építészet : környezet : innováció

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben – kiállításmegnyitó

2013. március 14-én nyílt meg a Kévés Galériában az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek egyesülete (ÉMKE) rendezésében a „Csak művészet – 60 év a magyar építészetben és képzőművészetben” kiállítás. Közzétesszük Kévés György építész köszöntőjét és Fábián László író megnyitó beszédét.

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben

Kiállítás „Csak művészet” címmel

A megnyitó résztvevői: Fábián László író és a kiállítás kurátora, Kévés György, Kovács András építészek
Zenészek: Kovács Eszter fuvola, Gábor-Nagy Nóra zongora

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben – kiállítás megnyitó

A Galéria – ÉMKE nevében Kévés György építész köszöntője

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

Mindenek előtt szeretettel üdvözlöm – mai kiállításunk különböző művész generációkhoz tartozó kiállítóinkat: a több mint 40 művészt Kántor Lajostól, Balog Lászlótól, a nestoroktól, a Kossuth-díjas Bak Imrén, Fajó Jánoson, Haraszty Édeskén, Hencze Tamáson, Konok Tamáson át, egészen a fiatalabbak: Bánki Ákoson és a legfiatalabb Brúnó Sinicialig, a konstruktív szellemben fogant műveikkel.

Galériánk és egyesületünk, az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek Egyesülete tagjai nevében is köszönjük művész barátainknak, hogy rendelkezésünkre bocsátották az itt látható kiváló műveiket és ezzel lehetőséget biztosítottak, hogy az elmúlt 60 év hazai képzőművészetét bemutató tárlatot megrendezhessük. Természetesen tisztelettel köszöntjük meghívott vendégeinket és barátainkat és köszönjük, hogy elfogadva meghívásunkat szép számban jöttek el kiállításunk megnyitójára.

Előzmények: valójában az elmúlt évtizedekben – különböző okok miatt – (1) a sztálini idők néhány év szocialista realizmusa, > (2) az 1990-ig terjedő 35 év, Aczél Györgyre, a korabeli „kultúrpápára” emlékeztető „három T” korszak, > (3) végül: az utóbbi negyedszázad, a valódi művészetet, művészeket elfelejtő – a rendszerváltásnak becézett szemfényvesztésnek köszönhetően –, az ezt követő változó pártpolitikai korszakok következtében – az elmúlt 60 év képzőművészetét összegző kiállítást – érthető okokból nem is lehetett megrendezni!

A mai helyzetről: a kiállítás rendezése közben, az itt kiállító művész barátainkkal megállapodtunk abban, hogy ma este nem foglalkozunk a művészeti közéletünkben – az adófizetők pénzéből a kormány által dotált MMA tagsággal – e „szervilis kisebbség” által szított, a művészvilágot újra felelőtlenül szétválasztó, az egykori „népi-urbánus” megosztásra emlékeztető – kultúrharccal.

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben – kiállítás megnyitó

Együttesen elhatároztuk: ma este itt a Galériában elsősorban szeretnénk közösen gyönyörködni a kiállított remek alkotásokban, és ezzel átadhatjuk magunkat – mint a tárlat címe is sugallja – a „csak művészet” – élvezetének. A jelenlévő alkotókkal és kedves közönségünkkel közösen „végigjárhatjuk” e ritkaságszámba menő – a művek születésének időpontjától függetlenül –, megdöbbentően egységes egy művész/egy mű – kortárs kiállítás – alkotásait.

Végül: még egyszer köszönöm a kiállító művész barátainknak ezt a tárlatot, és Fábián Lászlónak a kurátori munkát. Befejezésül tisztelettel felkérem barátainkat – Juhász Ferenc költőt és Fábián László írót, hogy az itt látható kiállítást nyissák meg! (Juhász Ferenc sajnálattal, de családi haláleset miatt nem tudott eljönni.)


Fábián László író megnyitó beszéde

Tisztelt megnyitó közönség!

„A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között” – írja Babits, ami legalább annyi nyugtalanságot, mint amennyi beletörődést mutat a kozmosz gyalogútját koptató szellemi ember lelkéből. Nemhogy az örökkévalóság nincs birtokunkban, az ittlétünkre szűken mért idővel is nehezen vergődünk zöldágra, ha netán szerkezetét firtatjuk. Viaskodunk a jelen-múlt, a múlt-jelen ambivalenciájával, miközben valami bizonytalan hipotézis: a jövő függvényeinek érezzük magunkat. Úgy tetszik, afelől is kétségeink támadhatnak időnként, vajon a már megélt velünk van-e a mostban, az ott az ittenben, szóval, hogy mit semmisít meg, mit őriz meg belőlünk a frivol idő, jóllehet azt még az itt és mostban is múltként érzékeljük. Fölpillantunk este az égre, olyan csillagokat csodálunk meg esetleg, amelyek már száz meg ezer évekkel korábban elpusztultak, hajdani fényük még egyre az irdatlan távolságot rója.

Képeket látok a falakon, szobrokat a posztamenseken, de még a születésében legközelebbi is múlt, mivelhogy egyszerűen nem lehet más, hiszen már megtörtént, már megalkották, már itt van, saját históriát vonzott magához az időből. Fogalmazhatnék úgy: a babitsi „kompromisszum” jegyében már valami örökkévalóság-képzetben lebeg. Nincs jogunk örökkévalóságával foglalkozni, a jövőről hozott ítéleteink nem relevánsak. Lehet, persze, hogy a múltról sem, lehet, abból mindössze csak sorsemlékeket pátyolgatunk, valószínűleg másként olvassuk az éppen anyaggá tett, vagy csupán szellemi fóliánsokat, minden bizonnyal eltérő kontextusokban értelmezzük azokat.

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben – kiállítás megnyitó

Egy kiállítás mindenképpen szándékosan hangsúlyozott kontextus. Mint írásműben a szavak, mondatok, szándékolt önkényességgel kerülnek egymás mellé a művek, olyasmit is elmondanak, amit magukban: műtermi magányukban, netán másik bemutatón nem mondtak/nem mondhattak. Ez már mindenképpen valami sajátos társalgás az időről; ennél még markánsabb az a hang, amely egymástól távoli generációk között csendül föl, és tár elénk egy eddig lustán rejtőzködő történetet. És bármennyire evidenciának tetszik, egyáltalán nem az a kiállítóterem; a galéria minden kiállítással újra nyíló históriája sem, noha elbeszélésére ritkán kerítünk alkalmat.

Az én változatomban ezúttal ez az alkalom is kínálkozik. Merthogy ez a galéria (és egyenes ági elődje: a Józsefvárosi szintén) mindenkor a szellemi értékek fölgyűjtésének, összefogásának, de még összekapcsolásának, sőt, integrálásának a legkorszerűbb egyetemes áramlatokba volt elkötelezett szervezője anélkül, hogy bármiféle hivatalos, állami támogatásban részesült volna, mi több, privát anyagi és szellemi tőkéből végzett el olyan munkákat (lásd: a modern világépítészet fölvonultatása), amelyet erre létrehozott, dotált intézmények föl sem vettek programjukba. Szerényebben fogalmazva: mindig, minden politikai struktúrában alternatíva volt: alkalmasint a korszerűség mentsvára akár – a hivatalos provincializmusok szorításában. Abból a felelősségből táplálkozott, amely magára nézve megkerülhetetlen feladatnak tekinti a magyar kultúra hiteles, minden sandaságtól mentes szolgálatát. Ugye érthető, ha ebben a kiállítóteremben, ilyen múltba tagozódva másképp szólnak az alkotások, másként, noha őrizve, még inkább: ezúttal igazán fölmutatva egyéniségüket, igazi lényegüket. Pedig mindenki láthatja, nem stílus-normák szervezték így; éppenséggel a sokszínűség mintázza formáját. A szabad gondolkodás, a szabad szellem, a szabad alkotás sokszínűsége, amely sosem a tömegízlésre, a tömegkultúrára, egyéb aktuális demagógiákra, de mindig az értékre, az értékrendre hagyatkozik.

60 év a magyar építészetben és képzőművészetben – kiállítás megnyitó

Ez pedig erkölcsi alapállás.

Az örökkévalóságot, ha egyáltalán valami, kizárólag a morál, a szellemi magatartás etikája alapozhatja meg. Közte és az idő között az a „kompromisszum” – ha tetszik. Ámbár akkor sem lehet biztos a dolgában, mert – ugye – a jövőről alkotott ítéletek – Arisztotelész szerint is… de ezt már elmondtam.

Kedves Barátaim!

Egyet kell értenem Baudelaire-ral, magamon érzem igazát: gyanús a fájdalom nélküli szépség. Tekintsétek nyomban hát sajgó múltnak ezt a megnyitót is, hiszen végére jártam…

vélemény írásához jelentkezzen be »