Városok metamorfózisa/1—3

Londonban van egy negyed - Candem Lock - ahol most zajlik ez a városi metamorfózis. A Regent Park menti csatorna egyik csomópontján elhelyezkedő városrész egykor iparnegyed (rozsdaövezet) lehetett, amelyet mostanság benépesít a szubkultúra. Egy nagy olvasztótégelye ez a lázadásnak, ahol békésen megfér egymás mellett a cyber-punk tivornya, a 20-as, 60-as, 70-es évek retro hangulatával, vagy éppen az antikvitással, a szénszállító hajókra méretezett zsilipek a buli-gondolázással. Boltok, szórakozóhelyek, kocsmák, galériák, színházak, ételbárok tarkasága keveredik itt, a Little Venice (kis Velence)-ként is emlegetett helyen, új lakónegyedek szomszédságában. Bóvli az értékkel, giccs a művészivel. Fiatal iparművészek, belsőépítészek, performanszosok egész generációja nő fel a tömegből. Extravagáns hely, amilyen a Soho lehetett egykoron. Azért múlt időben, mert a Soho-ról olyan benyomásokat szereztem, ami inkább idézi bennem a dekadens yuppie hangulatot, ahol az óvatos duhaj londoni betérhet egy-két pofa sörre a munka után kedvenc pub-jába, semmint az állandóan változó, izzó lázadást. A Soho transzformálódott. Egy divatos, látogatott, keresett, élhető negyeddé vált: ami mutatja ennek az alulról jött rehabilitációnak az óriási erejét. Amúgy angolosan. Kicsit olyan a kontraszt most a Candem Lock és a Soho között, mint Budapesten a 8-ker és a Ráday utca között. Talán lebecsüljük ezeknek a folyamatoknak a jelentőségét. Az egykori párizsi Montmartre a piacaival, kereskedőházaival, malmaival, iparával maga az élő cáfolat arra, hogy milyen nagyot tévedünk. Ez a hely a korábbi századfordulón a maga metamorfózisával termelte ki az impresszionisták és a többi későbbi művészeti irányzat népes csoportját, akik mára az egyetemes kultúránk részeivé váltak, míg a Monmartre maga a Landmark Párizs szívében. Vajon nem a Picasso-félék voltak az akkori kor "cyber-punk"-jai? Mindenesetre a nagyvárosi adaptáció Budapesten is megtörtént a szanálásra ítélt területek idényjellegű hasznosításával, és innen már csak egy lépcső kell a jó tartalmak felé, ami mindenesetre bizakodásra adhat okot. Hála istennek léteznek még Budapesten is felülről irányíthatatlan jó folyamatok, a felülről irányíthatatlan rosszak mellett...

2/ A korlátozás és a szabadság

Budapest törekszik a belváros tehermentesítésére. Ehhez vannak eszközei is. A belváros mégsem tehermentesül. Valahogy hiányzik az intézkedések mögött az a komplexitás, ami kijelölhetné az állampolgár számára a logikus és vállalható önkorlátozást városunk jobb élettérré tételéhez. Tegnapelőtt pollerek, tegnap buszsávban kamerázás, ma kerékbilincs. Tiltások, tiltások, tiltások. És átkozódás. Egyik oldalon az autósok a lehetetlen viszonyok miatt, másik oldalon a lakók a lehetetlen életkörülmények miatt. Nagy a kontraszt London és Budapest között ebben a kérdésben, ahol valahogy a felfogás is más: ott nem csak a rendszert szidják, hanem amolyan angol humorral klubot szerveznek egy-egy aktuális társadalmi problémára, keresve a kiutat is. A felfogás abban is különböző, hogy a 2003-ban bevezetett londoni nagy korlátozást, az ún. C-zónát (Congestion Zone), ami a belváros 8 négyzetmérföldes területét érinti, úgy tűnik, bevette a polgárok gyomra, mert a korlátozást bevezető polgármestert újraválasztották néhány hónapja.

Mi az, amit őt alkalmaznak? Természetesen sok korlátozást, de ezek mellett biztosítanak sok lehetőséget. A korlátozás komplexitása kiterjed a C-zónában szabálytalanul parkolók kerékbilincselésére, az automatikus rendszám-lefotózásra, amely alapján bárhol a belvárosban ki lehet és kell fizetni a napijegyet (és a nagyon borsos 100 font körüli bírságot, ha ez nem történik meg), az utcánként max. egy forgalmi sáv és pirossal kiemelt, bekamerázott buszsáv alkalmazására, a zöldfelületek körbekerítésére, a forgalmi és gyűjtőutakon történő parkolás tiltására, az épületmagasságon keresztül a laksűrűség szabályozására, a buszon és metrón olyan rendszerek alkalmazására, amellyel gyakorlatilag lehetetlenné válik a bliccelés, vagy éppen a magas kerületi adókra.

Ugyanakkor a korlátozások mellett igazán jó érzés, hogy lehet a buszsávban kerékpározni, hogy szinte minden tömbben van park, közkert, vagy a londoni speciális lakókert (square), amely a közterület lakók által több évszázada lekerített, és gondozott része. Ezernyi verzióban lehet jegyet, bérletet vásárolni zónánkénti tarifával, nem "ciki" az egyébként Rolls-Royce tulajdonos üzletembernek sem metróval vagy gyalog járni, rengeteg a metróvonal, a korlátozásokból befolyt eszközök és kerületi adók pedig mind-mind a tömegközlekedés és a közterületi fenntartás-fejlesztés céljait szolgálják. Az pedig nem kevés. Csak a C-zónából befolyt bevétel 2003-ban elérte a 2,2 milliárd fontot (7,9 ezer milliárd forint) a személygépjármű forgalom 20%-os csökkenése mellett. Ettől az egész rendszertől az ún. Nagy London a 2,8 millió körüli belvárosi magja és a 4 milliós agglomeráció viszonylagosan emberléptékű, nagy zöldfelületekkel tagolt, kisvárosi benyomást kelt, ahol (ha az ember úri passziója úgy kívánja) akár lóval is lehet közlekedni.

3/ régi klasszikusok, magyar epigonok

Amikor egy budapesti gyaloghíd ötlete először megfordult a hazai dizájnerek fejében, akkorra már állt a londoni Millennium bridge. Egy ifjú titán a történeti belváros kellős közepén, amely úgy néz ki, mintha egyenest az új formavilágot akaró Tate Galleryből nőtt volna ki a St. Paul's Cathedral-ra öltve fémnyelvét. Egy gyaloghíd, ami nemcsak a város építészeti megújhodását, hanem az emberléptékű élet iránti vágyat is kifejezi, puszta létével tagadja a túlhajtott motorizációt, és hozza vissza a Temze partjára a korzózás élményét. Vajon mennyi időnek kell eltelnie Budapesten egy ilyen híd megvalósulásáig, meg tud e valósulni a puszta gyalogolási, kerékpározási érdekekből, vagy ismét belefullad majd a rosszul értelmezett PPP mocsarába, mint a plázásított gyaloghíd. Én nem is egy, de legalább négy helyen el tudnám képzelni akár egy időben a budapesti gyaloghidat, és a budapesti főépítész véleményével szemben illeszthetőnek tartom a városi szövetbe. Persze nem egy olyan szövetbe, amelynek rakpartját kívánják hol nyíltan, hol burkoltan autópályává varázsolni a városfejlesztők. Hanem egy olyanba, amelynek induktorává válhat a gyaloghíd, amely mint gyalogos tengely, léténél fogva készteti a rávezető utcákat a megújhodásra, rehabilitációra a barcelonai mintát követve. Ahogyan látom, a Bojár Iván András által tervezett helyen igencsak lenne mit keresnie egy gyaloghídnak ebben a vonatkozásban: nem lenne kétséges a hatása sem a formálódó Városligeti fasor - Király utca - Deák Ferenc utca tengelyre, sem pedig a szép lassan porig omló Várbazárra.

Kijózanodva a szocialista realizmusból, lassan kilábalva a parasztbarokkból, de még nem teljesen beletemetkezve a meghamisított modernbe (posztmodern) és a neobauhausba, bizony erős a dilemma, és nagyon óvatos a kéz, amikor egy várost új szimbólummal akar felruházni. Talán ezért nem is sikerül (új Nemzeti Színház), vagy csak ezért futja a világ más városaiból elcsent gondolatok újracsomagolására. Van egyáltalán valamink itt a városban, ami úgy belőlünk nőtt ki? Ami először szökkent itt szárba? Nem igazán. Szükségesek nekünk szamárvezetőként a külföldi példák, igazolásul arra: lám-lám, hisz ők is megcsinálták: nekünk miért nem szabad, hogyan lehetünk így "trendik", hogyan követhetjük így a divatot? Maga a Lánchíd is csupán felnagyított mása a Széchenyi által megtapasztalt angol kistestvérének.

1526 után valahogy nem voltunk képesek behozni azt az óriási lemaradást, ami provinciális helyzetbe és gondolkodásba kényszerített bennünket. Volt egy esélyünk, a boldog békeidők, a kiegyezés utáni négy évtized, de ez túl kevés ideig tartott. A szecesszió idején már meg-megpendültek új hangok, de a mai Budapest még előtte nyerte el azóta is meghatározó képét az "utánozó művészetet" magas szintre helyezve (eklektika). Tulajdonképpen a földalatti is utánozás: büszkélkedünk ugyan, hogy a kontinensen először volt, no de a kontinensbe nincs beleszámolva Anglia! Olyan ez, mint a '90-es években azzal büszkélkedni, hogy magyar válogatott még nem kapott ki a braziloktól. (Persze, ha nincs is rá módja, hogy kikapjon.) Nekünk a legújabb időkig nem jutott ki sem egy Eiffel, sem egy Olmsted, sem egy Wright, sem egy Corbusier, sem egy Gropius, sem egy Gaudí, de még egy Hundertwasser se. Ősforrásainkat valahogy rendre elnyomják a félelmek az újtól, a régi klasszikusok (értsd régi epigonok) féltése a ma eredetiségétől, az eredetiséget pedig rendre meghamisítja az anyagi érdek, vagy a képzeletet korlátozó bürokrácia.

Kálvin téri üvegpalotánk, Rendőrpalotánk, Kempinskink, Fehérvári úti vásárcsarnokunk, Budapest Arénánk, Duna Plazánk, lakóparknak csúfolt új lakótelepeink mind-mind másolatai egy vagy több külföldi nagyváros épületének: sokszor hűen előképükhöz, de még többször kispórolva belőle az értelmet, sokszor nem indokoltan ráhelyezve a terepre, belepottyantva a térbe. Nem ellenpontozva, hanem rátelepedve. Mondjuk még mindig jobb, ha utánzunk, mintha leszakadnánk. Végül is az epigonokból még lehetnek egyszer költők, aki viszont olvasni sem tud, annak kevés rá az esélye, hogy verset írjon. (folyt. köv.)

Bardóczi Sándor
okl. tájépítészmérnök