´56-os magyar építészek: Vállay Olga

Karácsony Rita Magyarországról ´56-ban elmenekült magyar építészek életművét bemutató sorozata ezúttal ismét az Amerikai Egyesült Államokba kalauzol minket. Vállay Olga munkásságáról sajnos kevés tervdokumentum maradt fenn, de életútja sok izgalmas és elgondolkodtató történetet tartogat. 

Szokolay Vállay Olga (Budapest, 1932–) 1950-ben iratkozott be a Műegyetem építészmérnöki karára, ahol a „B", kivitelező tagozatra került. A szocialista realista stílusdiktátum idején készített diplomatervét a bíráló bizottság „modernistának" bélyegezte, ami a korszakban elmarasztaló jelzőnek számított. Ennek ellenére sikerült megvédenie munkáját, így 214 társához hasonlóan – akik közül 35 volt nő – 1954-ben megkapta diplomáját.

Az egyetem után egy cementipari vállalathoz osztották be, illetve kisebb átalakítási-tervezési feladatokban is részt vett az 1956-os forradalmat megelőzően. 1956 november elején férjével együtt döntöttek Magyarország elhagyása mellett, azonban külön autóval indultak útnak, és kisebb-nagyobb bonyodalmak után csak Bécsben látták egymást viszont.

Bécsben mindkettejüknek hamar lett állása, de Magyarország közelsége miatt végül biztonságosabbnak ítélték az amerikai egyesült államokbeli letelepedést. Szokolay Vállay Olga Bridgeportban (CT) szembesült azzal, hogy nőként nehezebb a tervezői pályán boldogulni – a Fletcher & Thompson vállalatnál ugyanis belsőépítészként vették csak fel, mondván, hogy a kollégák nem szívesen követnék egy nő utasításait.

Az oktatói pályán ezzel szemben nem érte megkülönböztetés: két évig tanított a bridgeporti egyetemen, majd a Norwalk State Technical College-on, ahol a statikától a tervezésig, műszaki rajztól a grafikáig, sőt számítógépes tervezésig számos területtel foglalkozott.  

Szokolay Vállay Olga visszaemlékezése
_online videóbeszélgetés 2016. október 2-án

Műegyetemi évek

1950-ben körülbelül négyszáznyolcvanan kezdtük el az első évet. Időben maximum tíz százalék végzett, köztük voltam én is; 1954. december 19-én diplomáztam a kivitelező (építőmérnök) szakon.

Az építőművészek egy félévvel többet tanultak, összesen kilenc szemesztert és erre jött még mindenkinek a diplomafélév. Érdekesség, hogy a mesterdiplomámat a Bridgeport, connecticuti egyetemen pontosan 20 évre rá kaptam meg, amikor már tanítottam ugyanott.

Nagyon szerettem a Műegyetemen az építészettörténetet, pedig a történelem sosem volt az erősségem. Ennek ellenére mindig tiszta jeles voltam a gimnáziumban, történelemből is. Pedig nem nagyon tudtam, mert a matematikával ellentétben, nem volt logikus. A történelmet kizárólag a művészettörténeten keresztül tudtam valamelyest megérteni, illetve megjegyezni.   

Professzorainktól annak idején édeskeveset hallottunk nyugati országok építészetéről, kivéve a válogatott történelmi épületeket. Erre mi sem jellemző jobban, mint a felvétel előtti ismertető ülés, melynek részeként Bonta János tanársegéd vetített képekkel illusztrálta a világ építészetét. Az egyik kép Frank Lloyd Wright Vízesésházát mutatta be. A vetítés után B. J. megkérdezte, hogy melyik épület tetszett legjobban. Nekem a Vízesésház tetszett nagyon. Mire ő tudomásomra hozta, hogy ejnye, annak nem szabad tetszenie, mert az „imperialista"…

Rados Jenő és Csonka professzorok voltak a meghatározói egyetemi éveimnek. Rados prof. Építészettörténeti Tanszéke szervezett egy felmérési gyakorlatot: a másod- és harmadév közötti nyáron Győrbe mentünk, hogy felmérjük a győri Nagytemplomot. Brigádokban dolgoztunk, mindegyik három fiúból és egy vezető lányból állt. Az én brigádomban volt az évfolyam három legcsinosabb sráca. Úgy hívták magukat: „a Szépek"... Már csak egy él közülük.

Rados professzor tanszékén készítettem el a diplomatervemet is. Nem volt annyira jó élmény a diplomaterv és a védés, mint ahogy elképzeltem, mert sajnos Rados professzor, akit személy szerint is nagyon szerettem, nem mert kiállni mellettem. Ez minden bizonnyal az egyik, első év őszén történt igen kényes ügyem eredménye volt.

Egy kedves barátommal vasárnap délelőtt elmentünk egy kávézóba beszélgetni. Mesélt arról, hogy a nővére és annak olasz diplomata férje Pakisztánban élnek és csak évente kétszer mehetnek haza Rómába. Karacsi város neve elhangzott a beszélgetésben. Két férfi ült nem messze tőlünk, aztán egyszer csak elmentek. Nem sokkal később bejött egy rendőr, odament a barátomhoz, aki azt hitte, hogy esetleg rossz helyen parkolt a motorbiciklijével. De nem erről volt szó. Átkísérték az utca túloldalán levő őrszobára. Engem pedig otthagytak. Egy idő után átmentem én is – mondták, jó, hogy jövök, mert éppen értem akartak jönni. Átvittek minket a Bocskai úti kapitányságra és ott láttuk a nagyteremből kijönni azt a két férfit, akik a közelünkben ültek a presszóban. Rögtön tudtuk, hogy besúgókkal állunk szemben, de vajon mit mondtak rólunk? Barátom Kazincbarcikán dolgozott, mesélt arról is, hogy mi minden megy ott rosszul, (amiről nem illett beszélni), de nem tudtuk, hogy mi a vád ellenünk. Együtt hívtak bennünket kihallgatásra, ahol kiderült, hogy a besúgók azt vélték hallani, hogy mi együtt akarunk disszidálni! Pedig ilyesmiről szó sem volt. A beszélgetésből azt „hallották", hogy Algíron keresztül mennénk… Pedig mi csak Karacsiról beszéltünk, ami, hogyha megnézzük a térképet, Pakisztánban van... És arról, hogy ott élnek a barátom rokonai.

Egyáltalán miért akarna valaki disszidálni Magyarországról, mikor itt egyetemre járhat? Valószínűleg ez a válasz volt az, ami megmentett minket. Elengedtek, azzal a feltétellel, hogy elérhető távolságban maradunk, nem megyünk ki a városból. Ennek aztán nem volt folytatása, de az egyetemen is tudtak róla, nyilván a káderlapomra került és egész egyetemi pályafutásomat végigkísérte, illetve kísértette. Innentől kezdve „persona non grata" voltam.

Diplomatervemet Sárospatakra, a vár környékén lévő történelmi környezetbe készítettem. Lent a Bodrog partján volt egy több száz éves roma település. Elmentem a helyszínre, hogy felmérjem a területet. Míg fent a várnál fényképeztem, rajzolgattam, addig lent sok rajkó gyűlt össze. Felkiabáltak, hogy fényképezzem le őket. Lementem, készítettem néhány felvételt. Egyszer csak odaperdült hozzám egy fiatalasszony, hogy az ő kislányáról külön készítsek fotót. Ágika kezébe nyomtam egy margarétát, őt is lefotóztam „külön a többitűl"… Az asszony elpanaszolta, hogy mindig jönnek a művészek Sárospatakra, akik lefestik, fényképezik őket, de ők ebből nem látnak semmit. Megígértem, hogy a fényképésznél otthagyom nekik kifizetve a képeket, amit meg is tettem. Onnantól kezdve nagyon megkedveltek. Délutánonként a hűvös cukrászdában dolgoztam, ott rajzoltam fel, amit aznap felmértem és lefotóztam. Időnként követőim, a kis rajkók megkörnyékeztek, hogy adjak 50 fillért „fagylajtra"…

Végül elkészült a diplomatervem. A védésen az volt a vád, hogy a tervem „modernista."

Álljunk meg a definíciónál: az, hogy „modern", azt jelenti, hogy a jelenlegi technika, kultúra jegyében mindent optimálisan felhasznál. A „modernista" megbélyegzés volt arra, ha valaki a motívumokat, elemeket saját kényére-kedvére, l’art pour l’art használja fel. Megvédtem a tervemet, közepest kaptam. Az volt számomra kellemetlen és szomorú, hogy Rados professzor ellenem fordult. A statika tanár, Csonka professzor ezzel szemben eszménykép volt, szilárdan állt a lábán, tudta, mit és hogyan tanítson. 

Még 1952-ben, a kötelező egyhónapos szakmai gyakorlat kapcsán ismerkedtem meg a férjemmel. Gyönyörű idő volt szeptember elején, így leutaztam a hétvégére Inotáról Balatonfüredre, ahol az egyetemnek volt egy szobája az egyik (alighanem az Előre!) klubházban. (…) Reggel együtt utaztunk a veszprémi gyorssal. Olyan vállalati esőkabát volt rajta, amit az utcaseprők hordtak Budapesten, meg bakancs és háromnapos szakáll. Ráadásul jóval idősebb volt nálam, a harmincas éveinek a végén járt. Ő ment tovább Várpalotára, mi meg Csoszival Inotára. (…)

Aztán többször találkoztam Szokolayval, aki később a férjem lett. Októberben láttuk egymást először „civil ruhában" Budapesten. 1952 decemberében, három hónapi ismeretség után megkérte a kezemet. Nem tudtam elfogadni, mert előbb be akartam fejezni az egyetemet. Nehéz néhány év következett. (…) 1956. február 29-én házasodtunk össze végül, így csak négyévente volt házassági évfordulónk: ez az örök ifjúság egyik titka…

A Budapesti Cementipari Vállalatnál kezdtem el dolgozni az egyetem után, ami valahol Kőbányán volt. Abból a szempontból jó volt, hogy nem vidékre raktak, így nem kellett elköltöznöm a városból. De tervezőirodáról szó sem volt. Sikerült végül szereznem egy állást bent a belvárosban egy kisebb tervező cégnél. Voltak furcsaságok, például egyszer egy átalakítást kellett volna terveznem: disznóólból tekepályát! Végül meggyőztem őket, hogy sokkal egyszerűbb az egészet lebontani és tervezni egy újat. A belvárosi állás persze nagyon kellemes volt, de nem volt semmi emlékezetes munkám, inkább rajzolnom kellett. 1954 decemberében diplomáztam és 23 hónap múlva, 1956. november 3-án jöttünk el Magyarországról. 

„56 történet"

A forradalom ötvenedik évfordulójára adtak ki két nyelven – angol és magyar – egy-egy megemlékező kötetet. [Andrea Lauer Rice – Edith K. Lauer (szerk.): 56 történet – amerikai magyarok személyes emlékei 1956-ról, Kortárs Kiadó, Budapest 2006.] Ebben a könyvben jelent meg egy visszaemlékezésem „Az én októberem" címmel. A cikk mellett egy fénykép is szerepel, de helyhiány miatt levágták róla az eredeti képen szereplő kis kabalamackómat, amit még tízéves koromban kaptam édesanyámtól. Most is mindig velem utazik Dorka, nélküle nem ülök repülőgépre.

A könyvben szereplő cikk első része szolgálhat bevezetőnek menekülésünk történetéhez, aminek részletes leírását itt megismétlem.

Elmentünk Emmánuel Tóni barátunkhoz, akinek volt egy Jeep-je. A megbeszélés alapján vele és két kislányával felmentünk a rózsadombi osztrák konzulátusra, hogy nagyobbik, hatéves kislánya osztrák állampolgárságát és útlevelét elintézze, ugyanis Tóni felesége osztrák volt. Bár a kisebbik, kétéves kislánynak volt útlevele, a konzul elutasította a kérést, Tóni nem mert így velünk jönni, visszafordult a határnál.

Mi nők és a gyerekek egy Volkswagen minibuszban utaztunk. Az egyik magyar asszony bécsi rokonai gyógyszert és élelmiszert hoztak Budapestre ebben az autóban, visszafelé pedig utasokat vittek ki Magyarországról. Ennek az asszonynak, két gyerekének és nekem nem volt útlevelünk az utasok közül, így minket a határ közelében beraktak az autó mélyére, elénk koffert tettek. Mi feküdtünk alul, rajtunk csomagok és a tetején egy osztrák férfi ült. 

Estére értünk a határhoz és simán átengedtek. De nem tudtuk, mi van a konvoj másik tagjával, a nyitott teherautóval, amin a férfiak utaztak. Alighanem csak az én férjemnek nem volt közülük útlevele. Mikor a minibusz hamarosan megállt velünk Ausztriában, tudtam meg, hogy a ponyva alól kilógott a lába, így leszedték és börtönbe vitték.

Kérdezték tőlem, mi legyen, megyek-e tovább velük? Ugyan mit csináltam volna este a sötét, hideg osztrák országúton egyedül? Persze hogy mentem. Biztos voltam benne, hogy a férjem talál valami megoldást. Úgy is lett. Egy éjszakára a dutyiban tartották, majd reggel elengedték, hogy irány visszafelé. Ő ehelyett az első kanyar után indult az ellenkező irányba és futott, míg át nem ért Ausztriába. Előzőleg megbeszéltünk néhány címet, arra az esetre, ha elszakadnánk egymástól útközben. Átmenetileg kétgyerekes útitársnőm rokonai fogadtak be engem is, amíg elő nem kerül a férjem. Vasárnap mise után elvittek ebédelni: Bécsben bécsi szeletet ettem, könnycseppel fűszerezve. Aznap este láttuk egymást viszont Dénessel. 

Akkor együtt átköltöztünk távoli rokonainkhoz. Onnan én naponta jártam dolgozni egy építészirodába (Dreier & Nobis), amiről fényképem is van még. Férjem is kapott munkát egy osztrák botgyárosnál. A honorárium részeként kaptunk tőle egy-egy pár síbotot. Menekültként, síbotokkal érkeztünk Amerikába és egy gitárral, amit az első fizetésemből vettem Bécsben.

A szüleim maradtak Magyarországon. Sokáig nem hallottunk egymásról, ami nem volt könnyű. Mivel nem laktunk már együtt, szerencsére nem veszélyeztettünk senkit azzal, hogy kijöttünk. Férjem fivéréék is jöttek volna, ha tudnak, ha mernek, de végül maradtak. Mi nem bántuk egy percig sem, hogy eljöttünk. Novemberben érkeztünk Bécsbe, már készülődtek a kivilágítással karácsonyra. Nagyon hasonlított a város Budapesthez. Az volt az érzésem, hogy a két város két nővér, az egyik szegény emberhez ment feleségül, a másik gazdaghoz. Ez kicsit szívfájdító volt. 

’56 novemberének végén, egy vasárnap kölcsönfelszereléssel elmentünk síelni. A férjem nagy síelő volt, az 1936-os Olimpián tartalék volt a magyar csapatban. Sok bajnokságot is nyert. A Schneebergre mentünk síelni, ami közel volt a magyar határhoz. Gyönyörű, napos idő volt, tisztán lehetett látni a Fertő-tavat és Magyarországot. Úgy éreztem, a ruszkik csak kinyúlnak, galléron ragadnak és visszahúznak minket. Akkor határoztuk el, hogy ott nem maradhatunk, Amerikába kell menni. Szerencsére még választhattunk, mert hamar ébredtünk, hamar indultunk. Nem is sejtettük, hogy mi még csak elindítottuk a menekültáradatot. Azt hittük, mi voltunk az utolsók, akik átléptük a határt november elején. 

Az új világ

Én még Bécsből táviratoztam nagybátyámnak, aki New Yorkban élt az unokabátyámmal. Reméltem, hogy ők fogják vállalni értünk a garanciát. De nagybátyám rettentően megijedt, hogy a nyakán maradunk, és azonnal felhívta a barátnőm szüleit, hogy ő még nem állampolgár – ami nem volt teljesen igaz –, ezért vállalnák-e ők értünk a felelősséget.

Hajdani legjobb barátnőm, Menga és mamája még 1948-ban hagyta el Magyarországot, a papa később menekült ki utánuk. Ők a Connecticut állambeli Stamfordban laktak és habozás nélkül befogadtak minket. Lett lakásunk, állásunk is. Egy fél hónapig Mengáéknál laktunk, két kisgyerekük volt már akkor. Miután találtunk állást, kivettünk egy albérleti lakást, majd egy házat. Az amerikaiak, szervezetek és magánemberek egyaránt, hihetetlenül gavallérok voltak: ruhaneműtől háztartási felszerelésig és bútorig mindent kaptunk. 

1958-ban született nagyobbik lányunk, Viki, 1961-ben a kisebbik, Sylvia. 1959-ben tudtunk venni egy házat úgy, hogy nem kellett sok pénzt előre megspórolni, mivel a tulajdonos adott egy második kölcsönt. A banknak fizette az ember az egyiket, a másikat az eladónak. Autónk is volt 1957 márciusában: olyan volt, mint Budapesten a minisztereké: egy Hudson!

Ausztria után volt egy kis honvágyunk. Mikor 1962-ben USA állampolgárok lettünk, még nedves volt a papíron a tinta, már kértük az útlevelet és elmentünk vakációra Európába. Magyarországra akkor még nem mehettünk. De Európából már úgy jöttünk vissza, hogy hazajövünk. Persze itt volt a két gyerekünk is.

Mindketten egy hónapon belül kaptunk állást. Kezdetben több problémával kellett megküzdenem. Bár angolul elég jól beszéltem, a szakmai nyelvet alapjaitól kellett megtanulnom. A mértékegységek különbözősége újabb kihívás volt. A konstrukciót, főleg a kisebb épületek fából építését teljesen meg kellett ismernem, hiszen abban az időben Magyarországon még ajtó- és ablakkereteket is csináltak betonból, olyan fahiány volt. 

Az első kis magánirodai (Sternbach & Rhéaume, Stamford, CT) építész/tervező/rajzoló állásomban irodaházakat, vásárló központokat, lakóházakat terveztünk, amiből nem minden épült meg. Ott terveztem többek között Stamford, Connecticut első magas épületét 1960 körül, ami az interneten megtalálható (500 Summer Street). Az épület eredeti kerámiapanel homlokzatburkolatát és a feliratot azóta kicserélték. Az újdonság a tervben főleg az volt, hogy míg általában az épületgépészetet felrakják a tetőre, mondván, hogy ott úgysem látja senki, én belekombináltam a gépészetet az épületbe, a terv szerves részeként. Az iroda már nem létezik, ezért sajnos a tervek sincsenek meg. 

Ehhez tudni kell, hogy míg Magyarországon, legalábbis az én időmben, a diploma elegendő volt a praktizáláshoz, az Egyesült Államokban az csak az első lépés. Utána általában három év szakmai gyakorlatot kell teljesíteni egy bejegyzett cégnél, aminek igazolt letöltése után indulhat neki a jelölt a szakmai államvizsgáknak, ami tagállamonként változhat, illetve változott akkoriban. Erre még kitérek a későbbiekben. Látván, hogy a kisebb építészirodák nap mint nap a megélhetésért küszködtek, nem nagyon igyekeztem, hogy nekivágjak. Így több évet töltöttem egy nagy építész/épületgépész cégnél (Fletcher & Thompson, Bridgeport, CT), ahova mint belső tervezőt vettek fel, mondván, hogy a technikumot végzett ifjak nem szívesen dolgoznának egy nőnek! Ez jellemző volt Bridgeportra, ami még kb. 40 extra km-rel messzebb van New Yorktól, mint Stamford. Ez az iroda ipari, iroda- és középületeket tervezett és iskolákra specializálódott. Azóta az iroda megszűnt és a kapcsolatos dokumentáció elveszett.

Egyik vissza-visszatérő kliensünk volt a Fairfield University, különböző épületeivel. Tantermeket, tornatermet, éttermet alakítottunk ki számukra. Az étterembe kiválasztottam egy gyönyörű aranysárga terrazzo padlót. Kimegyek a helyszínre és látom, hogy egy másik színt, egy fakó drappot használtak a sugárzó arany helyett! Fel kellett szedetnem velük a pár száz négyzetméter padlót, amiért nem voltak boldogok, de megcsinálták, kijavították. Nehéz volt nőként kimenni ezekre a munkákra. New Yorkban más volt a helyzet, ott sokkal jobban haladtak a korral, de a várostól távolabb kispolgári, kisvárosi, konzervatív atmoszféra volt jellemző. Szerencsére egyetemi és tudományos körökben már nem volt megkülönböztetés.

De a szakmai jövő nem volt sokat ígérő. Emellett nem tudtam elég időt tölteni a gyerekeimmel. Így a heti 32-40 órás kellemetlen rajzoló állás mellett, egy barátnőm biztatására beiratkoztam mesterdiploma programra, hogy taníthassak, mégpedig a legközelebbi témakörben, művészetben. Mint már említettem, a mesterdiplomámat a műegyetemi után pontosan 20 évvel, 1974. december 19-én kaptam meg a University of Bridgeporton, mikor már tanítottam ugyanott. Az egyik kurzusomról hívtak meg tanítani, műszaki rajzot, belső tervezést és ipari formatervezést oktattam. Két évig dolgoztam ott, ami nagyon stimuláló állás volt, beleértve a nyári teljes szabadságot is, amit gyerekeimmel tölthettem.

Utána egy közelebbi városba sikerült áthelyeztetni magam. Az akkori Norwalk State Technical College már építészoktatásra vett fel, ahol idővel tanszékvezető professzor lettem. Az évek során sor került arra, hogy a tanterv legtöbb tárgyát tanítottam, statikától tervezésig, műszaki rajztól grafikáig, majd a ’90-es évektől számítógépes rajzolás/tervezésig. 2003-ban mentem nyugdíjba. (…)

N.S.T.C. tanításom alatt kezdtem el a szakmai államvizsgákra készülni. Számomra a vizsga többrétű volt, mivel építészdiplomám nem az USA akkreditált egyetemeinek egyikéről volt. Így először le kellett sikerrel tennem a minősítő vizsgákat: szilárdságtan, anyagtan/szerkezettan, építéstörténet, műleírás/szerződések, tervezés. Ezek általában kettő-négyórás feleletválasztós események voltak. A tervezési feladat egész napos volt, előre megadott épülettípussal, amit a helyszínen kiadott program alapján megtervezve, helyszínrajzzal, alaprajzokkal, homlokzatokkal, metszettel és tipikus részlettel kellett felrajzolni reggel nyolctól este nyolcig. A vizsgákat évente egyszer vagy kétszer rendezték meg, ha bármelyik rész nem sikerült, várni kellett a következő alkalomig. Az összes minősítő sikeres elvégzése után lettem jogosult a professzionális vizsgacsoportra.

A kétnapos, négyrészes professzionális vizsgát minden jelöltnek le kellett tennie. Ennek mindegyik témaköre: 1. Környezetanalízis, 2. Építészeti programozás, 3. Tervezés és Technológia, 4. Építkezés egy valóságos épület körül forgott. Minden rész négy óra. A helyszínen kaptunk egy-egy nagyformátumú nyomtatott füzetet az épület különböző vonatkozásaival kapcsolatban. Némely füzet több mint száz oldalas, a mai napig őrzöm az összest. Rengeteget kellett olvasni, hogy a helyes feleletet válassza az ember. Ha egy tárgy nem sikerült, az összest meg kellett ismételni! Ez sokaknak több évbe került, szerencsére nekem mind elsőre sikerült. Jó idegekre volt ehhez szükség… 

Az A.I.A. (American Institute of Architects) tagja voltam, vagyok. Tanítványaim aktívan vettek részt vezetésemmel a diák részlegben, később a Habitat for Humanity programban. Az A.I.A. tagjai kizárólag bejegyzett építészek lehetnek. A működési engedélyt évenként és államonként befizetéssel és szakmai továbbképzés igazolásával kell megújítani. (…) Az A.I.A. connecticuti részlegében bizottsági tag voltam az 1980-as és 1990-es években és a továbbképzési csoportot vezettem. Mi szerveztük az előadásokat és egyéb programokat tagjaink számára.

Az A.I.A. mellett tagja voltam az Amerikai/Magyar Mérnöktársaságnak is, ami sajnos azóta feloszlott. Náluk tartottam New Yorkban egy előadást az építészetről a ’90-es évek második felében. (…) Az előadás témája, hogy milyen tényezők alakítják az építészeti stílusokat. Van olyan teória, mely szerint a társadalmi változások hatására alakulnak a stílusok, ami részben igaz csak, mert a technika, a technológia változása és fejlődése az, ami valóban meghatározó. A reneszánsz óta csak a modern hozott merőben újat, a vasbeton, vas, üveg felhasználása és az elektromosság megjelenése következtében. Az elektromosság volt tulajdonképpen az elsődleges, mert amíg nem volt lift, addig nem tudtak magasházat építeni.  Persze tudtak, hiszen magasak a templomtornyok és campanilék is, de ezekben több száz lépcsőfokból álló csigalépcső van, ami praktikusnak nem mondható. 

Harminc évig tanítottam egyetemen/főiskolán, de lakóházakat és kisebb üzletcsoportokat terveztem azalatt is, otthoni irodámban. Ez a mai napig fennáll, de nagyon megválogatom, milyen megbízást fogadok el. Munkáim zömét visszatérő kliensektől kapom, ami bizonyítja, hogy meg voltak elégedve az eredeti munkával.

Karácsony Rita

Szerk.: Winkler Márk