Virágzó romlás – Szentgyörgyi Erika Épülettörténetek című kiállításának megnyitójára

"Október 4-én nyílt meg Szentgyörgyi Erika legújabb kiállítása, mely az Épülettörténetek címet viseli. Érdemes megfigyelni azt a – minden bizonnyal mindenki számára egyértelmű, mégis különösen szép együttállást, miszerint a kiállításnak a Magyar Építőművészek Szövetsége székháza ad helyet.  A helyszín és az alkalom egymásra rímelése azon ritka pillanatok egyike, amikor feltárul előttünk az életben jelen lévő szinkronicitás." Ványa Zsófia beszámolója.

Persze, itt most nem a Carl Gustav Jung féle pszichoanalitikus modellre gondolok, hanem sokkal inkább arra, hogy az aktuális élethelyzetekre és jelenségekre való reflexió milyen természetesen és hitelesen jelenik meg Szentgyörgyi Erika munkásságában: arra, ahogy az élet és a művészet egymásra reagál. Azok a folyamatok, amik elvezették például ide, egy ilyen kiállításhoz vagy egy ilyen témához, nem feltétlenül láthatóak, mégis egyenesen következnek egymásból.

Ilyen állomások, fontos életpillanatok említésszerűen a következők: a kiskőrösi gyerekkor, majd a budapesti művészképzés (a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, 2002-ben szerzett diplomát, mestere Gaál József volt), majd innen ismét Kiskőrös mellé, Kecelre terelte az élet, vagy inkább a szerelem. A keceli nagy, de romos ház hozta tapasztalatok (a budapesti szűkösség után a tágasság megtapasztalása, és a végeérhetetlennek tűnő felújítási folyamat, annak ezer meg ezer újabb kihívásával, tanulásával) vezették el az épület mint téma felé. Nemcsak a mondanivaló, de az anyaghasználat szintjén is hatással voltak ezek a benyomások: a fennmaradt építőanyagok, mint például a hungarocell, vagy különféle építési törmelékek is elkezdtek beépülni a festményekbe. Több festményen megfigyelhetjük ezt a nagyon közvetlen anyagiságot, amit nemcsak a hungarocell hordozóra felvitt művek, de az olajfestmények faktúrája is megidéz.

Amikor azt mondom, hogy Szentgyörgyi Erika legújabb képein, melyekből egy válogatást láthatnak a nézők a kiállításon, a téma az építészet, akkor nem a hagyományos értelemben vett ábrázolási témára gondolok, amit sokféleképpen meg lehetett volna ragadni, és meg is tették ezt már mások máshogyan. Úgy gondolom, Erika műveiben az az igazán különleges, ahogyan esetében ez a téma, vagy vizuális benyomás egy állandóan alakuló, szinte organikusan változó folyamatnak tűnik.

Saját elmondása szerint is egyrészt a házfelújítás adta káosz, a lomok, törmelékek adta vizuális zűrzavar inspirálta, másrészt pedig a Kiskörös környéki tanyavilág pusztuló épületei. Az, ahogyan az épített környezet és a természet párbeszédbe kerülnek egymással: a növények benövik, beszövik az egyre jobban megrogyó, megtörő, állandóan dekonstruálódó építményeket. És ezek az ember által épített elemek, pusztuló állapotukban, érdekes módon elkezdenek szinte ugyanúgy működni, ahogyan a természet. Ez a dekonstrukció már nem egy mesterséges, hanem egy organikus folyamat, ez a felismerés pedig egyetemes kérdések felé vezetheti el a figyelmes szemlélőt.

Hogy pontosabban megvilágítsam, mire gondolok, Kállai Ernőt szeretném idézni, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb művészettörténészét, kritikusát, akit a negyvenes évek végétől kényszerű hallgatásra ítélt a politika. Kállai írta 1947-ben, A természet rejtett arca című kötetében: „Aki a természetet csak tájképként vagy csendéletként tudja élvezni, az fennakad ezeknek a képi jeleknek az ornamentikáján, anélkül, hogy elementáris, a természet szelleméből fakadó életerejének ösztönzését be tudná fogadni."

Az általa kidolgozott művészetelméleti irányzat, amely szerint az élővilágról a hagyományos ábrázolási módoknál többet lehet elmondani törvényszerűségeinek, belső folyamatainak és „elementáris erejének" vizuális megjelenítésével, a bioromantika elnevezést kapta, és olyan neves alkotókra hatott, mint Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Hantai Simon vagy Reigl Judit.

Az a bölcs tudás rejlik a gondolat mögött, hogy valahol minden egy. Hogy ugyanazok a törvényszerűségek figyelhetők meg az emberi test felépítésében, mint egy fa leveleinek az erezetében, a mikroszkóp alá tett vércseppben és az univerzum felépítésében. Hogy azzal, ha ezekre a belső folyamatokra tesz utalást egy festőművész, többet tud kifejezni a világunkról, a természet valóságáról, mintha realista módon pontosan igyekezne leképezni azt.

Meglátásom szerint ezek a rejtett műveletek képezik valójában Szentgyörgyi Erika műveinek témáját. A bioromantika ebben az esetben, különös módon, az emberi kéz által létrehozott építményekkel kerül izgalmas párbeszédbe – és ha így figyeljük meg ezeket a festményeket, akaratlanul is elgondolkodhatunk a mesterséges-organikus nem is annyira egyértelmű ellentétéről, arról, hogy végeredményben egy ház épülése és pusztulása mennyire emberi folyamat.

Ezeket a gondolatokat is megszívlelve ajánlom megtekintésre Szentgyörgyi Erika kiállítását – amire október 22-ig van lehetőség.

Ványa Zsófia
művészettörténész