Wesselényi-Garay Andor: Kritikai megjegyzések Bardóczi Sándor írásához

Ami a hozzászólást kiváltotta: Kulturális tér a szlömön

Wesselényi-Garay Andor: Kritikai megjegyzések Bardóczi Sándor írásához

Kulturális tér a szlömön
a budapesti zöldfelületek és a szlömösödő területek átértelmezése és kulturális funkcióinak jelentősége a városrehabilitációban

Körülbelül az ezredfordulóra datálódik annak az új folyamatnak az elindulása Budapesten, amely a városi szabad tereket¹, köztereket, volt rozsdaövezeteket² és lecsúszott egzisztenciájú, szanálásra ítélt területeket ideiglenesnek induló, később viszont erőteljesen meggyökeresedő spontán kulturális térré, alternatív művelődési és szórakoztató központokká alakította. (A kezdemény még hazai viszonylatban sem új, hiszen a hazai "underground" mozgalmak hasonló koncepciókkal álltak elő egy másik fizikai tér meghódításával: a régi belvárosi pincehelyiségek elfoglalásával, de ilyen elementáris erővel nem jelent meg ennyiféle szubkultúra ekkora mértékben még soha ennek előtte az egyébként nem kifejezetten a kultúrára szabott és méretezett területeken.)

1 szabad tér = értelmezésemben olyan beépítésre nem szánt közterület, amelynek többnyire zöldfelületi és közösségi funkciói egyaránt vannak.
2 rozsdaövezetek = a városi területek régi, funkciójukat vesztett, átalakulás előtti ipari zónái

EGY
Ezzel a mondattal kezdődik Bardóczy Sándor írása, mely az intellektuális blöff, és a szélfútta nagyotmondás bájos - kategóriájában egyébként példaértékű - keveréke. Velőtrázó retorikai lufi arról, hogyan lehet alapvetően szubjektív élményeket szívlapáttal összehordott kifejezésekkel előadni. Bardóczy teljesítménye nem mindennapi: nyelvileg koherens köntösben állít egymásnak tökéletesen ellentmondó dolgokat olyan formulák segítségével, melyek jelentésével, bölcseleti súlyával szemmel láthatóan nincs tisztában. Ha nem így lenne akkor mondjuk a lábjegyzet biztos nem a szabad tér, hanem a kulturális tér, vagy az alternatív kifejezések mögé került volna. Ez a szöveg tényleg irigylésre méltó: olvasmányos, és cseppet sem feltűnő módon állít olyan képtelenségeket, amit az ember egyébként tényleg előszeretettel puffogtat enyhe szalonspiccel mondjuk pont a Szóda kertben. Jelentős opusz, a vetítés írásbeli megfelelője.

Ennek a témának az előszereteti értéke igen nagy. Mindez két dologra is csábít; az egyik a Bardóczy Sándoréhoz hasonló tényleg nagyívű verbális ámokfutás, a másik, hogy rejtett urbanisztikai tartalékokat, autonóm városgeneráló energiát sejtsünk a jelenségben. Sőt, még azon is lehet érzékenykedni, hogy mennyiben tekinthető mediterrán alapélménynek az a lelkes óbégatás, amellyel ezeket a helyeket használjuk, illetve mennyiben hazudja az illegalitás és nomaditás mitológiáját egy olyan hely, amelynek a működése komoly önkormányzati egyeztetésekhez, engedélyekhez, satöbbihez kötött. A budapesti köztérhasználatban bekövetkezett változások, annak a puszta ténye, hogy a szabadtéri szórakoztatás szinte bármilyen hívó szavára lelkes városlakók gyűlnek össze, tényleg figyelmet és elmélyült analízist igényel. Bizonyára Bardóczy Sándor is ezzel a lelkesültséggel, a feldolgozás és rögzítés szándékával látott munkához. A végeredményként létrejött jóindulatú - és ismétlem - kellemesen olvasható szélhámosságának tézise ugyanakkor kisajátító, etnocentrikus gondolkodást leplez.

A tartalmi fenntartásaim részletes kifejtése előtt jelezni szeretném, hogy Bardóczy Sándor - végre megvan a helyes kifejezés: pamfletjének teljes szövegkritikai elemzéséhez akkora vérszomj lenne szükséges, ami belőlem azért hiányzik Úgyhogy ehelyütt csak távirati stílusban.

1. Az első bekezdés két mondatból áll. A két mondat tökéletesen ellentmond egymásnak. Most akkor új ez a folyamat vagy nem új?
2. Ha új, akkor a pincefoglalás, vagy a házfoglalás az előképe?
3. Bizonytalan a volt rozsdaövezet és a spontán, ideiglenes térhasználat közötti kapcsolat. Egy volt rozsdaövezet attól múlt idejű, hogy most nem az, ha most nem az, akkor van valamilyen funkciója, pl. Westend, Graphisoft park, így felhagyott sem lehet, tehát nem költözhet bele spontán funkció. Felhagyott területek ideiglenes hasznosítását egyébként en bloc nem kellene forradalmi retorikával illetni. Ha a szerző a Millenáris Parkra, esetleg az egykori MEO-ra gondol, akkor azok megjelenése nem volt spontán. Nem spontán az A38 állóhajó, nem spontán a Zöld pardon, mely úgy tűnik a maga hét évével ebben a halmazban a legállandóbb alakulat. Ja igen, és fosszuk le a lírát: a Zöld pardon egy szórakozóhely, könnyűzenei koncerttel, kocsmával, de leginkább sok diszkóval; annak remek, de nem több, nem kevesebb.
4. Ha a romos bérházudvarban megtelepedett kocsmák sajátossága az, hogy szezonról szezonra vándorolnak, akkor mégis hogyan gyökeresednek meg? Mennyiben tekinthető meggyökeresedésnek egy szezonális hely? Nagyon úgy tűnik, hogy ezek a helyek markánsan eltérő tipológia szerint rendezhetőek, e rendszerrel azonban a szerző adós marad.
5. Mit kell underground mozgalom pincefoglalása alatt érteni? Nem mondom, sok kocsma van a pincékben, de ez mitől mozgalom? Összefűzi őket valamilyen ideológiai szál, netán az ellenállás fészkei? Egyáltalán mit értünk elfoglalás alatt? Számomra ez a szó patetikussá nemesített, megfoghatatlan izé arra folyamatra nézve, amit úgy hívnak: Építési Engedélyezési Eljárás.
6. Írástechnikai szempontból érdemes az olyan bombasztikus kifejezésekkel óvatosan bánni, mint kultúrmisszió. Ne feledjük, Budapest meglévő, európai szinten is páratlan artmozi-hálózata évek óta ha nem is folyamatosan, de vetít magyar filmeket angol felirattal. Ámbátor elismerem: sokkal jobb, fílingesebb azokat egy pohár sörrel a kézben nézni.

KETTŐ
Míg a fentiekben van némi kekeckedés, addig az alábbiakat rendkívül fontosnak tartom rögzíteni:

1. A kulturális térnek mint olyannak nem metaforikus, hanem önálló entitásként történő értelmezése feltételezi, hogy létezik nem kulturális (városi)tér is. Implikálja, hogy egyes helyeken, szabad tereken lezajló emberi cselekvések típusai közötti különbségek leginkább a kultúrához való viszony szerint rendezhetőek oly módon, hogy a kultúrához való valamilyen viszony típusa, milyensége egyben definiál is egy tértípust. Ez így tarthatatlan álláspont, jó szándékú, ámbátor kellemetlen mellékzöngéjű tévedés. A Bardóczy által citált városi alakulatok ontológiai státuszának rögzítésére a kulturális jelző millió megválaszol(hat)atlan kérdést vet fel. Hogyan ítéltessen meg teszem azt az Atrium Hyatt belső tere, vagy a Kempinsky aulája, ahol eredeti kortárs festmények között Chopin zongoradarabok szórakoztatják az egybegyűltet? Miként tekintsük a Gerbeaud előtti alakulatot, ahol számtalan esetben autentikus cigányzene hangjai szállnak? Hogyan értékeljük a Városligeti sörsátrat, ahol eredeti sramlizenére fogyaszthat eredeti germanikumokat a nagyérdemű? Mit kezdünk a nemzetközi rendezvények alkalmával felállított kivetítővásznakkal, a plázákban megjelenő éjszakai élettel, a Mammut tetőterasz rendszerével, ahol "autentikus" cultpol dekorációk közepette "eredeti" latin zene szól? Hogyan viszonyuljunk a Kálvin téri Cha-Cha-Chához? Úgy vélem értem Bardóczy érzelmi pozícióját, ugyanakkor felettébb aggasztó az álláspontjának intellektuális igazolási kísérletében megnyilvánuló etnocentrizmus. Nem állítom, hogy a szerző eredeti intenciója ez, de azt igenis állítom, szavainak jelentése ennek, illetve egy egyébként rendkívül bizonytalan fogalom, úgymint kultúra durva kisajátításának felel meg. (Léteznek a kultúra fenoménjével képzett állandó jelzős szerkezetek, úgymint kultúrált viselkedés, kulturális attitűd, kulturális műtermék - utóbbit a későbbiekben én is használni fogom -, csakhogy ezek használata és tartalma mögött széles társadalmi, vagy adott esetben tudományos konszenzus áll. Úgy tűnik a szerző nincs tisztában e szubtilitásokkal.)

2. Ugyancsak problémás az első passzusában szereplő alternatív művelődési és szórakoztató központok kitétele is, révén újfent csak felveti a mihez képest? problémáját. Ezek szerint lenne egy mainstream, hivatalos, elfogadott, amihez képest alternatívan lehet művelődni? Egyáltalán mi történik művelődés alatt? Az hogy számunkra - egyébként számomra is - szimpatikus arcok között lehet sört inni, jazzt hallgatni, filmet nézni? Éppúgy, ahogy egy reklámkocsmában lehet filmet nézni, ahogy a Fashion Cafékban lehet klipeket nézni, ahogy a Dokk Caféban lehet sportot nézni? Úgy vélem - és e vélekedésemben György Péter életművére támaszkodom - a high és low, az alacsony és magas kultúrák szembeállíthatóságán tételezett, a hivatalossal szemben álló alternativitás éthosza ma már nem igazolható. Az európai kultúra klasszikus, egy iránypontos perspektívapozícióját a szemléletek pluralitása váltotta fel, amelyben speciel a művelődés kapcsán felettébb nehezen lehetne olyan, mondjuk a hitélethez hasonlatos hierarchikus rendszert találni mely önértéken képes az alternativitás életben tartására. Ekként tehát - ismétlem ebben a kontextusban - az alternativitás nem több mint nyelvi felhő, valós tartalom nélküli retorikai fordulat. (Hacsaknem az anyagi és/vagy társadalmi sikertelenséget leplező eufemizmusként tekintjük.) Mindez természetesen összefügg az előző ponttal, vagyis az általam felrótt etnocentrizmussal.

3. Vagy minden kulturális tér, vagy pedig semmi sem az. Vélekedésem szerint utóbbi a helytálló, révén két diszkurzív - tehát semmi esetre sem definitív - fogalom, jobbára emberi műtermék összepárosítása abban az esetben lehet állandósult jelző, ha a szerző egzakt meghatározását adja annak, hogy éppen mit is ért kultúra és tér alatt. Márpedig ha semmi sem az, vagy nem jobban kulturális, mint a másik, akkor okafogyott a jelző alkalmazása. (Ehelyütt csak jelezni van mód: az építészeti értelemben vett tér 1897 óta kulturális műtermék. A matematikai értelemben vett térfogalom a 17. század közepétől ered. A tér radikális elterjedésének oka az, hogy per se rendkívül alkalmas modell arra, hogy akár absztrakt jelenségek viszonyrendszerét is bemutassa.) Ugyancsak bizonytalan, hogy az "elementáris erővel megjelenő szubkultúrák" alatt sokféle embert, sokféle külföldi embert, diákokat és politikusokat, bankárokat és kőműveseket, esetleg eltérő vallásúakat, gazdagon reprezentált kulturális kisebbségeket kell értenünk? Biztosak vagyunk abban, hogy ezeken a szórakozóhelyeken a szubkultúrák adnak egymásnak találkát? Vagyis a szó jelentésének illusztrálásaként: moszlim-, zsidó-, feminista-, meleg-, a szadomazo kulturális kisebbségek és a gótikus rockerek? Mindezek megválaszolásával Bardóczy Sándor adós marad, és ezzel (is) elbizonytalanítja azokat a referenciális pontokat, amelyek segíthetnének írása olvasásában. Hogy ti. tudományos?, történeti?, publicisztikai? teoretikai? Egyik sem. Leginkább egy életérzést tükröző pamflet. Nyitópasszusának lábjegyzetei az akadémiai írás szabályait idézik, hogy azután kollégájának, Jobbágy Bernadettnek a tanulmányából spóliumként kezelt textusokat vegyen át azok pontos határának feltüntetése nélkül. A budapesti közterület-használat alakulását áttekintő történeti elemzés pontatlan, a "körül-belül ezredforduló", mint időmeghatározás semmitmondóan slendrián, így akár a jelen sorok írásának pillanata is belefér. Könyörgöm, nem lehet úgy nyilatkozni egy napjainkban zajló esemény feltételezett eredetéről, mint egy ködbe vesző egyiptomi dinasztikus korról. Úgyhogy: Rác kert 1998; Zöld pardon 1999; Rudas romkert 2000; Szimpla 2002. Csakhogy 1988(!) óta létezik Bajor sörsátor, gyakorlatilag a rendszerváltás pillanatában (újra)nyitottak a budai kisvendéglők, és a Váci utca déli szakaszának átadásával mintegy másfél esztendőn belül megjelentek a teraszok. A Duna korzón fellépő néptánc csoportok éppúgy a szórakoztatás egyfajta szegmensét képviselik, mint ahogy a szórakoztatás másfajta szegmenseként működik egy "rom" kertmozi. A Nagy Imre temetése jelentette első szabad köztérhasználati tömegélmény kontextusában talán belátható, hogy az ezt követő Budapesti Búcsú, Szigetfesztivál sem a kultúra mint olyan térexpanziójáról, hanem a szabadtéri időtöltés egyfajta, par excellence közösségi élményéről szól, mely a majálisok hagyományán keresztül, a szabadtéri szentmisék közösségi élményén át egészen a középkori tradícióig vezetnek. Legalább is ezt igazolja Gianbattista Nolli Rómáról készített térképe. Ez persze óva int azoktól a határozott kijelentésektől, amelyek e köztérhasználati folyamat elejéről, vagy akár fordulatáról regélnek, amivel távolról sem kívánom azt sugallni, hogy minden ugyanaz.

A kritikai megjegyzéseken túl Bardóczy Sándor írásának feltétlen érdeme, hogy valamilyen modellt kíván nyújtani ahhoz a jelenséghez, amely Budapest életében ma rendkívül erős urbanisztikai energiával bír. Csakhogy az általa javasolt rendszer, bölcseleti modell erre alkalmatlan, a fentiek alapján kijelenthető, hogy több sebből is vérzik.

A történéseket pontosabban fedi le az, ha - Foucault-val szólva - azokat a heterotópiák újrastrukturálódásaként, felolvadásaként tekintjük. Vagyis struktúrán kívüli, "eltérő terek" "ugyanolyanná" válásaként. Annak a jelentősége, hogy mindez közösségi szórakozás, vagyis circenses útján jelentkezik, kettős. Egyrészt a mediterrán viselkedésminták felvételével önmagunkról alakít(hat)unk új képet, másrészt városhasználati módokon keresztül foglalunk állást abban Budapestet napi szinten érintő vitában, ami tömören a - Berlin főépítésze, Hans Stimman által prezentált ellentéttel, vagyis a Großstadt vagy Metropolisz kérdésével jellemezhető. Ebben az értelemben a Großstadt a középkori hagyományokon alapuló, integrált földszinti térhasználatában többé-kevésbé kontinuus európai nagyváros, szemben a metropolisszal, mely szimbólumok építésén keresztül státuszát bizonyos tárgyhalmaz létéhez köti. Talán nem véletlen, hogy Fritz Lang filmvíziója ma kevéssé Párizshoz, mint inkább New Yorkhoz, Tokióhoz, Hong Konghoz, esetleg Kuala Lumpurhoz csatolható.

Jó lenne tudni, hogy léteznek-e Budapesten még hasonló heterotópiák (természetesen igen, hiszen egy temető, egy bordélyház, egy zárt osztály vagy a Rumbach Sebestyén utcai volt zsinagóga is ide tartozik), urbanisztikai niche-ek, melyek integrálásával, vagy kitöltésével hasonló energiák szabadulnak fel. Lehet, hogy a szelektív hulladékgyűjtés budai sikere ilyen, és ahhoz sem kell jósnak lenni, hogy a Dunát, mint autonóm rozsdaövezetet is ilyennek tekintsük.

Bardóczy Sándor írása - városhermeneutikai szempontból - immáron a közterülettel kapcsolatos diskurzus egyenrangú részét képezi. A saját írásom relativista alappozíciója sem engedné meg, hogy argumentumát semmisnek tekintsem. Csakhogy a szerző által használt rendkívül ambiciózus nyelvhasználat, akadémiai fordulatok mögött nem kutatás, vagy következetesen definiált rendszer, hanem személyes élmények, preferenciák állnak. E preferenciák és általam is osztott szimpátiák reprezentációjaként választott nyelvi köntös azonban szükségszerűen válik üres retorikává. A relatív és személyes tapasztalat akadémizmusba hajló előadása, a banalitások kijegyzetelése pedig per definitionem intellektuális blöff.

Wesselényi-Garay Andor
2005. július 6-8.