi berendezkedés hagyta nyomok mellett. Salgótarján, sok másik iparvároshoz hasonlóan a rendszerváltás előtt kiemelt jelentőségű városként funkcionált, de a rendszerváltás nagy változásokat hozott, ez pedig az ipar állapotára is hatással volt: veszteségesek lettek, majd bezártak az üzemek. Salgótarján – több más ipari központhoz hasonlóan – kritikus helyzetbe került, egyre nőtt a munkanélküliség és sokan elvándoroltak.

Az egykori Tanácsköztársaság tér ma nemes egyszerűséggel a Főtér nevet viseli, és annak ellenére, hogy a város arculatot építhetne egészen jó állapotban lévő modern örökségére, nem úgy tűnik, hogy akár a város mindennapi felhasználói tudatában lennének kvalitásainak.

A Karancs Szálló 2001 óta nem üzemel, az épületet a Művelődési Házzal összekötő lepényt, az egykori éttermet és kiszolgáló egységet tartalmazó épületrészt teljesen átalakították, feldarabolták és különböző üzlethelyiségeket alakítottak ki benne. Így történhet meg, hogy az egykor oly impozáns modern együttesben most Euronics és Pepco áruházakat találunk, nem messze a szintén itt elhelyezett dohánybolttól.

A főtér arculata tehát igen heterogén, erősen elüt az eredetileg oly letisztult modern kinézetétől. A kapitalizmussal együtt megérkezett a városba a szabadpiac minden további hozadéka is, az üzlethelyiségekért versengő vállalkozások és folyamatosan változó arculatok. A Pécskő Áruházban is egymást érik a színes bolti hirdetések; az Áruház egykori átjárhatóságát megszüntették, átjáróit befalazták, hogy több hely jusson az üzleteknek. Üzemel itt kínai étkezde, kínai áruház és turkáló is.

A József Attila Művelődési Központ továbbra is művelődési házként üzemel, itt található a Zenthe Ferenc Színház, klubterem, tárgyaló és az üvegcsarnok is, ugyanakkor a könyvtár máshová költözött. Fő profiljukat továbbra is rendezvények szervezése adja, kisiskolás koromban én is többször jártam ott színházi előadáson.

Az Erkélyház szintén egészen jó állapotban, továbbra is lakóépületként funkcionál. A lakások privatizációja azonban a kisebb-nagyobb javítások kuszaságán is visszaköszön, a felújítások, ablakcserék, javítások nem egységesek.

Hogyan olvashatjuk, értékelhetjük mindezt? Henri Lefebvre szerint az építészetből eltűntek a referenciák, már nem a kódok pusztulásáról, hanem ezek magyarázatáról és új kódok konstruálásáról beszélhetünk.[7] Ezt a gondolatmenetet követve a salgótarjáni modern főtér nem tud kontextusában maradni, hiszen a modern építészet az építészek legjobb szándéka ellenére rideg és valamiképpen idegen maradt a városlakók számára, az identitásképző erő nem – vagy nem az elképzelések szerint – működött. Szintén Lefebvre-t idézve minden társadalom megtermeli (és újratermeli) saját terét[8] – így joggal tehető fel a kérdés: vajon milyen teret (építészetit és társadalmit) termelnek újra a salgótarjáni városközpont használói?

Ha visszatérünk a modernizmus kritikájához, láthatjuk, hogy a CIAM által is deklarált modern építészet felülről lefelé (az építésztől a nép felé) nem képes a közösség helyi és regionális értékeit és történeti folytonosságát hitelesen kifejezni, a központosított állam nem tudja megjeleníteni a népet.[9] Így mondhatjuk, hogy Salgótarjánban az építészet vágyott katalizátori, társadalomépítő szerepe nem valósult meg. Aldo van Eyck-ot idézve Kenneth Frampton elismeri a modernizmus egyik legnagyobb hiányosságát: egyszerűen nem sikerült megtalálni azt az esztétikát vagy stratégiát, amely meg tudna birkózni a tömegtársadalommal.[10] Egyáltalában az egységes társadalom létezése is kérdésessé válik, amint kiderül, hogy ez a társadalom nagyon is sokféle igényekkel rendelkezik, és nem alkalmazhatóak rá az építészet általános világmegváltó, társadalomjobbító ideái. A kollektivitás vágyott ideája az elitek kiváltsága, a nép számára elérhetetlen maradt és a gyakorlatban nem valósult meg.

Egyesével a főtér épületei nem közvetítettek ideológiát, de egységükben, formai szikárságukkal alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a szocialista pártvezetés mégis valamilyen messianisztikus szerepet szánjon nekik a haladás és a korszerű építészet jegyében. Az addig elsősorban üzemekhez kötődő népesség városhoz kötődő identitását sem sikerült felülről, mesterségesen létrehozni, mivel a nagy térbe szinte beledobált (vagy odakomponált) építészeti funkciók nem adták meg az átmenetet régi és új között, mivel a régit szinte teljesen lerombolták. A főtér a tökéletes valóság és nem az organikus élet számára készült, a hellyel nem teremtettek kapcsolatot,[11] hiába volt szó a helyi atmoszféráról, melyet talán éppen a modern épületek elhelyezése teremtett meg a festői völgyben. Az 1960-as évek Salgótarjánjában az építészeti stílus és az ideológia nagyvonalú alkalmazása mellett valahogyan elmaradt ezek összeillesztése a városi társadalommal és valós igényeikkel, máig tartó hiátust képezve az épített környezet és felhasználói között.

A városközpont épületei közül a legtöbb ma is használatban van a változó idők ellenére, ugyanakkor szemmel látható, hogy a városi örökség nem élvez különösebb megbecsülést, védelmet vagy elismerést. Az utóbbi években a Karancs Szálló többször is gazdát cserélt ám a különböző tulajdonban lévő épületrészek miatt nehéz dolga lesz annak, aki az épület felújítására, revitalizálására adja a fejét.[12]

Salgótarján városfejlesztési terveiben és arculati kézikönyvében is szerepel a város modern építészetének megőrzése,[13] így talán nem lehetetlen, hogy eljön majd a nap, amikor a modern építeszet értékeit a jelenbe integrálva kap új frissességet a város főtere.

Pszota Dalma

Szerk.: Hulesch Máté

[1] https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/salgotarjan_a_kortars_muemlek

[2] https://www.icomos.hu/index.php/hu/rendezvenyek/orszagos-muemleki-konferencia/xxx

[3] https://epiteszforum.hu/hat-eljott-ez-a-nap-is--a-salgotarjan-modern-epiteszeterol-megjelent-konyvrol

[4] http://helyiertekek.e-epites.hu/

[5] David C. Harvey, "The History of Heritage", The Ashgate Research Companion to Heritage and Identity, (2008), Letöltve: 2022.03.14. http://www.campusincamps.ps/wp-content/uploads/2015/11/Harvey-Heritage-08.pdf 22-23.o.

[6] Harvey, "The History of Heritage," 32-33.o.

[7] Henri Lefevbre, "A tér termelése (Részletek)" in A tér. Kritikai antológia, szerk. Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin (Budapest: Terc, 2007), 222.o.

[8] Lefevbre, 223.o.

[9] Kenneth Frampton, A modern építészet kritikai története (Budapest: Terc, 2002), 295.o.

[10] Frampton, 362-363.o.

[11] v.ö. Team X kulturális kritikája a modernizmussal szemben, Frampton, 366.o.

[12] lásd pl. https://epiteszforum.hu/arverezik-a-salgotarjani-karancs-szallot

[13] lásd Salgótarján terület- és városfejlesztési terveit, Letöltve: 2022.05.02. https://www.salgotarjan.hu/?page_id=3328