Nézőpontok/Tanulmány

A formák nyelve és a város

1/4

Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011

Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011
Herczog de Meuron, Olimpiai Stadion, Peking, Kína, 2008
Peter Eisenman: Rómaó és Júlia terve - Az első összeillesztés, a labirintus és a végső összeillesztés
Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011
Herczog de Meuron, Olimpiai Stadion, Peking, Kína, 2008
Peter Eisenman: Rómaó és Júlia terve - Az első összeillesztés, a labirintus és a végső összeillesztés
1/4

Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011

A formák nyelve és a város
Nézőpontok/Tanulmány

A formák nyelve és a város

2014.11.20. 15:36

Cikkinfó

Szerzők:
Ekler Dezső

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Vélemények:
4

A cikk az építészeti alakzatok jelentését és keletkezését vizsgálja. Az építészetet a nyelvfilozófiák fogalmaival elemzi. A poszt-strukturalista nyelvelmélet újításait követve, keletkezésében vizsgálja az építészeti alakzatok rendszerét. Ekler Dezső írása.

A dolgozat megkülönbözteti az építészet nyelvi készleteit valamint az építészeti "beszédet" azaz a tervezést. Leírja az építészet nyelvi szintjeinek hierarchiáját, a forma-szavaktól az építészeti mondatokon át egészen a tér-szövegekben rögzülő tértörténetekig. Az írás befejező része az építészeti narratívák nyelvelméleti megközelítését vázolja.
Kulcsszavak: poszt-strukturalizmus, forma-szó, építészeti mondat, nagyító metaforák, tértörténetek, építészeti narratíva

Az építészeti formák értelmét kutatva szembetűnő, hogy jobbára nyelvként bánik az építészettel mindenki, az is, aki csinálja, az is, aki beszél róla, még a laikusok is. Az építészetről szólva, voltaképpen a formák nyelvéről beszélnek a teoretikusok is. Aldo Rossi kifejezetten nyelvként ír az építészetről, Christopher Alexander is mintanyelvként írja le, s a nyolcvanas évekre már majd mindenki így kezeli.1 Érthető, hiszen ekkor volt igazán divatban a strukturalista felfogás, amely nem csak a nyelvi és irodalmi jelenségeket, hanem a társadalmi, néprajzi tényeket is struktúraként kezelte. Középpontjában az a gyönyörű vízió állt, hogy a nyelv, amit használunk, komplett rendszerként fogható föl, belső szabályai vannak, könnyen kiismerhető és leírható. Akik az építészetet akkor teoretizálták, ezt vették át, sejtve, hogy működnie kell ennek az építészetben is. Hogy voltaképpen az építészet is nyelv. Rájöttek, hogy az építészet formarendszere értelmes egész, magában teljes világ, s mint ilyen autonóm jelenségként szemlélhető, nyelvtani szabályokkal, tipológiákkal. Látni kell viszont, hogy éppen, mert strukturalista elvekre épült a gondolkodásuk, az építészeti nyelvről, mint zárt rendszerről beszéltek, ahol a formák jelentése belső összefüggések szerint képződött. Azóta viszont a nyelvtudomány és a nyelvfilozófia továbblépett az úgynevezett poszt-strukturalista nyelvészet irányába, amely már nem így vizsgálja a nyelvet. Elvileg adott a lehetőség, hogy az építészeti formaadást is mint keletkező nyelvet vizsgáljuk. Ezt a lépést azonban a teoretikusaink még nem tették meg. Miközben a bölcsészeknél a nyelvi esemény, a diszkurzus, vagy a narratíva fogalmai évtizedek óta divatosak, az építészetben nem váltak még értelmezhetővé.2 

Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011
1/4
Paul Ricoeur nyelvfilozófiájának vázlata Ekler Dezső szerint, 2011

A strukturalizmus és poszt-strukturalizmus közti különbség abban áll, ahogy az utóbbi a nyelv és a beszéd sajátos viszonyát kezelni tudja. A strukturalizmus a nyelvet úgy fogta fel, mint adott készletet, fix jelentésekkel. A gond az volt, hogy ezt nem könnyű kapcsolatba hozni a beszéddel. A beszéd kimeríthetetlenül változékony: hablatyol, összerak szavakat, lesz belőle valami, ami aztán elszáll. Ilyen a tervezés is, ha tetszik, ábrándozás, költészet, egyedi esemény. A poszt-strukturalista nyelvészet a készleteket és a beszédet egy rendszerbe fogja, az előbbit a nyelvi struktúrákhoz, az utóbbit a nyelvi eseményekhez köti. Van a struktúra és van a beszéd, azaz a nyelv és a mondás. Az építészet is jól magyarázható így, ugyanúgy van formakészlete, melyből az alakzatok használatba kerülnek a formálás során. A nyelvi esemény itt maga a tervezés, amely az építészet mondásaként értelmezhető, s melynek során a formakészlet jelentéseivel együtt szakadatlanul átalakul. Az építészeti nyelv így voltaképpen csak a tervezés során él, viszont ezt a "beszédet" a tartósabb életű forma-szavak, s az azokból épülő alakzatok (házak) őrzik meg - ahogy a mondott beszédét az írott szövegek.

Paul Ricoeurt követve leírható az építészetben is, ahogy ezt a sajátos viszonyt a szó és a mondat egymásra utaltsága hordozza. Egy ablak-szó ugyanis magában semmit nem ér, csak homlokzat-mondatban mond valamit. Ahogy homlokzat sincs magától, csak forma-szavakból építhető fel. A készlet és a "mondás" egymásra vannak utalva. A formaszavakból építészeti mondatokat és tértörténeteket tervezünk, ezzel nyelvi eseményeket hozunk létre, melyekből aztán a formák visszakerülnek a "szótárba", ám akkor már kicsit módosult jelentéssel. Így alakul és változik folytonosan az építészeti nyelv. A struktúrák és a beszéd, azaz az építészeti formakészlet és a tervezés dialektikus viszonya itt is meghatározó. Ezt segíthet leírni a poszt-strukturalista szemlélet.3
Az ablak, az ajtó, az oszlop, a párkány mind egy-egy forma-szó. Még érdekesebb az építészeti mondat esete. Az építész-mondat az, ami egy rajzban lerajzolható. A homlokzat, a metszet vagy az alaprajz éppen annyi, amennyit értelmes egységként fogalmazunk meg, s nem lehet véletlen, hogy egy-egy rajzon ábrázoljuk. Az építészeti mondatokból aztán térszövegeket és mindenféle tértörténeteket alkotunk. Így épülnek fel a formanyelvi szintek. Maga a ház már tértörténetté kerekedő szöveg, a város pedig roppant összetett tér-sztori, egymásba épülő narratívákkal.

Ki tagadná, hogy egy formaelem jelentését a létrehozása determinálja. Lerajzolva a dór vagy a korinthoszi oszlopfő nem mond sokat. Etimológia is kell hozzá. A jelentéshez a keletkezés ismerete a lényeges, hogy ki és mikor hozza létre, s hogy ez mennyiben befolyásolja az építészet gyakorlatát. Ahogy Kallimakhosz a görög szobrász a korinthoszi szűzlány sírjánál rátalál az akanthoszra, mely fölé a leány dajkája a kosarát tette, a súly alól az akanthosz szép volutákba kunkorodva nőtt, s ez annyira gyönyörködtette, hogy felnagyítva megfaragta oszlopfőnek a bájos látványt – írja Vitruvius4. S mert így keletkezett, ezért rajzolnak az építészek kétezer éve korinthoszi oszlopfőket. Történetileg érdemes ezért visszanyomozni az építészetben is, hol keletkezik új jelentés. Az ókereszténység kezdeteinél, vagy a reneszánsz indulásakor, netán a rómaiaknál. Akkor értjük a görög templomot, ha értjük az eredetét.

Nézzünk példát a beszélt nyelvből. Vegyük a király szót. Tudjuk, hogy uralkodót, vezért jelent, valakit, aki kiváló. Ám a nyolcadik kerületben egyszer csak arra kezdik használni, hogy tuti, frankó, penge, atom, úgy tűnik, a király alkalmasabb ezek kifejezésére, hisz olyan jó kimondani, mondjuk egy repben, hogy khirály. Mivel pedig elvben minden szó tud többletjelentést felvenni (poliszémikus képességnek hívják), ezért ez nem árt a király szó eredeti értelmének sem. Ám látni kell azt is, hogy a király szó versenybe kerül a tuti, frankó, zsír, stb. jelentéseiért más szavakkal is, mondjuk, a sirállyal, amely metaforaként bevetve szintén képes arra, hogy többletjelentést vegyen fel. Bár a shirály alak, mintha kicsit le volna maradva, mégis, talán a hangalakja révén pályázhat a khirály új értelmére, s ha ma azt mondom nektek, hogy shirály, talán sejtitek, hogy nem a madárra gondolok. Metaforákról van persze szó, arról, amikor egy szóalakhoz távoli és szokatlan jelentést társítunk. Mondjuk, kinézek az balkon, egy légballont látok, s azt mondom, ott repül egy körte. Egy apró gyümölcs formáját átviszem a hatalmas repülő tárgy képzetére, váratlan, szokatlan, eredeti módon. Így veszi föl a khirály és a shirály is a tuti értelmű jelentéseket.

Próbáljuk csak ki, mikor homlokzatot tervezünk álló meg fekvő téglalap ablakokkal, vagy akár kör alakúakkal, s ezek versengenek az adódó pozíciókból nyerhető jelentésekért. Tapasztalhatják, hányféle jelentést képesek felvenni, és láthatják, mennyire megbecsülik azt a pozíciót, amit megszerezhetnek. A nyelvészek ezt rendezett poliszémiának nevezik. Ugyanis, amikor a khirály szóalak tér vissza a hétköznapi nyelvhasználatba, mert már fél éve mondják így a nyóckerben, s kezdik ismerni a kilencedikben is, akkor a király szónak el kell döntenie, hogy bár volna akár kedve még kalandokhoz, most nem próbálkozik többel, megelégszik ezzel az új jelentéssel. S a szótárba, be lesz írva, hogy a király szó uralkodót, méltóságot jelent, valamint a nyócker szlengből a 90-es években elterjedten tutit, frankót, azaz nagyon jót.

Nyelvészek állítják, hogy jószerével minden alapszó metaforikus eredetű. Valamikor egy adott hangalakhoz, formához jelentés társult, mint példánkban a királyhoz a frankó. A dekonstruktiv nyelvfilozófia és építészet mást se csinált, mint a nyelv ilyen értelmű relativizmusát igyekezett feltárni, az alak és a jelentés véletlenszerű társítását. Az építészet ugyanígy működik. Az új építészeti jelentések létrejötte végső soron metaforák képzésével zajlik, ráadásul ez rendre nagyítással jár. Ahol nagyítással találkozunk, ott valami új születik.

Herzog & de Meuron pekingi olimpiai stadionjáról így szólt a szalagcím a Népszabadságban: A világ a Madárfészekben. Erősen nagyító metafora. Olyan erejűnek bizonyult, hogy százával ismétlik szerte a világon, ezzel újítva az építészeti nyelvet.

Herczog de Meuron, Olimpiai Stadion, Peking, Kína, 2008
2/4
Herczog de Meuron, Olimpiai Stadion, Peking, Kína, 2008

Hasonló nagyító metafora Pekingben a szappanbuborékokat nagyító uszoda, amely szintén terjed. Vagy a fastruktúra metaforája Toyo Ito TOD’S áruházán, ott is a teljes szerkezetet hatja át a nagyítás. A végtelenségig sorolhatunk példákat. De hát miért is nagyítanak, és miért keletkeznek egyáltalán metaforák? A nagyítás az egyszerűbb: ha új formát társítok egy építészeti helyzethez, az a legritkábban adódik a házak léptékében, hozzájuk kell nagyítanom.

Vegyünk egy példát! Éjszaka dolgozik egy építészlány, elkapja a sugallat, s papírra vet egy rombuszokból álló struktúrát, amely erősen hasonlít a harisnyájának a mintájára. Felskicceli, készít makettet is, aztán reggel bemegy az egyetemre, és leteszi a tanárai elé. Összecsődül a tanszék (ez egy nyelvi esemény), jé, újfajta szavak vannak benne, új nyelvi állítások. Azt kérdi egyikük, nos, ez talán buszmegálló? Nem. Akkor táncház, mondja a második. Á, nem. Piac, annak jó volna, mondja a harmadik, de nem. És elkezdenek arról beszélni, hogy ez a lány mondott valamit, de vajon miről mondhatta ezt? Aztán a lány rávágja, ez kérem, egy fekete-fehér öltöző egy tejüzemben. Egyik mosdóból itt kell átmenni a másikba, satöbbi.

Az elképzelt eset szemlélteti, hogy a nyelvi esemény akkor mond csak valamit, ha jelentésként tud azonosítódni, ha úgymond igazolja magát. A jelentéstulajdonítás legzűrösebb része ez. Bár úgy tűnik, mond valamit, mégis bizonytalan, hogy miről mondja ezt a valamit. Itt mindig bizonytalanság támad. A beszédnél is kockázatos ez. A nyelvészek úgy hívják, nyelvi referencia, a valóság referenciája. Hogy amit mondok, vonatkozik-e bármire is a valóságban. Ha nem, pechem van. Chomsky szerint, aki a generatív nyelvészet megteremtője, végtelen számú mondatot tudunk mondani, akár egy hároméves gyerek is. Olyan mondatokat, melyeket soha senki nem mondott előtte. De élből kiszűrjük a hibás mondatot, meg se halljuk. Tehát, akkor működik csak egy nyelvi állítás, ha van referenciája, vagyis ha valamiről mond valamit. Ez történik, mikor tervezünk.

Ha a tanárok végül azt mondják, hát persze, ez fekete-fehér öltöző, világos, akkor a lány végül is tervezett valamit. Ám mondhatják a tanárok azt is, kérem, ez így nem fekete-fehér öltöző, dolgozzon még rajta kicsit. Akkor vesz még néhány referenciális tudnivalót a valóságból, gyúrja, másnap bemegy buborék-struktúrákkal, sejtszerűen összeépülő terekkel, s az majd mond valamit. Satöbbi. Nem akarnám tovább karikírozni. Ennyiből is látható, hogy a jelentés megtapadása egy-egy formanyelvi állításban nem is olyan egyszerű kérdés. S a metaforák villanásszerű ötletei rendszerint ezt a jelentésűrt használják ki. Ide nyomulnak be. S innen indul az egyéni nyelv kalandja, a személyes kifejezésmód felépítése, ahol a jelentéstársításokkal valami újszerűt tudsz mondani, és akár újfajta jelentést tudsz létrehozni. Nem könnyű persze átjutni a tű fokán.

Nem könnyű példákat mondani, ha még nem beszéltünk a térbeli narrációról, a tértörténetek meséléséről. Eisenman Santiago de Compostelai kulturális központját kellene talán elővennünk, hogy lássuk, mit jelent a narrációval, a térbeli történetmeséléssel tudatosan bánni, s abból nagyszabású poétikát csiholni. Vagy Makoveczet. Ez már persze az épületek és a város szintje, és a többszörös narratíváké, ahol egyszerre több tértörténet van jelen, gyakran egymásban, egymásba montázsolva. A jó építészet nem képzelhető el többszörös térnarratíva nélkül. Jó épületekben mindig egybevetített tértörténetekre bukkanunk.

A város is mindig halmozott térnarrációk színhelye, már csak a változó használata, a múló idő miatt is, hát még ha építenek is benne. Hadd ne magyarázzam, ha a 18. századi városba építenek valamit a 20. században, akkor különböző eredetű nyelvi állítások rakódnak egymásra. Megannyi félreértés, hamisság, tréfa és megtévesztés fakad ezekből, nyelvi szempontból. És persze jó kezekben nagy kifejezőerő. Ezt vizsgálta Eisenman is, amikor Jacques Derrida mintájára elkezdte lebontani az építészeti nyelvet, hogy lássa, miként működik. Például Veronával 86-ban azt csinálta, hogy a városszerkezetéből kiemelte a városfalat, a római főút-keresztet az utcahálóval, Júlia lakóházát, a templomot, ahol titokban megesküdött Rómeóval, és a temetőt, ahol meghaltak szegények. És kitalálta hozzá a scaling fogalmat, ami nagyjából nagyítást jelent, és különböző léptékben kicsinyítette, de főleg nagyította az elemeket.5 A templomot fölnagyította és áthelyezte, a városfalat más léptékbe növelte, ezáltal egészen új geometriai helyzeteket teremtett. Vagyis az archetipikusan fontos veronai alakzatokat egymásba vegyítette. Ezután elővette a Shakespeare-szöveget meg két másik Rómeó és Júlia drámát, és azok elemeit, hogy milyen konfliktusok támadnak, ahogy elválasztják a családok a két szerelmes gyereket, azokat megfeleltette a római keresztútnak, a tömbhálót gondolta a szerelmüknek, hisz az összeköt mindent, a halált társította a temetővel, Júlia házát a szerelmükkel. Ahogy azok a drámai narrációban, a dráma szerkezetében megjelentek, annak megfelelően scalingezett velük Verona terében. Százszázalékosan párhuzamba állított egy bonyolult, magasrendű irodalmi narrációt, és egy ebből képezhető tér-történetet, és azt belehelyezte az eleve rétegzetten létező városi narratívahálóba. Azt írja, hogy mikor megrajzolta ezeket a nagyításokat, akkor kezdett számára megmutatkozni az adott tér-struktúrák értelme. Hihetünk neki, így lehetett, mert onnan kezdve láthatóvá vált, hogy a római szerkezet máig hogyan osztja részekre Veronát, éppen úgy, ahogy a Montague és a Capulet családokat. Ha foglalkoznánk komolyabban a térbeli narrációval, akkor értenénk ennek a poétikai kísérletnek a gyönyörűségét, s azt is, miért korszakos jelentőségű Eisenman Péter.

Peter Eisenman: Rómaó és Júlia terve - Az első összeillesztés, a labirintus és a végső összeillesztés
3/4
Peter Eisenman: Rómaó és Júlia terve - Az első összeillesztés, a labirintus és a végső összeillesztés

A történetmesélés a beszélt nyelvben is káprázatos ügy. Miért van, hogy faljuk a történeteket, a filmeket? Hogy este hazamegyek, és ha nem tudom elmesélni, mi történt velem aznap, nem tudok aludni? A történetmondás és a történetfogyasztás kényszerében élünk. Ezért vannak mesék, viccek, a tv, ezért van irodalom. Szinte másról sem szól az emberi kultúra, mint a narrációról. A történetfűzésnek ugyanis érdekes természete van. Az idő káoszában a mondott történetek tudnak valamennyire rendet teremteni. Egy történet mesélésénél Összeszedetten, tömören, frappánsan kell elmondanom a széttartó események lényegét. Ha nem foglalnánk történetbe a napjainkat, nem tudnánk, mi történik velünk, hol vagyunk, kik vagyunk. Úgy tanuljuk a világot, ahogy elmondjuk, és elmondják nekünk.

Ahogy a hétköznapi mesélés az idő káoszát, az épített terek a térbeli káoszt rendezik. Mióta ember az ember, tértörténetekbe rendezi maga körül a világot, hogy értelmet adjon annak, ahogy él. Ez a térbeli narrációnk. A struktúrája hasonló a mesélt narrációkéhoz, csak a tértörténetekben a terek a szereplők, nem az ember. Ahogy mozdulok, új szituáció keletkezik, újabb térszereplő tárul föl, és kapcsolódik a történetbe. Egy ajtó, egy újabb tér, s abból új szituáció támad. Haladok előre a térbeli történetben, fényekkel, színekkel, anyagokkal találkozom, ezek, akár a személyiségjegyek, karakterizálják a tér-szereplőket a cselekményben, amely a végigjárás által bomlik ki és fejeződik be.

A tértörténetek nyelve mindenkié, másként hogyan is tudnánk élni. Attól tartok, az ember térbeli létezése sokkal komolyabb dolog, mint hinnénk. Olyasfajta feltételekről szól, amelyek nélkül nem lehet létezni. Mikor gyerekkorodban becsukott szemmel megpörgetnek, és mikor kinyitod a szemed, nem tudod, mi merre van, hol is vagy, s egy pillanatra elveszíted magad, mert nem tudod értelmezni a teret. Akkor érezheted ezt a kiszolgáltatottságot. Mikor idegen helyen alszol, és reggel ébredéskor azt hiszed, otthon vagy, és mert minden máshol van, egy pillanatra elveszted az eszméleted. Mert az ember elemi módon hozzá van kötve a térbeli narrációjához, olyannyira, hogy belül kénytelen folyamatosan mormolni, itt vagyok, erre megyek, ez én vagyok. Csak ha alszik, vagy részeg, akkor tud kicsit kiszállni belőle, egyébként szakadatlanul mondja. Az ébren töltött időnkben a térnarráció kényszere alatt élük, és ösztönösen azonosítjuk a tértörténeteket, amelyeket körénk raktak, s amelyekkel amúgy, az építészek játszanak6.

Ekler Dezső
 Budapest, 2014.11.12.

2014-ben megjelenik a Creative Cities című tanulmánykötetben az ISES (Institute for Social and European Studies. Kőszeg) gondozásában.

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/1-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 


1: Aldo Rossi: A város építészete (1966) (részletek) p 180-197; Christopher Alexander: Az építészet időtlen útja. A nyelv elpusztulása (1979) p217-231 - in: Mérhető és mérhetetlen, szerk.: Kerékgyártó Béla, Typotex kiadó, 2000, Budapest

2: Erről bővebben: Ekler Dezső: Ha volna az építészetnek elmélete p31-40 - in: Árkádia. Szerkesztők: Puhl Antal, Golda János, Sugár Péter. Debreceni Egyetemi Kiadó Debrecen University Press, Debrecen, 2013

3: A diszkurzus hermeneutikája, Paul Ricoeur válogatott tanulmányai. Argumentum Könyvkiadó Budapest 2010 – Az interpretációról 5-22. Struktúra, szó, esemény 25-39. A metafora és a hermeneutika központi problémája 55-70. A szövegmodell: a jelentésteljes cselekvés mint szöveg 86-107. Az elbeszélő funkció 109-103.

4: Vitruvius: Tíz könyv az építészetről. Képzőművészeti kiadó, Budapest. 1988 p. 110 - 112

5: John Whiteman: SITE UNSCENE Peter Eisenman : Moving Arrows, Eros and Other Errors, AA files 12, Annals of the Architectural Assosiation School of Architecture, London. 1986, p 76 - 84

6: A tanulmány a Bercsényi Építész Szakkollégiumban folyt beszélgetés alapján készült.

Vélemények (4)
Pákozdi Imre
2015.01.26.
20:36

Volt egyszer egy beszélgetés - vagy mégsem? Itt, a fórumon mindenesetre napokig szerepelt a szövege. Számtalan megfogalmazása valóban nagyon hasonlított ennek a fenti írásnak a megfogalmazásaira, de hát, istenem. Voltak benne eltérések, lazán szőtt megjegyzések, élvezetes beszólások is. Például az építészeti kritikáról. Namost, egyszer csak  - se szó, se beszéd - hirtelen, magyarázat nélkül eltűnt a beszélgetés és olvashatatlan mementóként, csak a diskurzus-rovat címszavaként, lógva maradt a hozzászólásom... 

Ha mementó, akkor legyen kövér. Úgyhogy idemásolom az építészeti kritikáról szóló, azóta eltűnt részt és - részben emlékezetből - a véleményemet:

ED: „Az építészeti kritika nem sokat mond a számomra. Egyszerű az oka, nincsen elmélete. ... Az építészeti formaadásnak ... máig nincs elmélete. ... Az építészeti kritika ezért bármikor, bárhonnan kezdhető, bármiről bármit mondhat, bármilyen fogalmak bedobhatók bármely értékrend nevében a politikától az építészeti pletykákig, ki hol született, ki volt a tanára, a felesége, hogyan szerezte a munkát, satöbbi. Mindez az építészeti formákról, azok értelméről, jelentéséről nem sokat fog mondani. Ha profi építészetkritikus akarnál lenni, akkor az alapján kéne megmondani a tutit.... Az értelmes kritika a nyelvkeletkezés leírásán kellene munkálkodjon.” (Kiemelés a beszélgetőpartnerektől.)

Azt hiszem, az építészeti kritika, bár fontos dolog, valóban nem érdemli meg az  elméleti túllihegést. A kritika kapcsán inkább csak épület-értelmezési, városszerkezet-minősítési valamint didaktikai szempontokról és módszerekről beszélhetünk, semmint rendszerezett tudományról.

Lássuk, mi kell hogy benne legyen egy épületkritikában? A homlokzat, a tömeggazdálkodás, a belső téralakítás, a funkciónak való megfelelés, a környezethez való alkalmazkodás minősítése. Mi az, amit tartalmazhat még az épületkritika? A fejlődéstörténet: az épület helye az alkotó életművében, az adott építészeti stílus alkotásai között, esetleg az adott város építészettörténeti kontextusában. És mi az, amivel tilos terhelni az épület értékelését olvasókat? Az ideológiákkal. Tehát a kritikus saját építészet-elméletével, az előzmények és a jelen társadalomtudományi elemzésével, a bíráló világnézetével. Tanulságos, ami ez utóbbiak megítélésének változásáról a Moravánszky Ákossal folytatott hazai beszélgetésekből (az Építészfórum mindet közölte) kiderül.

Ekler Dezső utolsó mondatához („Az értelmes kritika a nyelvkeletkezés leírásán kellene munkálkodjon”) csak annyit, hogy ez szerintem az építészet-elmélet, nem pedig az építészeti kritika feladata volna. Az építészeti kritika sokkal inkább alkalmi műfaj, olyasmi, mint egy épület: nem kell számonkérni rajta semmiféle kánon egyetlen szavát sem, elég, ha őszinte, hasznos és élvezhető.

Botzheim Bálint
2015.01.28.
00:38

@Pákozdi Imre: Az ilyen frappáns definícióknak megvan a maguk csábító ereje.

De vajon hányféle építészeti kritika létezik, pl. célközönség szerint? Ezek miben különböznek egymástól? Csak az a kritika, amelyik kritizál? A dolgot bonyolítja, hogy az építészet összetett szempontrendszerrel dolgozik, így sosem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez vagy az megfelel. Milyen szempontból felel meg és kinek? Minden építészeti döntés mögött értékítélet, ízlés, világnézet, korszellem, társadalmi berendezkedés és még sok minden egyéb tényező rejtőzhet. Az építészeti kritikai írásokat éppen gazdag gondolatiságuk miatt szokás nálunk és külföldön az építészetelmélet tárgykörébe tartozónak tekinteni.

Pákozdi Imre
2015.01.28.
06:40

@Botzheim Bálint: Igaza van, a fenti definícióban valóban csontig fosztva próbáltam leírni a műfaj lényegét. A célközönség szerintem nem igazán befolyásolja a kritika tartalmát, feltéve, hogy tényleg építészeti, pontosabban épület-bírálatról van szó. Olvasóként ui. a legnagyobb szaktekintély is hálás, ha könnyen érthető anyagot tesznek elé. Nyilván, nem csak a "kritizáló", hanem a méltató ismertetés is kritika. A szempontrendszer összetettsége pedig legitim, feltéve, hogy az rendezetten jelenik meg a bírálat olvasója előtt. Néha azonban, a mondandó vagy inkább az önkifejezési késztetés nyomása alatt, már a kritikus sem tudja, hogy mi mindenből állt össze az a bizonyos szempontrendszer.

A kritika műfaji meghatározásának szigora azért is indokolt, amit Ekler Dezső mondott róla a beszélgetésben: "Az építészeti kritika ... bármikor, bárhonnan kezdhető, bármiről bármit mondhat, bármilyen fogalmak bedobhatók bármely értékrend nevében a politikától az építészeti pletykákig, ki hol született, ki volt a tanára, a felesége, hogyan szerezte a munkát, satöbbi." Ez nyilván túlzás, de sok kritika elolvasása után tudjuk, hogy van benne igazság. A privatizálást, a személyes élményeket mégsem gondolom eleve kerülendőnek, hiszen hitelesítik és élénkítik az írást. A példák gazdag gondolatisággal övezett áradásával ugyanakkor vigyázni kell, mert pontosan ebben az áradásban szokott elmerülni az írás voltaképpeni tárgya.

Mindezek illusztrálására idelinkelek egy jó példát és egy rosszat. Persze, egyik sem teljesíti - illetve bukja el - százszázalékosan a fentebbi szempontokat. A jó példa: 

http://epiteszforum.hu/bolcsode-a-hataron , a szerintem rossz (bocsánat): 

http://epiteszforum.hu/elmenydeficit-a-kemenes-vulkanpark-uj-epuleterol .

alfoldi2011
2015.01.28.
12:28

@Pákozdi Imre: A kritika egy vélemény, amely minősti a véleményezőt is!

Kár lenne ezt is túlbonyolítani, nem lenne szabad áltudományoskodni.

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk