´56-os magyar építészek: Soós Zsuzsanna

Karácsony Rita ´56-ban külföldre menekült építészeket bemutató sorozatában ezúttal Soós Zsuzsanna mesél az életéről: a háborús emlékekről, az egyetemi évekről, és a bécsi tervezőirodánál töltött 35 év tapasztalatairól. A szerény képanyag és a konkrétumok hiánya ellenére személyes hangvételű története lebilincselően mutatja be a korszakot.

Ismét egy építésznő, ezúttal Soós Zsuzsanna életútját ismerhetjük meg röviden a sorozat újabb részeként. Az előző alkalommal Vállay Olga visszaemlékezését több fotó is illusztrálta, melyeken a fiatal építészhölgy férfi kollégái társaságában látható a bécsi irodában. A figyelem középpontjában állt – ezt a képek egyértelműen tanúsítják.

Soós Zsuzsannáról minden bizonnyal hasonló felvételek készülhettek az osztrák fővárosban, egy hasonló tervezőirodában, hiszen ahogy mondja: „akkoriban még nemigen volt Bécsben diplomás nő mérnök, csodának számítottam!"

Visszaemlékezését sajnos meglehetősen szerény képanyag kíséri, ráadásul a szövegben hiába keresnénk egyértelműen beazonosítható információkat – professzorok, kollégák, épületek megnevezéseit. Cserébe egy őszinte, helyenként humoros-ironikus írást olvashatunk, mely a 2017-es személyes találkozót követően, a legépelt hanganyag átdolgozásával, kiegészítésével született meg.

Érinti a középiskolai és az egyetemi éveket, a II. világháborút, majd az ’56-os forradalmat, ezen kívül a bécsi pályakezdés körülményeit – szakmai és magánéleti szempontból egyaránt.

Soós Zsuzsanna (Kiss Zsuzsa, Budapest, 1933–) önéletrajzi írása

_személyes találkozás Bécsben 2017. január 20-án

1933-ban születtem Budapesten és 1956. december 24-én „kellett" elhagynom Magyarországot, azóta Ausztriában, Bécsben élek.

Életrajzom:

Úgy gondoltam, hogy beszámolómhoz hozzátartoznak az akkori körülmények is, ezért írok kiegészítő sorokat, amelyek nem egészen az építészethez tartoznak.

Budapest

A gimnáziumot 1943 őszén kezdtem, Budapest ostroma előtt. Ebben az időben háború volt, a férfiakat elvitték katonának, bombázták a várost. Halottak lefedve az utcán, légitámadások… A németek megszállták a várost, mert már menekültek az oroszok elől. Jegyre adták a legtöbb élelmiszert, felrobbantották a hidakat, ekkor halálos csönd volt a városban, az emberek sírtak, egyre több légitámadásra került sor, mi is bevonultunk a pincébe a bombázások elől, két hónapig voltunk a pincében, közben megérkeztek az orosz katonák, akiknek az első dolguk az volt, hogy az óráinkat leszedték a karunkról.

1945. február vége felé elhagytuk a pincét, két hónapig nem mosakodott senki sem, el lehet képzelni, hogy hogy nézhettünk ki.

A kifosztott lakásokban tört ablakokat, aknák nyomait találtuk, de sütött a nap és boldogok voltunk. Az iskola is elkezdődött március végén.

Budán laktam. A Baár-Madas református, akkor még humán leánygimnáziumba jártam. Az iskolát két évvel az érettségim után államosították. Ebben az időben latin, német és angol nyelvet tanultam. Aztán az orosz lett a kötelező nyelv.

Az iskola már a háború előtt is híres volt, rendkívül jó tanári karral rendelkezett, akiktől nem csak a tudást kaptuk meg, hanem „nevelést" is, és törődtek azzal is, hogy milyen ember lesz belőled.

Azoknak, akik az érettségi után tovább akartak tanulni, már előtte írásban jelezniük kellett az osztályfőnöknek, hogy mit és melyik egyetemen szeretnének tanulni. Az osztályfőnök ezt továbbította, mi meg vártuk a behívást a felvételire. Két szakot lehetett megadni. Elsőnek az orvosit választottam, mert cserkész koromban (16 éves koromtól megszüntették) gyógyíthatatlan gyerekekkel foglalkoztam, és akkor elhatároztam, hogy orvos szeretnék lenni. Másodiknak az építészetet választottam, mert kedveltem a matematikát, szerettem rajzolni, szerettem a művészetet és érdekelt az építészet.

Vártam-vártam a felvételit, de csak nem jött az értesítés. Sokaknak sikerült, de sokaknak nem. Végül elmentem megérdeklődni, hogy miért nem kaptam értesítést és közben megtudtam, hogy az orvosira már nem vesznek fel senkit sem, de az építészkarra van lehetőségem, ha sikerül a felvételi.

Nemsokára megkaptam az értesítést, hogy felvételizhetek. Mivel nem a szokásos felvételi időszak volt, nagyon sok mindenből vizsgáztattak, matematikából, politikából, be kellett számolnom a családi viszonyaimról, arról, hogy milyen iskolából jövök, miért németből érettségiztem, miért nem tanultam oroszul (nem gondoltak arra, hogy az én évfolyamomban még nem volt orosz tanítás). Jó, hogy akkor eszembe jutott mondani – ezt nem kérdezték –, hogy egy elsőosztályú röplabdacsapatban játszom, és valószínűleg be fogok kerülni a válogatottba.

Két héttel később közölték, hogy felvettek a műszaki egyetemre, de azzal a feltétellel, hogy egy hónapig az egyetemi építkezésen kell dolgoznom. Sebaj, mondtam és boldog voltam, hogy sikerült! De utólag azt gondolom, hogy ezt a röplabdának köszönhettem. Egyébként a röplabdázást az első év után abbahagytam, mert az edzések után nem tudtam jól rajzolni, mert az ujjaim merevek voltak.

Az építkezésen egy hasonló sorsú diáktársnővel találkoztam. Az első napon téglát kellett adogatni, és mivel kesztyűnk nem volt, véres tenyérrel fejeztük be a napot. Másnap csákányozáshoz osztottak be bennünket az ott levő munkatársakhoz. A nap végén kijelentették a vezetőknek, hogy nem akarnak velünk dolgozni, mert miattunk nem tudják teljesíteni a normát! Harmadnapon vizet kellett hordanunk kannában az építkezésen dolgozóknak. Állványon kellett mászkálni, a társnőmnek tériszonya volt, így én hordtam a vizet, ő csak öntögetett. Megfenyegettek, ha nem jövünk gyorsan, akkor „végünk van"…!

Így kezdődött az egyetem 1951-ben.

Az egyetemen

„Össze-vissza" beszámoló

Kb. 1700-an kezdtük az évfolyamot, de sokkal kevesebben végeztünk.

Tankörökbe kerültünk.

Az évek folyamán 8 tervezési tankör volt.

Én a másodikban voltam – lányok jóval kevesebben voltak.

Szerencsére jó tankörbe kerültem.

Társaim közül egy-kettő híres ember lett:

Az első évben a lányoknak is volt elméleti és gyakorlati katonaoktatásuk. Próbára tették a lányokat a gyakorlaton, puskalövéssel kezdték. Sajnos nekem a lövés jól sikerült, mire azt mondták: „jó katona lesz belőled", mire én: „nem tudnék egy embert sem lelőni". Az órákra nem jártam, zaklattak, fenyegettek, szüleimnél is voltak. De mégiscsak megúsztam, mert a következő év elején elhatározták, hogy a lányoknak nem lesz katonaság.

Az egyetemisták körében bizonyos különbségek voltak. A többség a gimnázium, a technikum, érettségi után sikeres felvétellel került be az egyetemre. A kisebbség a munkásosztályból érkezett, hiányos képzettséggel, a kommunista párt támogatásával nyert felvételt.

Eszembe jutott, hogy néha a tanulásnál is voltak nehézségeik, mert pl. a kötelező orosz nyelvtanulásnál még a magyar nyelvtani kifejezéseket sem tudták igazán (alany, állítmány stb.), először ezt kellett nekik megtanulni, és addig a többiek, akik a középiskolában nyelveket tanultak, nem haladhattak tovább. De nem szabad elfelejteni, hogy mivel a párt ott volt a háttérben, nem lehetett tudni, hogy közülük kik előtt kell „vigyázni" arra, hogy nehogy pártelleneset mondjunk. Később hallottam, hogy a diploma után sokan nagyon jó állásokat kaptak.

A diákok helyzete

„Össze-vissza" beszámoló

Úgy kezdem, hogy nagyon szegények voltunk. Kevesen voltak, akik megengedhették maguknak, hogy jó felszerelésük legyen. Mi egyszerű tuskihúzóval rajzoltuk, egyszerű rajztáblán a terveket, Dipa-kartonszerű papíron, ahol, ha elrontottál valamit, nem lehetett kijavítani és emiatt az egészet újra kellett kezdeni. Ez szörnyű volt! Viszont éppen emiatt nagyon jól megtanultunk rajzolni és a kihúzóval bánni. A későbbi években fejlődés következett be, graphosszal rajzolhattunk és különböző sablonokat is használtunk. Logarléccel számoltunk, ez mostanában szinte ismeretlen a diákok körében.

Szigorúan vették az előadásoknál a hiányzást, minden alkalommal volt létszámellenőrzés.

Szorgalmasan kellett tanulni, mert pótvizsgázni ugyan lehetett, de évet ismételni csak egyszer. Ezért nem tudtunk semmiféle munkát vállalni, mert a tanulás volt a fontos és nem a pénzkeresés.

A szakmai tárgyakon kívül az orosz nyelvtanulás mellett volt még párttörténet is, ahol a gyakorlati órákon semmit sem kérdezhettünk, mert tudtuk, hogy annak „nyoma" lesz!

A gyakorlati tervezési órákon, elsősorban a lakóépület-tervezésnél, a saját ötleteidet nem ismerték el, a szocialista realizmus, az Oroszországból jövő stílus uralkodott és ezen változtatni nemigen lehetett. 

Ebben az időben a nyugati építészetről, más országok épületeiről, építészeiről, az új technikákról és az új anyagokról semmit sem tanultunk. Néha a folyóiratokban olvastunk valamit, ez volt a legtöbb. A diploma évében, a Középülettervezési tanszéken beszélgettünk a híres nyugati épületekről és építészekről. Később ennek hasznát vettem, mert Bécsben részben emiatt, részben a professzorom nevének megemlítése miatt – mivel ismerték – vettek fel az első munkahelyemre.

Érdekességből írom, hogy a lányok helyzete nem volt mindig a legkönnyebb. Pl. az egyik tanszék tanársegédei a gyakorlati órákon, tréfának szánva a szerintük nem műszaki egyetemre való lányokat – nekik a babakocsi mellett van a helyük – a falitábla mellé állítva tettek fel nekik kérdéseket a leadott anyagról, mert nevetségessé szerették volna tenni őket. Nem emlékszem arra, hogy valaha is fiútársainkat hívták volna ki a táblához.

A tanárainkról

Több emlékem, történetem van a tanárainkkal kapcsolatban. Sajnos a nevükre már nemigen emlékszem. De egyiküket nem felejtem el. A statikus, prof. Dr. Csonka Pál előadásain fantasztikus tudásával elragadtatta a tanulókat. Nagyon megbecsültük őt.

A lakóépületek professzora időnként elég profán megjegyzésekkel tarkította az előadásait, így az órák többnyire vidámak voltak.

A középülettervező professzor sokszor dicsérte önmagát.

A művészettörténet professzora pont nálam a délutáni vizsgáztatáson a vizsga közben elaludt. Befejeztem a mondanivalómat, mikor felébredt és azt mondta, „na és hogy van tovább?" A háttérből halk nevetés hallatszott, mire én majdnem mindent megismételtem és jelest kaptam.

A matematikatanárunk a vizsgáztatásnál mindenkiről tudta, hogy hol ül az előadáson. Nagyon jól tanított.

A szabadkézi rajztanárunk az első aktrajzolás után kijelentette, hogy semmiféle megjegyzést nem tűr el az aktokkal kapcsolatban és részletesen elmagyarázta, hogy hogyan kell embert rajzolni és mire kell figyelni.

Az orosz nyelvtanárunk anyanyelve orosz volt és néha énekelt oroszul, hogy a nyelv dallamára figyeljünk.

Az első órák ábrázoló geometriából a humanista gimnáziumból jövőknek, így nekem is, katasztrofálisak voltak, semmit sem értettünk belőle. Szenvedtünk! Szerencsére az öcsém értett hozzá és segített.

Nyári gyakorlat

Az egyetemi évek alatt két alkalommal egy-egy építkezésre mentünk nyári gyakorlatra. Az építésvezetők osztályozták a részvételt, egyszer jelest kaptam, amire máig büszke vagyok. 

Diploma és munkavállalás

A diplomatervemet a Középülettervezési tanszéken adtam be. A témát magam választhattam, ami egy kultúrház tervezése volt, mozival egybekötve.

A helyszín Tatán, a Tatai tó közelében volt, amiről egy helyszínrajzi beszámolót kellett írnom. A terveket, alaprajzokat, homlokzatot, metszeteket, perspektívát szabad kézzel rajzoltam, a műszaki rajzokat is. A tanszéken jelest kaptam rá, de a vizsgáztató bizottság a szerkezeti, statikai szabadkézi rajzolást nem tartotta helyesnek, így jó eredménnyel végeztem. Ezért elég szomorú voltam, mert hiszen körzővel és vonalzóval sokkal könnyebb, egyszerűbb lett volna ezeket megrajzolni. 1956 májusában diplomáztam.

Még a diploma megvédése előtt minden hallgatót elhelyeztek, mindenki kapott munkát. De nem választhattál, oda kellett menni, ahová küldtek. Nekem lett volna Budapesten is lehetőségem, de Győrbe helyeztek. Gondolom, nem voltam jó káder. Győrben sohasem voltam, mert akkoriban nem volt utazgatásra pénzünk. Győrben senkit sem ismertem, lakásom sem volt. Pesten volt a családom és minden ismerősöm. 

Családi magánbeszámoló – Győr

Győrbe kerültem egy kisebb tervezőirodába. Kedves város, kedves emberekkel. Az első szállásom egy pincelejáró ablak nélküli előszobájában volt, egy szekrénnyel, egy ággyal. Az első este a ház melletti folyóparton üldögéltem nagyon elkeseredett állapotban. Másnap a kollégáim mindenben próbáltak segíteni, nagy szeretettel fogadtak. Négy hónapig voltam Győrben, több lakásban is laktam.  Megpróbáltam Pestre visszakerülni. Közben a vőlegényem is éppen ebben az évben (1956 őszén) diplomázott, református lelkész lett. Őt pedig Pécsre helyezték lelkészi szolgálatba. Engem visszahelyeztek Pestre, de mivel ő Pécsen kapott állást – az októberi esküvőnk után Pécsre kerültünk mindketten. Ezek után engem Budapestről „könnyen" helyeztek Pécsre.

Az 1956-os forradalom, családi események – Pécs

Október 23-án kitört a forradalom. Még két hónap múlva sem dolgozott senki. Én összesen csak két hetet dolgoztam egy nem kifejezetten tervezéssel foglalkozó irodában Pécsen.

Sajnos megbukott a forradalom, a csodálatos pár nap után elvesztettük újra a szabadságot. Ezekben a napokban a férjem rokonsága Debrecenből értesített minket, hogy férjem édesanyja nagyon rosszul van, és látogassuk meg. A látogatás után vonatra ültünk Budapest felé. A vonaton majdnem kizárólag orosz katonák ültek és tudtuk, hogy Magyarországnak vége. Megszállták az országot az oroszok.

Budapestre érkezve tudomásunkra jutott, hogy a férjemet keresi a rendőrség Pécsen, figyelmeztettek, hogy ne menjünk vissza. Annyiban vettünk részt a forradalomban, hogy a férjem segített a felkelőknek, akik még a Mecsekben voltak, gyógyszert, élelmiszert, meleg ruhát küldött nekik. Ezt megtudták egy elfogott felkelő férfitől, akit erőszakkal kifaggattak és ezért keresték a férjemet.

Így, mivel nem tehettünk mást, valamint édesapám is azt tanácsolta, hogy hagyjuk el Magyarországot, mert esetleg börtönbe is kerülhetünk, december 23-án elhatároztuk, hogy Ausztriába indulunk.

Előttünk már sokan elmenekültek, de mi vártunk arra, hogy hátha mégis jobbra fordul a helyzet. Nem könnyen, de eljutottunk Mosonszentjánosig. Onnan pedig december 24-én egy csoporttal, helybeli vezetővel, sok-sok nehézséggel – akkor már lövöldöztek is a határ közelében – a téli hidegben, kilométereket gyalogolva értünk a határhoz. A reggeli órákban az osztrák határőrök megtaláltak bennünket és bevittek minket traktorral Frauenkirchenbe.

Nagyon fájt a szívem, hogy el kellett hagynunk a hazánkat!

Ausztria – Frauenkirchen – Bécs

A menekülteket táborban helyezték el. Mi is bekerültünk karácsony napján egy nagyobb raktárszerű helyiségbe, ahol két szalmazsákot és takarót kaptunk. Innen napok múlva továbbvitték az embereket Ausztria különböző helyeire. Frauenkirchen városkában egyetlen egy osztrák protestáns család volt, a patikus családja. Meghívtak minket karácsony másnapján ebédre. Elmondtuk, hogy mi a célunk, szeretnénk felvenni a kapcsolatot a Református Egyházzal Bécsben, mivel a férjem református lelkész. Telefonáltak Bécsbe, majd közölték velünk, hogy várnak minket. Pénzünk nem volt, kaptunk tőlük 35 Schillinget az autóbuszjegyre, így kerültünk fel két nap múlva Bécsbe. Nagyon izgultunk, mert még nem jártunk külföldön. Akkor még a televízióból sem tudtunk meg semmit, mert Budapesten még nem volt televízió és elképzelésünk sem volt a Nyugatról.

Megtaláltuk a református központot, ahol nagyon szívesen fogadtak minket és mindenben segítségünkre voltak. Rögtön kaptunk szállást, egy akkor megürült lelkészlakásban, ahol már több menekült is lakott. Ezenkívül megkérdezték a férjemet, hogy elvállalná-e a menekültek gondozását, a velük való törődést, az egyházi szolgálatokat; akkor már a menekültek száma kb. 200 ezerre emelkedett. A férjem szándéka az volt, hogy Svájcba menjünk tovább, ahol teológiából magasabb fokon továbbképezhette volna magát. De meggondolta, mert látta, hogy nagy szükség van magyar lelkészre Bécsben és ezért elvállalta a felajánlott munkát.

Megjegyzem, 2006-ig a bécsi magyar reformátusok lelkésze volt. 

A kivándorlás ügyében Bécsben és a menekülttáborokban a nyugat-európai országok, Amerika, Ausztrália és Kanada küldötteinél lehetett jelentkezni. Mindenekelőtt rákérdeztek a foglalkozásra, és arra hogy milyen munkát tudnának vállalni a menekültek. Megvizsgálták az egészségi állapotukat is, pl. Amerikában nem fogadták be azokat, akiknek a tüdejével bármi problémája volt. Leginkább az egyedülálló diákokat keresték. Nem egyszerre vitték el az embereket, lezárták a regisztrálást, de idővel ismét lehetett jelentkezni.

Mi mindketten nagyon sokat segítettünk, mert a menekültek általában nem beszélték az idegen nyelveket (német, angol), csak magyarul tudtak. Mivel valamennyire tudtunk németül, fordítottunk és tolmácsoltunk.

A menekülttáborok zsúfolásig voltak, az egymás mellett levő családokat lepedőkkel választották el, többször volt veszekedés közöttük. A legrosszabb az volt, hogy nem volt munkájuk, tennivalójuk, esetleg mosogatást, takarítást vállalhattak.

A nagy kivándorlások befejeződése után az volt az áldatlan helyzet Bécsben, hogy a magyarországi börtönökből szabadultak – nem a politikai okokból bebörtönzöttekre gondolok, hanem csavargókra, bűnözőkre – itt ragadtak. Ezek az emberek nem tettek jót a magyarok hírnevének!

Bécsben szerencsére nemcsak a férjem, hanem én is hamar – 1957. februárban – találtam munkát. A már hetekkel korábban ott levőket kérdezgettem és megtudtam, hogy a Műszaki Egyetem hirdető tábláján álláslehetőségeket kínálnak. Elmentem oda, ahol éppen akkor több magyar diák tartózkodott, mire az egyikük mondta, hogy az egyik tanszéken, az emeleten keresnek valakit; mondta, menjek fel, próbáljam meg. Azt hittem, hogy ez jó vicc! De felmentem a tanszékre, a professzor fogadott, szakmailag kikérdezett, megtudta, hogy valamennyire ismerem a nyugati épületeket, építészeket – ahogy már említettem, mindezt az én magyarországi professzoromtól tudtam –, és végül felvett munkatársnak! Így kerültem a várostervezési tanszékre, az persze előny volt, hogy németül beszéltem. Kb. két évig dolgoztam az egyetemen.

Ellenben közbejött valami, ami miatt időben „eltolódtam". Két év alatt két kisgyermekem született. Emiatt nem kereshettem új állást. Közben a svájci és hollandiai református egyház segítségével lakásunk is lett Bécs belvárosának környékén.

Nem sokkal később sikerült elhelyezkednem egy, az otthonunktól nem messze lévő, nagyon jó 3. kerületi tervezőirodában. Nem állami, hanem magánirodában, kb. 25 alkalmazottal. Akkoriban még nemigen volt Bécsben diplomás nő mérnök, csodának számítottam! Ismeretséggel kerültem be. Ismerősöm leendő főnökömnek volt a barátja, emiatt vettek fel, de a főnök eleinte arra gondolt, hogy egy hónap után elküld, mivel mit kezdjen egy „nő" építésszel!

Az akkori főnök felesége, aki a bérfizetéseket intézte, rögtön odahívott magához és elmagyarázta az általam egyáltalán nem ismert elektromos számológép működését, gyorsan és németül, amiből jóformán egy kukkot sem értettem. Szörnyű volt! A kollégák sem voltak túl barátságosak velem, semmit sem mondtak, semmit sem mutattak meg, hogy mi és hogy van az irodában. De végül egy diáklány, aki gyakorlaton volt ott egy hónapig – a nagymamája magyar volt, ő nem tudott már egy szót sem magyarul – megszánt és odalépett hozzám, kedvesen segített és még egy kávét is hozott nekem. Megkönnyebbültem! Később, mikor már jóban lettünk, megmondtam nekik a véleményemet a kezdeti hozzáállásukról.

Másnap reggel a főnököm, aki kb. 20 évvel volt idősebb nálam, ismertette az iroda munkáit, a tennivalókat. Utána elvitt magával egy építkezésre, ami éppen az átadás előtt állt. A következő nap, mivel fogalma sem volt arról, hogy mit tudok, vagy mit nem tudok, csak azt tudta, hogy Budapesten diplomáztam és Bécsben a városépítő tanszéken dolgoztam, megbízott egy kb. kétszobás nyári „vityilló" tervezésével és a beadási tervek megrajzolásával. Az elkövetkező napokban egy Linzben épülő négyemeletes ház kőburkolatát kellett megrendelnem. A főnök figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, nehogy elrontsam a rendelést. Emiatt napokig nem aludtam, mert ilyet még sohasem csináltam. A hónap végéig izgultam, de a hónap végén lejárt a próbaidő és utána felvettek véglegesen az irodába. Tehát valószínűleg nem hibáztam!

Az irodában többnyire lakóházakat, lakótelepeket terveztek, a kiviteli terveket készítették és a kivitelezést ellenőrizték. Ezenkívül egyéb épületekkel is foglalkoztak: iskolával, szállodával és irodaépülettel.

A tervezőiroda feladata volt a munkaszerzés, tárgyalások az építtetővel, az állami hatóság általi engedélyeztetés, a vázlatterv és a beadási terv, a kiviteli tervek megrajzolása, megbeszélések a statikussal, más szakemberekkel és a kivitelező vállalattal, az építkezések ellenőrzése és az épületek átadása.

Az én feladatom volt a helyszínek optimális, lehetséges kihasználása, számításokkal együtt, a beadási tervek és a kivitelezési tervek megbeszélése, részben rajzolása, a műszaki megbeszélések különböző vállalatokkal, a rajzok ellenőrzése, a hivatalos ügyek intézése, a munkabeosztás és az építkezés felügyelete.

Az irodában a főnököm mellett egyedül én voltam okleveles mérnök. Pár év múlva már teljesen önállóan dolgoztam, a főnökömmel természetesen mindent meg kellett beszélnem, az ötleteimet mindig elfogadta. Először az építtető kívánságait kellett meghallgatni és ezek alapján kezdtem el a tervezést.

Hosszú évek után elkezdődött a számítógépes rajzolás, de ez elsősorban a technikusokra vonatkozott. Én továbbra is szabad kézzel rajzoltam, amit aztán a technikusok lerajzoltak számítógéppel. Megjegyzem, hogy Bécsben nem volt, vagyis nincs ún. rajzoló foglalkozás, mint Budapesten, itt mindenkinek többet kellett tudni, mint rajzolni, műszaki tudás is kellett hozzá.

Perspektívákat, maketteket nem készítettünk, ezt csak a pályázatoknál kellett. A panel Bécsben nem volt jellemző, téglából, nem előregyártott elemekből, durizolból építettünk. Általában vasbeton födémmel. Nagy hangsúlyt fektettünk a szigetelésre, hangszigetelésre (pl. elválasztó falak, lefolyók hangszigetelése).

Soha nem gondoltam arra, hogy önálló saját irodám legyen. Elsősorban azért nem, mert nem voltam bécsi, nem volt olyan nagy ismeretségem, hogy megbízást kaptam volna. Ezenkívül láttam, hogy a főnöknek az volt a fő feladata, hogy megbízásokat szerezzen, én pedig tervezni szerettem. Mivel kis iroda volt, mindent jól megtanultam, amit egy nagy létszámú irodában nem lehet, ahol mindenki csak egy részt rajzolhat és az egészet nem tekintheti át. Nagyon szerettem a munkámat, igen változatos volt, minden nap örültem, hogy dolgozni mehetek.

Beszámoló a magánéletemről

Össze-vissza

Bécsben éltünk már egy éve, mikor váratlanul csöngettek az ajtónkon, megjelent a budapesti évfolyam párttitkára, akit jóformán nem is ismertem. Mindenféléről kikérdezett, tartózkodóan felelgettem, de nem tudtam meg, hogy miért is jött.

Abban az időben nagyon óvatosak voltunk, észrevettük, hogy az utcán a férjemet követik, de másokkal is volt így. A követségre sem volt tanácsos bemenni, mert előfordult, hogy aki bement, nem jött többé vissza.

10 évig nem mehettünk haza Magyarországra. Szüleim nem egyszerre, hanem csak külön-külön jöhettek hozzánk. A testvérem sem jöhetett a gyerekeivel, csak felváltva, mert valakinek otthon kellett maradnia „túszként"!

Az óvodás gyerekeinktől megkérdezték, hogy hol van a nagymamátok. A többi gyerekért jöttek a nagymamák az óvodába, mire azt felelték, hogy a mi nagymamánk a telefonban van! Később sem értették meg, hogy hogyan lehetett ilyen világ.

Hogy nem láthattuk egymást és nem találkozhattunk a családdal, ez nagyon hiányzott.

Honvágyunk nem volt, mert bekapcsoltuk a rádiót és a kommunista szólamok, hírek hallatán örültünk, hogy Bécsben vagyunk.

Később már mehettünk Magyarországra, eleinte a határon szigorúan ellenőriztek minket, de a helyzet az évek során jobb lett.

Míg otthon voltunk, a pénz hiánya miatt nem utazgathattunk, azóta jól megismertük Magyarországot, sok szép helyen jártunk, örültünk, hogy ott lehettünk.

Amint az elején írtam, új lakásba költöztünk a második kerületbe. Ott laktunk 40 évig. De azután megvettünk egy telket, amelyen egy kicsi házacska állt. A telek nagyon szép helyen van az Alte Donau – Öreg Duna mentén, a „kék" Duna közelében, ahol a meglévő ház fölé, cölöpökre támasztva építettük meg az emeletet. Minden fából készült, a tervezésnél megpróbáltam kihozni a maximumot. Minden jól sikerült és szeretünk itt lakni, mert a víz is nagyon közel van, ahol fürödni lehet.

Mindketten karitatív tevékenységet is végeztünk. A 90-es évektől kezdve Erdélybe jártunk, magyar területen lévő árvaházakat, csecsemőotthonokat látogattunk. Orvosságot, tápszert, élelmiszert, ruhát, matracot, ágyneműt, pelenkát stb. vittünk nekik. Miután 3 éves korukban a gyerekek óvodába kerültek, néha más városban lévő óvodákban is meglátogattuk, támogattuk őket.

Soós Zsuzsanna

Szerk.: Karácsony Rita