építészet : környezet : innováció

A kelenföldi Don Giuseppe

Dobai János: Gábor Dénes előadóterem a SZÁMALK földszintjén
Tardos Tibor írása
Dobai János: Gábor Dénes előadóterem a SZÁMALK földszintjén
(Bp. XI. Etele út 68.) — Belsőépítészeti inlay

„Tervezni annyi, mint ítélőszéket tartani
önmagunk felett.”
(Alvar Gunnar Ibsen)



(a feladat) A SZÁMALK (UNESCO-múlttal rendelkező, a számítógépes alkalmazásokra szakosodott, magánosított oktatási intézmény) elérkezettnek látta az időt (nem halogathatta tovább), hogy egy harmadik nagyelőadót létesítsen a kelenföldi oktatási központban. Ilyesmit készen kapni nem lehet, a hagyományőrző tmk-szemlélet ezért nem vezethetett eredményre. Hogy a minden talpalatnyi helyet megtöltő tantermek sűrűjében értő kéz vágjon rendet, szakemberhez fordultak (dicséretes döntés): megbízták a tervezéssel Dobai Jánost, aki a SZTAKI Lágymányos utcai új épületével már tizenöt éve letette névjegyét a számítástechnikusok gépasztalára (MATERV, 1990-1991). 

(kirándulás) A Torschlusspanik-bársonyzöldbe borult Etele út szégyenlős panelkonkrétumába ágyazott, félig rombadőlt, romantikusan szocmodern parkban sétálunk ezen a szeptemberi napos délelőttön, az érdekesen megőrzött SZÁMALK irodaház grafikus bütüje felé. (A sötétkék fröcskölt vakolat a belsőkben minduntalan visszaköszön: motívum. Az épület a '70-es évek Lakótervének köszönhető, építész: Ligeti Tamás.) Közelebbről azért látszik a megviselt felület, néhány csorba, törött mellvéd; várakozás közben csillogó szemmel '56-os belövésekről, hősies ellenállásról faggatjuk a tiszteletreméltó, idősebb pályatársakat. (Tréfából.)

A lepénybe behatolva (az állítólag irtózatos méretű, zseniálisan kikonzolozott KIPSZER-térrácsra függesztett mennyezet alatt) önkéntelenül behúzzuk a nyakunk; a tudatalattinkban Foster vitéz vágtat fakó lován. Kis meglepetés: művészettörténeti séta. Megtekintjük id. Terrányi József Buda és Pest halála c. oratoriko-giganteszk térplasztikáját. A mű szimmetriasíkkal is rendelkezik, amely függőleges — ez megnyugtatóan hat. (MOMA-szerű sziklakertes átrium is van, egyáltalán: vizuálfesztivál. Levegő után kapkodunk, a szó jobb értelmében.)

Felkaptatunk a földszintre a mintegy húszfokos alibirámpa mentén (no igen: négy és fél foknál már fűteni kéne), és behatolunk a szigorúan tárgyilagos folyosórendszerbe. Úton — látogatásunk célja — a nagyelőadó felé az oktatás higgadt terei közt vándorolunk. A lepukkantságnak nem is a foka, hanem a léptéke nyűgöz le: Augiászra és Héraklészra gondolunk, művelten. Dobai józan: ő zárványról és magról beszél, megindulásról; izzószürke színekkel ecsetel egy eljövendő aranykort. Megtudjuk: a rég felszámolt nagyszámítógép (ESZ-40/50/70 - van-e, ki e nevet még ismeri?) termének álpadlója volt a kulcs: a szükséges (-nél csekélyebb, de mégiscsak) lejtésre ez nyújtott módot, szerencsére. - Közben meg is érkezünk.

Valóban.

Az újraformált helyiségtömb fehér olajfestett, lekerekített sarkú külső falai, kultúrvilágítása, rozsdamentes lábazata, falba süllyesztett hirdetőtáblái éles kontrasztot alkotnak a környezettel, új idők hajnalaként. Széles utcába fordulunk be, a csillogófehér falban nagymodulnyi fekete fabetét, homlokán szingli öntöttalu betűkkel a mérföldes felirat: MERETÓDAŐLE SENÉD ROBÁG — vagy fordítva, ki honnan éri. A mennyezetvilágítás is, mintha 1940-ben: besüllyesztett gipszkelyhekben síkig érő lapos opál körbúrák — a változatosság kedvéért nem-katonás rendetlenségben. (Dobai, a pacifista, Dobai, a nemasplund.)

A duplán dupla, súlyos, fekete ajtók mögött még súlyosabb fekete sötétség fogad: a hang elhal, kicsit félni is lehetne. Aztán feldereng a fény, és elénk tárul a gusztusos, nagyvonalú terem. Elzárt idill, amelynek a megpillantása kiváltságnak hat. Szűrt, semleges levegő, tisztaság, rend. (Majd a hallgatóság...)

A terem legmagasabb pontján, hátul lépünk be, a (betétként ide is átfordított) fekete fahomlokzat két végén. Fölöttünk fehér: a fal mögül körbevilágított mennyezet. Alattunk szürke: márványozó PVC-medence. Előttünk fakó narancsos és sárgás fa: a padsorok és az előadói asztal. (A szemközti falon jellegtelen táblák, vetítővászon.) De a teret a juharfa uralja. Az akusztikai falburkolat finoman hasított geometriai rétegrendje körülfutja a falakat, sarkok helyett szép ívben fordul; úgy dekoratív, hogy megérinthető, a szemet és a kezet se sorja, se szálka nem bántja. (Holland termék, megalkuvásmentes.) Szigorú vízszintes mérce: a padló lejtése nem érinti, a visszaemelt dobogó felé törekszik állhatatosan.


 

 

Az előadói asztal teremszélességű rétegelt fahomlokzata szinte lenyűgöző. Innen, a dobogóról visszanézve látjuk a fekete hátfalon sorjázó fogasok és a befúvószemek (ismét:) rendjét, felfedezzük a mennyezet szórt, mégis fegyelmezett lámpaosztását. A mesterséges világítás itt (végre! végre!) elnyeri méltó helyét: rejtett és közvetlen, szórt és mélysugárzó, vonalas és pontszerű lámpák-fényforrások megtervezett, működő együttese fog körül, klaviatúráról vezérelhető előprogramozott állásokkal (Dobai elő is ad egy rövid fény-etűdöt, mint valami Jean-Michel Jarre). Miután megmutatja a besüllyesztett tanári monitorok helyét, az asztal egyéb titkait, belekezd az építkezés szokásos anekdotáiba. Ezek — a valóság kiábrándító kalapácsütései — unalomig ismertek; adyendrés elsorolásuk babonás mantra, a megélt ugar leltározása.

Cserében mi sem rejtjük véka alá a véleményünk: egy-egy kiálló szeglet, rozsdamentes-helyett-porszórt felület, illeszkedési botlás, drum kijáratjelző láttán megállunk, ujjunkat az érintett pontra helyezzük, kaján ál-kérdéseket teszünk föl. Dobai érdemi válaszokkal fáradozik, pimaszságunkat (mely a féltékenységgel némileg rokon) a sokat megéltek bölcsességével fogadja, nagyon helyesen (bőven van miből kivonnia). Elbeszélgetünk: szakmai életet élünk. (Az építész számára az építészet verbális műfaj is. Egyrészt sok a tisztázandó kérdés, másrészt a felpörgetett agy lendkereke a nyelv, a fogalmak felé próbálja leadni a fölös energiáját.) — Amikor végül, lámpaoltás után, ismét átvágunk az épület eredeti kontextusán (az ellentét most még harsányabb), jóleső fáradtságot érzünk, mint jól végzett munka után (ill. sokszor már előtte).


(a kritika) Dobai munkája: beszámoló egy látomásról. Olyan belső látás dolgozik itt, amelyet mesteri tudás (úgy is értve, hogy mesterek átadott tudása), szigorú mérlegelés, heves önérzet és jogos kételyek sora szűr és terel valami fanyarul szikár, férfias líra felé.

Dobaira ezúttal is rávall, amit tervez. Ez korántsem értetődik magától. Általában sem, de Dobai választott öröksége: a kiforrott modern önkorlátozó szűkszavúsága felől tekintve végképp nem. A vegytiszta modern aszkétikus művelése korunk vizuális kakofóniájában ritkán kifizetődő. (A kakofóniának persze része a modernkedés, a semmitmondás is.) Egyéniségnek maradni ebben az erőtérben csak a kifejezés szerénységével párosuló expresszivitás, egyfajta szerénységgel párosult exhibicionizmus segít. A modern hatása hol szubtilis, hol monumentális, de az érvénye mindkét esetben apró részarányokon múlik. Műveléséhez fegyelem kell. Talán azért is kell ennek a szófukar, kesernyés, nevetéseiben is fenntartásokkal élő, konok építésznek éppen ebbe a fosszilis-kemény fába vagdosnia a fejszéjét, amiért Démoszthenész kavicsot rejtett a nyelve alá: mert különben egymás sarkát taposnák le az egyformán fontosnak tűnő, egymással viaskodó képzetei.

Visszatérve tárgyunkra: ebben a remek összképet nyújtó munkában is talál hibát, aki keresi (és van ilyen). A falitáblák, a vetítővászon, a projektor nincsen besüllyesztve, a csúcsfotók lehetősége ezzel beszűkült. A beépített tucatáru padsorok minősége túl sok fokozattal marad el az épített környezetétől. A nagy asztal csomópontjai itt-ott kidolgozatlanok, a lendületét látható illesztések csorbítják; krómlábak helyett nagyvonalúbb tartóvázra számítanék. A kiszámítottan síkbanálló ajtónyílások keretezése néhol elhamarkodott. A PVC lépcsőburkolat, a dobogó felső éle kevésbé tetszetős. A szellőzés befúvószemei körül (egyelőre?) hiányzik a (fekete fa-) burkolat. A kijáratjelzők nem illenek a képbe. (Félreértés ne essék: műgond és ráfordítás tekintetében Dobai — tudjuk — bőkezű; ezúttal is az volt. Hogy mégsem szállhatott alá mindenestül a centik és a milliméterek világába, arra a feladat enyhén alábecsült célkitűzése és költségvetése lehet a magyarázat.) Az egyetlen valódi kifogásom: ebből a minden porcikájában saját magának felelgető térből fájóan hiányzik egyetlen aszimmetrikus építészi gesztus. (Például egy oldalt elhelyezett előadói olvasóállvány, amely a terem használati értékét is növelné.) Hadd tegyek itt egy kitérőt!


(kitérő: „drukker”) A befogadás örök kérdése: eljutunk-e addig a felismerésig, hogy mozzanatok együttese adott esetben zárt, körüljárható egészet: művet eredményez? – Itt van például a Rumble Fish c. film (Coppola, 1983). Ez az expresszionista városi legenda fekete-fehér nyersanyagra készült; egyetlen színes bevágása a tragikus főhős és a trópusi halak közös portréja, egy akváriumon át felvett jelenetben. (Itt fonódik össze a sorsuk végzetesen.) Anélkül, hogy Coppola szándékait boncolgatnánk, leszögezhetjük: azzal, hogy egyetlen jelenetet (és ilyen formálisan) szembeállított a film egészével, ez utóbbit átélhető élménnyé tette. - Ezt az alkotói trükköt tanította Reimholz mester drukker néven. A drukker: egyetlen elütő elem segítségével teremtett kontraszt, amely (azáltal, hogy kiemelkedik belőle) megjeleníti, értelmezi a mű egészét. („Kiáltás meredt éjjelen” - József Attilával szólva.)

Hogy Dobai nem él ezzel az eszközzel (noha nemcsak ismeri, hanem Gulyás Zoltánig vissza is eredezteti), az vagy a tőle elvárt tudatosság kihagyása, vagy a tőle megszokott mértéktartás túlzása.


(konklúzió) „Társalgásunk eredményes: kész a mákosrétes.” (Bródy János) - A SZÁMALK felől tekintve ez az előadóterem: a konzervatív kezelést felváltó radikális műtét, elkerülhetetlen szervcsere. Ennek az új szervnek saját erőtere van: ha engedik (amit szívből kívánunk), át fogja alakítani maga körül az egész szervezetet. Állóvízbe vetett kő, amelynek a hullámai egyre dagadnak. Dobai átnyújt valamit a munkájával - mondjuk: pezsgőt. Olyan száraz, hogy a könnyünk is kicsordul tőle — de eredendően finom. (Mondjuk ki ezt a szót előítélet nélkül.) Igaz: 2005-ben ehhez immár nem kell fényéveket áthidalnia - de azért azzal se áltassuk egymást, hogy itt van már a Kánaán, hogy csak élni kell tudni a lehetőségekkel...  Nem. A SZÁMALK (Kelenföld, Budapest stb.) létező valóságában ez a terem úgy lebeg, mint elektromágneses gyorsvasút a pálya fölött, melyen tovasiklik.

Tartsunk vele.

szöveg: Tardos Tibor; fotó: Zsitva Tibor

vélemény írásához jelentkezzen be »