Via Dolorosa

Tervező tervez, politika végez. Mégis van megváltás. A Pécsi EKF keretében megújult Tettye park és Havihegy régóta az ország első (és az építési engedélyezés „gyorsítása" miatt valószínűleg az utolsó) építési engedélyt kapott közparkja. A terület ugyan majdnem egy évvel a kulturális év után, de a hasonló sorsú területek rendezését jócskán megelőzve készült el. Bardóczi Sándor írása.

Van egy mozzanata a pécsi EKF történetének, amit a rengeteg – általában negatív – kritika között még nem láttam leírva. Ez a mozzanat pedig egynemű néhány igazán haladó szellemű városmegújítással és ezt a mozzanatot az alulról építkező pályázatból még a felülről belenyúló politika és a kétségbeejtően inkompetens levezénylés sem tudta kiíratni. Arról van szó, hogy a kulturális fővárost szakember-civil konstellációban megálmodók nem kizárólag belvárosban gondolkodtak.

Bizonyos tekintetben a Kodály Központ és a Tudásközpont telepítése is decentralizáló hatású – még ha tudjuk is, hogy a háttérben nem a decentralizációs gondolat, hanem az ingatlanügylet volt a meghatározó. Ám ha az Uránvárosra, a Megyer (kertváros) városrészre, vagy éppen a Tettyére gondolunk, és ezek közterület-megújításaira, amelyek meglehetősen kevés felülethez jutnak az országos médiában, akkor azt kell mondanunk: a pécsieknek ezek adták a legtöbb fizikai pluszt a beruházások közül, hiszen végtelenül közel hozták hozzájuk a kulturális fővárost.

Gyakorlatilag – a csak most a végéhez közeledő megvalósítás – kiölte a legtöbb decentrális mag belvároshoz szervesülését, így a Tettye felé történő „felvezetés" is elmaradt. Gondolok itt az Ágoston térre álmodott multifunkciós pavilonra, amely a belvárosból érkezőket kalauzolná el a csak a helyiek által ismert Tettye helyszínére, vagy éppen a Tettye tér kávézóra, amely képes lett volna szervezni a közeli játszótér és barlang látogatóinak közösségi életét. A parkban megvalósult Tüke borozó üzemeltetése is inkább a Tettye egyik arcát, a sznobos kivagyiságot erősíti a mai formájában és nem az eredeti koncepciót: nevezetesen, hogy a terület egy fiatalos, egyetemistákra szabott multi-kulti hely legyen, a hazai „romkocsma-hagyományokra" és a „woodstock-életérzésre" rájátszó ügy, amely a POSZT egyik helyszíneként szolgáló kastélyrommal oda-vissza hatásban van.

Mohácsi Sándor (s73) – aki nemcsak, hogy ’tüke’, hanem gyakorlatilag „kényszeres tettyéző" is, hiszen itt egy diplomatervtől a megvalósításig történt évtizedes lélektörténetről beszélünk – pályázati víziójában még arról is szó esett, hogy a város (egyes magánépületeket felvásárolva és diák-hotelekké átalakítva) fokozza a terület megfiatalítását. Bonyolult volt ez egy hivatali gépezetnek: nem is történt meg. A Tettye közelmúltja elképesztő kontrasztok színhelye: egyrészről egy infrastruktúrában és lakásállományban végtelenül korszerűtlen, elmaradott, szlömösödő beteg test a patakvölgyben, másrészről a hihetetlenül csalogató panoráma és az „olcsó" telek nyomán idepöffeszkedő, hegyoldali, ám maga köré falat építő újgazdag lét ütközési pontja. Ebbe a szegregálódási folyamatba szándékozott rést ütni (úgy érzem ez a szándék realizálódott is) a Tettyére és a Havihegyre irányuló rehabilitáció.

Bár a fiatalosító koncepcióból a játszótéri megújításon kívül semmi nem látszik megvalósulni, mégis – ahogyan a többi közterületileg rehabilitált, decentralizált helyszín is – a rekonstrukción átesett terület lehetőségek tárházát rejti magában, így egyfajta gyutacsként indíthat be továbbgondolásra érdemes akciókat. Ha így vesszük, a Tettyén lassan befejeződő (egyébként igen jó kivitelezési minőségben elvégzett) rehabilitációs munkák mögül már csak egy jó tér-menedzsment (és némi fazonigazítás) hiányzik, hogy az jövőre élettel teljen meg. A Tettye és a Havihegy összepasszított együttese ugyanis a város léptékében azzá válhat, ami Budapestnek a Normafa, Bécsnek a Grinzing, vagy Rio de Janeironak a Megváltó Krisztus a Corcovado-hegyen. Azaz az urbánus létnek és a természeti környezetnek egyfajta – többszörözötten is szakrális – csomópontja, amely akár pusztán szabadidős, akár hétköznapi játék és sport, akár művészeti, akár gasztronómiai akár vallási téren zarándokhely lehet. Csak jól kellene vele élni.

Mert mi az, ami megtörtént? Megtörtént az Ágoston tértől a Tettye téring a Vincze utca teljes megújítása egy haladó szellemben vegyes forgalmúvá tett utcaszerkezettel, amelynek a középen vezetett vápája a Tettye-patak - felszínre sajnos nem hozható – idézete. Az utca Tettye téri ízesülése ebben új vívmány: a patakmeder mellett elvezetett hídszerkezettel egy akadálymentes (babakocsi-barát) térszerkezeti hiányt számoltak fel a tervezők az itt felszínen csordogáló patak mentén. Sőt, a lakossági ötletpályázatok egyetlen megvalósult eleme, egy vizimalom-kerék is itt kapott helyet egyfajta vízjátékként, utalva a hely vízimalmokkal tarkított történetére. Bár jellemzően nem a megújítással összhangban, a Nemzeti Park égisze alatt, de mégiscsak a funkciókat gazdagítva megújult a Tettyei Mésztufa Barlang és bejárata. Megújult a játszótér és a sporttér. Igaz, nem egyedi játszótéri elemekkel, de mégsem szájbarágósan: kihasználva a domborzat adta lehetőséget például a csúszdaterek kialakításánál. (A ’koncepcióterveket’ Mohácsi Sándor óvodáskorú fia jegyzi: „Apa, ugye lesz itt egy jó hosszú csúszda?").

Megtörtént a sétányhálózat megújítása, a tervezőkhöz társuló fiatal művészeti csoport jóvoltából olyan egyedi ülőbútorok létesültek, amelyek a pixelekre bontott panoráma részleteivel, anyaghasználatukkal, szimbólumvilágukkal megidézik a pécsi és a Tettyén belüli tájhasználatokat, ipart, bányászatot és a terület együvé tartozását nagyon szolíd jelzéseikkel – egyediségük és sokszínűségük ellenére – összefogják egy arculati vezérmotívummal.

Lassan végéhez ér a modern építészeti eszközökkel, mégis alázattal megerősített palotarom rekonstrukciója (Dévényi Márton és Gyürki-Kiss Pál) és újra kiderül majd, hogy annak idején Szathmáry püspöknek volt érzéke a palotanyaralók telepítéséhez. Már ami a panorámát illeti. Elkészültek a palota alatti és mögötti teresedések, már megnyílt a Tüke borozó, előterében a pécsi szőlőművelésnek emléket állító szőlő telepítésekkel. Lekerült az átmenő forgalom a Havihegyi útról és elválasztott rendszerben, az út mentén a meredek rézsű fölé lógatva védett gyalogos hídszerkezet alakult ki a Havihegy felé, akadálymentesen. Megújult (és gyalogos sétánnyá lett) a Havihegyi út hegygerinc-szakasza, a búcsújáró helynek megfelelő teret biztosítva. A természetvédelem ugyan megakadályozta, hogy megépüljön a tervpályázatnak még részelemét képező, a későbbi tervek során pedig már ennél jóval visszafogottabb, a terep eredeti adottságait csak terméskő lépcsővel lekövető apró, de védett kilátóhely a Havihegy magaslati pontján. A feszülethez persze ennek ellenére minden épkézláb, épelméjű, panorámára kíváncsi ember ma is felmászik (a tiltás miatt illegálisan, áttaposva).

A helyszín tehát minden nehézség ellenére összeállt, egy akadálymentesen (babakocsival) is leküzdhető, kellemes útvonalat jelöl ki a pécsiek és a Pécsre kicsit felülnézetből tekinteni szándékozók számára. Ez az írás is ezzel az igénnyel született: egy távolabbi perspektívából rávilágítva arra, hogy minden, belülről talán kudarcként megélt történetben van valami, ami egy külső nézőpontból sokkal szebbnek, az összképet illetően jól sikerültnek tűnik. Amiből kiérződik, hogy a tervezők – és nem mindennapi történetként a kivitelezők is – a lelküket építették bele.

Bardóczi Sándor

A szerző ezt az írást a FAL weboldalon meghirdetett rendhagyó kritikái pályázatra küldte be.