15. Moholy-Nagy-díj: Csomay Zsófia és posztumusz Reimholz Péter kapta az elismerést

A Moholy-Nagy-díjat 2021-ben megosztva Csomay Zsófia és posztumusz Reimholz Péter építészeknek, a CET Budapest építésziroda alapítóinak, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatóinak ítélte oda az egyetem. A díjazottakat Somogyi Krisztina és Szabó Levente méltatta, az Építészfórumon a laudációk is olvashatók. 

A 2006 óta minden év novemberében átadott díjat olyan személyiségek kapják, akiknek kiemelkedő alkotói tevékenysége az egyetemmel és névadójával azonos értékeken alapul. Moholy-Nagy díjas többek között Stefan Lengyel, magyar származású világhírű designer, Rubik Ernő, a Rubik-kocka feltalálója, Dieter Rahms, korunk egyik legnagyobb formatervezője, aki a Braun vezető tervezőjeként vált világhírűvé, Passuth Krisztina, művészettörténész, és Barabási Albert-László, hálózatkutató is.

Az idei díjazottak Csomay Zsófia és posztumusz Reimholz Péter (1942-2009), Ybl-díjas építészek, a CET Budapest építésziroda alapítói, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatói nem csak a MOME új Campusának megtervezésében vállaltak kiemelkedő szerepet, hanem a campusfejlesztés sokéves folyamatának elindításában, és a kortárs magyar építészet alakításában is. Egyetemi oktatói pályájuk alatt építészgenerációk sorát nevelték ki; gondolkodásmódjukban, oktatási módszereikben az a világra nyitott szemlélet tükröződik, amely Moholy-Nagy tanításról, iskoláról alkotott koncepcióját is jellemezte. Sokan tekintik őket iránymutató mesterüknek, az intézményhez pedig mindkettejüket mély gyökerek fűzik, hiszen Pogány Frigyes tanítványaiként a MOME jogelődjének számító Iparművészeti Főiskolán végeztek.

Szabó Levente Ybl-díjas építész, a BME Középülettervezési Tanszék tanszékvezetőjének laudációja:

Reimholz Péter posztumusz Moholy-Nagy-díjához

Nem azokról a nagyszerű épületekről, tervekről szeretnék röviden szólni e laudációban, amelyeket az őt ismerők, azaz mi, mind jól ismernek, azaz ismerünk. Arról volna mondandóm ma, hogy tizenkét évvel e különleges életmű lezárultával, miért érzem nagyon is iránymutatónak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektora által megbízott kuratórium döntését, amellyel a kitüntetést, ha kényszerűen posztumusz is, Reimholz Péternek ítélte oda.

A reimholzi ouvre – a ma mindenfelé tapasztalt, sokrétű hiányállapotok okán – mintha elevenebb érvényességű lenne, mint valaha. És ez az érvényesség nagy erő, támasz, hátország mindannyiunknak.

Azon kevesek közül való volt, akik kísérletet tettek a lehetetlenre: szavakkal, teoretikai konstrukciókkal, fogalmi pontossággal megragadni mindazt, ami ekképp egyáltalán megragadható az építészet titokzatos világából. Nem nehéz látnunk ennek a tiszta forrásként előttünk álló életműnek a mába mutató példamutatását e téren: írásai és gondolatai, terveivel és épületeivel egyenszilárdságú műveknek hatnak egy olyan korból tekintve vissza, amely egyre inkább híján van az építészet mélyrétegeinek, tektonikus mozgásainak fogalmi megragadására törekvő hiteles szándékokból. „Megfelelő színvonalú poétika kidolgozására nagy gondolati apparátust mozgósít." – fogalmazott egyszer önmagáról, utalva az építészeti minőség és az azt körülíró fogalmi kidolgozottság szoros kapcsolatára. Ez a fajta kidolgozottság mindig átért a részletképzések poétikájáig is, műfajilag mindkét irányból egymással összeérő abroncsot formálva a műveken belül.

„Birtokolta a kánonokat, miközben szabad volt." – írta róla Turányi Gábor megemlékezésében. S milyen teljes volt ez az előttünk példaként álló szabadság! Egy életművön belül ekkora, s minden állomásában minőségi szellemi utat bejárni a strukturalista indíttatású egyéni koncepcióktól (Domus), a realista irányba elmozduló átmeneti nagy művön át (Videoton) tovább azt azt kibontókig (Nézsa, Balassagyarmat) egészen a mélyen a hely karakteréből gyökerező fontos és időtálló épületekig (Wallenberg, Hapimag) nem csupán arról tanúskodnak, hogy a meghatározó szellemi áramlatok kimagasló és egyéni minőségben hatottak pályájára. A kísérletezés, a tökéletesség érdekében gyakorolt folytonos újrakezdés és az építészet autonómiája iránti elkötelezettség önfeledtsége sugárzik a terveket nézve, az általa alkotott terekben járva.

Számára volt átjárás a műépítészet belső diskurzusainak zárt világa és az építészet közérthető, átélhető, s ezért széles körben elfogadott megközelítései között. Lassan másfél évtizede, az építészeti kritika körül csetlő-botló doktori értekezésemhez kértem véleményt építészektől, többek között Reimholz Pétertől, kinek válaszát most afféle palackpostaként kinyitottam: „Látni és érteni kell megtanulni, és megtanítani, bevezetni az embereket az építészet csodás, jelentésekkel, összefüggésekkel gazdag világába. Jelenleg ez a világ zárt és ismeretlen." Azóta talán még zártabb, s még inkább ismeretlen ez a világ, az olló nagyobbra nyíltnak tűnik, mint valaha. A Bécsi kapu téri apartmanházának építészeti nyelvezete az a közös metszet lehetne, amely az ő szóhasználatával absztrakt és valóságábrázoló építészetfelfogások egymásutánjában épp a jelenkor absztraktot elutasító, hús-vér építészetre vágyó korszakában közös metszetté válhatna, oldandó a műépítészet univerzumának zártságán.

S végül az iskoláról. Sokak mestere, iskolateremtő építészprofesszor volt. Csomay Zsófiával párhuzamosan futó oktatói életműve egy letűnni látszó kor nagyszabású korpusza, amely az egyetemi műhelyek törékenységében erős, belső, evolutív fejlődési folyamataiban sosem a felszínest, a valamilyennek csak tűnőt, a nagy hangon szólót, az eladhatót vagy trendit, hanem a kitartó műhelymunkával kidolgozhatót, az időben elhúzódót, a tünékenyt és a csendesen, belülről fejlődőt tekintette mindig is az egyetemi lét nélkülözhetetlen szabadságát biztosító evidenciának. Az időkapu, mikor e falak között Turányi Gábor, Janáky István, Nagy Tamás és Reimholz Péter együtt oktattak, már bezárult, ugyanakkor, hogy miképp érdemes egyetemen tanítani, az ő máig ható kisugárzásukból, oktatói létük szenvedélyes és diszkurzív mintázatából táplálkozhat leginkább.

Posztumusz díjat adni általában annyit jelent, valamit utólag ismerni el, amit még a díjazott életében kellett volna. Reimholz tanár úr, Péter azonban itt van velünk. Életműve minden elemében érvényes forrása és mintája az építészet szabad művelésének és tudásmegosztásának, erre gondolva pedig mindannyiunknak erős támaszunk, hivatkozásunk vagy éppen titkos hátországunk lehet mindaz, amit tőle utólag is, ma is tanulhatunk.

Áldott az emléke.

2021. november 11.

Szabó Levente

Somogyi Krisztina építészetkritikus, vizuáliskörnyezet-kutató, a Széchenyi István Egyetem Művészeti Kar Design Tanszékének docense és a BME Építőművészeti Doktori Iskola oktatójának laudációja:

Moholy-Nagy-díj 2020 Csomay Zsófia / méltatás

Építész biciklin – ha Csomay Zsófiára gondolok, akkor így látom őt magam előtt: elsuhan a Vízivárosban vagy a Vérmezőn, lendületesen érkezik a MOME-ra, vagy éppen mindjárt indul Akarattyán a boltba.

Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy az „építész biciklin" nemcsak egy konkrét kép, hanem absztraktabb szinten is létezhet, az életmű kapcsán is elénk vet gondolatokat. „Építészet biciklin" – ezzel a remélhetőleg gördülékenyen befogadható metaforával teszek kísérletet arra, hogy a MOME idei (tavalyi) Moholy-Nagy-díjazottját, a kortárs magyar építészet egyik kiemelkedő alkotóját, az egyetem építészoktatásának meghatározó alakját méltassam. Arról a nagy energiákat, gyakran nehéz hegymeneteket legyűrő, elszánt mozgásról akarok szólni, ami egy jelentős építészeti életmű létrehozásához ugyanúgy szükséges, mint az egyetemi oktatásban való több évtizedes aktív jelenléthez, vagy a közéletben vállalt véleményalkotó szerephez. A csúcsokra jutás – Ybl-díj, Pro Architectura díjak, Nívó Díj, Kotsis Iván Érem, Érdemes művész és Príma díj – állomásai között lankák, völgyek és újabb emelkedők jöttek.

A metafora kapcsán egy olyan építész pozícióról is kívánok szólni, amely itt van emberközelben, de mégis, a hétköznapi sétálás tempójához képest gyorsabb, előttünk halad.[1] A biciklin ülő nézőpontja más: picit magasabban van. Aki ott ül, messzebbre lát, előrébb jár. Ezt az előttünk haladó alkotót, és a jelenben is változó, erre-arra kanyargó életutat vetítem ma a tisztelt ünneplő hallgatóság elé.

Mozgás, lendület, energikus jelenlét, dinamika, távlat – Zsófi megnyilvánulásai számomra ilyenek: legyen szó tervpályázat felett kialakuló vitáról, egy épületről alkotott véleményéről, kollégáról, diplomavédésen elhangzó védőbeszédről vagy éppen a számára oly fontos budai vár környezetének vagy a Balaton-partjának alakulásáról, alakításáról. A nagy amplitúdókkal, széles érzelmekkel megfogalmazott vélemények erejét azonban mégsem a lendület, hanem éppen ellenkezőleg a nyeregben ülés biztonsága, a belső mag stabilitása adja. Ez a magabiztos értékrend részben öröksége is: kapcsolható a Veszprémben megélt gyerekkorhoz, a Medgyaszay István építész építőmestereként dolgozó nagypapához, a nehéz sorsot megélt építész édesapához, majd az Iparművészeti Főiskolához, Szroghoz, Jánossyhoz, Jurcsikhoz. És persze a pályatársaktól is sokféle lendületet kapott az évtizedek során: az évfolyamtársak –Jahoda Maja, Detre Villő, későbbi férje Reimholz Péter –  a munkahelyeken – így a KÖZTI, a Soform és a CET Budapest építészirodában lévő munkatársak és az egyetemi kollégák; a velük való közös munka impulzusa jelentős.

Az életmű fontosabb állomásain végigtekerve, a Budapestre tervezett irodaházak, enteriőrök, lakóépületek, iskolák, közösségi helyek, a Békéscsabai Megyei könyvtár, a Királyi Pál utcába tervezett Art Hotel, a Herendi Porcelán Manufaktúra, a vári Collegium Budapest, Raul Wallenberg Vendégház, a veszprémi Völgyikút állomásai jönnek szembe velünk. Majd visszajutunk Zugligetre. Oda, ahol a szakmai életpálya elindult, majd kibontakozott mind tanári, mind építészeti értelemben. Itt letámasztjuk a biciklit: közel kerülünk az új campus nyitányaként megépült Műhelyház és Műteremház épületeihez, amely tériségével részt vesz abban az implicit tanulási folyamatban, ami az építész szakma elsajátításának kulcs fontosságú eleme. Egy feszesebb, szigorúbban szerkesztett építészet felől haladunk egy kontextuálisabb, a korral, hellyel, idővel és használattal kapcsolatos kérdéseket mélyebben firtató alkotásmód irányába.

Mesterének, Jánossy Györgynek a szavait ide emelve: „Az építészetet a közösség programozza. Nem csak saját korunknak építünk, az épület száz évig áll, tehát a következő generációk számára is elfogadhatót kell létrehoznuk."[2] Zsófia a 80. születésnapjára készített interjúnkban pedig így fogalmazott: „Mostanában az egyik legfontosabb kérdésnek a várossal, városokkal való hiteles és szakmailag megalapozott foglalkozást érzem, ami nem a napi érdekek által vezérelt döntések függvénye, hanem soktényezős kutatómunka eredménye kellene hogy legyen. A kérdés nagyon szorító, hiszen az érzékelhető életforma-, klíma- és gazdasági helyzet változás, és a városok fizikai állapota mind sürget."[3] Ez a sürgetettség – hogy még egy kicsit fennmaradjak bicikli metaforám hátán –, a feladatok és problémák elé való odasietés olyan alkotói és tanári attitűd, amely nemcsak a hallgatóira, de az építészeti diskurzusra is nagy hatással van.

Zsófiát építőmérnök édesapámnak köszönhetően ismertem meg. Első építészeti kritikámat 1994-ben az általa – és Heppes Miklós által – tervezett és Pro Architectura díjjal jutalmazott Art Hotel építészeti átalakításáról írtam. Így, mint megannyi építészhallgató, én is elmondhatom, hogy pályaindításomban Zsófinak nagy szerep jutott. Márpedig az indulás mindenki számára meghatározó élmény. Az elmúlt évtizedekben a MOME építészképzését megismerve látom, hogy a szakmai tudáson túl építészhallgatók több generációja kapta útravalóként azt az élményt tőle, hogy nemcsak a mű, hanem a személy és a közösség is számít. Az odafigyelés, a mester felől érkező törődés megélése legalább olyan löket a pályaindításkor, mint a sok végig rajzolt tervvázlat. Márpedig Zsófia nemcsak lelkesedik, nemcsak támogatja hallgatóit, hanem oroszlánként küzd értük. De nemcsak értük: a fontos helyeket, értékeket, gondolatokat is ilyen lendülettel védi, felelősséget érez irántuk, úgy gondoskosik róluk, mintha gyermekei lennének. Ebben a féltő, harcias gondoskodásban – és nem a házak megjelenésében – érhető tetten számomra Zsófia építészetének női oldala.

A MOME felkérésére engem ért az a kitüntetés, hogy a rengeteg lelkes alkotó, építész, tanár kolléga, kórustárs, hallgató, pályatárs, megbízó és barát nevében elsők között gratulálhatok a Moholy-Nagy-díjához. Azt kívánom Zsófi, hogy sokáig bringázz még a szokott lendülettel előttünk, mert sokan vagyunk, akiket ez motivál, akik ennek örülünk. Életerőd és dinamikus jelenléted itt és most nagy erőt ad nekünk – épületeid pedig ezt a minőséget sokáig kiterjesztik majd térben és időben.

[1] vö.  Meggyesi Tamás promenadológia fogalma kapcsán megfogalmazottakkal
[2]Ferkai András: Jánossy György építőművész, Budapest, 2001. 6Bt Kiadó p.22
[3] Somogyi Krisztina: Csomay Zsófia 80 éves – A jelen nagyon izgalmas, Építészfórum 2020.06.04.

Somogyi Krisztina

2021.11.11.

A tizenötödik alkalommal megrendezett átadóra idén új díjtárgy készült, amelyet Ádám Krisztián, Ferenczy Noémi-díjas ötvösművész, a MOME Design Intézet oktatója tervezett. Harmóniában az egyetem fejlődésével, kiteljesedésével, a műtárgy egyszerre törekszik a névadó Moholy-Nagy filozófiájának tárgyi manifesztációjára, és annak az állandó változásnak a leképezésére, amelyet megélünk. A díjba transzponált értékek az átláthatóság, az empátia, az esztétika, az interdiszciplinaritás és az innováció. A tárgy üvegén, mint egy lencsén átnézve, más-más szögből más képet kapunk egy-egy helyzetről, ahogyan a világot is másképp érzékelhetjük különböző pozíciókból. A sokféle nézőpont átélése, a különböző tudományterületek közötti átjárhatóság kulcs a korunk kihívásaira keresett válaszok megtalálásához.

Az új műtárgyat az átadó ünnepség keretében leplezték le, melyben Kovács Emese, kortárs táncos, a Ziggurat Project interdiszciplináris és térszenzitív társulat alapító tagja működött közre. Ezt követően tartotta meg immáron Moholy-Nagy-díjasként előadását Csomay Zsófia, melyben a szakmai párbeszéd fontosságára hívta fel a figyelmet, számos szöveget idézve férjétől, pályatársától Reimholz Pétertől.

A díjazottat ezután az egyetem egy meglepetés-koncerttel is megajándékozta, amelyen a Kossuth-díjas kiváló művészek, Ránki Dezső és Klukon Edit Liszt: Az ideálok című művét adták elő. Mindez nagyban emelte az est fényét, hangsúlyozta az alkalom különlegességét.

A tavaly elmaradt, most megvalósult átadó alkalmával több életmű - korábbi és idei Moholy-Nagy -díjasok méltó ünneplésére valósult meg, amelynek jelentőségét az is emelte, hogy a fokozódó járványhelyzet miatt valószínűleg jó ideig nem rendezhető majd hasonló jelenléti rendezvény.

Az Építészfórum szerkesztősége ezúton is gratulál a díjazottaknak!

Szerk.: Winkler Márk