építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

A kimondhatatlan tér

Ötven éves Le Corbusier egyik főműve, a La Tourette domonkos kolostor. Gebauer Imola írása.

Javában zajlik a X. Lyoni Biennále. Az egyre nagyobb méreteket öltő, újabb és újabb helyszíneket a programokba kapcsoló fesztiválhoz az idén csatlakozott közeli La Tourette domonkos kolostora is: a Le Corbusier egyik főművének számító épület fennállásának 50. évfordulóját ünnepli, és erre az alkalomra François Morellet műveit hívták meg. „François Morellet Le Corbusier-nél” - hangzik a kiállítás címe, mely a világörökségi címre pályázó helyszínen idén ősszel az építészet és a képzőművészet egyedülálló találkozásának eseménye.

 

 

 

A helyszín és a mű. Mindkettő egyformán kiemelt figyelmet érdemel.
Az ötvenes évek Franciaország egyházi építészetében a modern hullám előretörésének időszaka. A nyitás apostola a domonkosrendi szerzetes, Père Couturier, a haladó szellemű művészeti folyóirat, az Art Sacré főszerkesztője volt. Az ő közbenjárására tervezhette Matisse a dél-franciaországi Vence templomát és annak és belső dekorációját (1951), épült Novarina tervei szerint és Fernand Léger tervezte üvegablakokkal Audincourt temploma (1951) és készült el a legismertebb mű, a Le Corbusier által tervezett zarándokkápolna Ronchamp-ban (1954). A Lyon melletti La Tourette domonkos kolostora szintén Père Couturier és Le Corbusier barátságának köszönhetően épült meg 1953 és1959 között.

A domonkos rend Eveux-sur-Arbresle-ben fekvő La Tourette-birtokon álló egykori tanulmányi háza alapvetően a középkori kolostorok alaprajzi rendszerét követi: négyzetes kerengőudvart három lakószárny, élettér övezi, az északi oldalon emelkedő templom önálló egység, mégis az együttes szerves eleme. Az udvart alsó szintjén több átmenő szárny tagolja, de így is érvényesül a belső felé néző folyosórendszer nyitottsága, a függönyfal-szerű háromszintes loggia. A templom tömbje majdnem teljesen összefüggő, zsaluzott beton, míg a déli és nyugati épületszárny csaknem teljes külső felülete is áttört. Az építészeti kompozíció, mely Le Corbusier arányrendszere, a tiszta, nyers felületek és Iannis Xenakis zeneszerző zenei harmóniákat és ritmusokat vizuális ritmusba rendező ablakai által jött létre egyszerre geometrikus és szabálytalan.

Az épület beton-szürkéjét olykor egy-egy színesre festett falfelület és a nyílászárók színei oldják. A kolostor terei a beáramló fény erejétől, színéről, irányától függően alakulnak át, csak lassan ismerhetők meg, „üzenetük” csak alapos tanulmányozás után tárul fel. A részben erődszerűen zárt, a betonlamellák közé fogott üvegablakok által mégis nyitott épület a tervező elveinek és a terep adottságainak köszönhetően a lejtő szélén, „véletlenszerűen” elhelyezve, részben pilléreken áll.  Az együttes teljes felújítása 2006 óta tart: nyugati és déli szárnyának helyreállítása elkészült, de ma is állvány takarja teljes keleti homlokzatát, belseje csupán részben látogatható.

„Azt kellet adnom nekik, amire a mai embernek leginkább szüksége van: csendet és békét. ... Ez a nyers betonkolostor a szeretet alkotása. Nem mond el mindent magától. Élete belülről születik. A legfontosabb, belül van” (Le Corbusier)

 

 

 

Az együttes ma is kolostorként működik, de eredeti funkcióját kulturális tevékenységgel váltotta fel, nem kiállítóhely, de rendszeresen befogad kiállításokat. Időről-időre arra hívják meg a művészeket, hogy dialógusba lépjenek az egyedülálló épülettel. Tereinek „üressége” teszi alkalmassá arra, hogy ki-ki saját valós vagy fiktív képeivel töltse meg. François Morellet műveit különböző funckiójú terekben, a káptalanteremben, a refektóriumban, a templomban és a folyosókon helyezték el. A 83 éves mester, aki geometrikus műveivel egyszerre minimalista és konstruktív irányzatok követője maga válogatta műveit, melyek több alkotói periódusból származnak 1972-től 2009-ig. Kompozíciói oly módon rezonálnak az épület tereire, részletformáira és színeire, hogy folyamatosan ellenpontozzák azt. A kiállítás rendezője, Marc Chauveau testvér a művész és az épület közötti párbeszéd fontosságát emeli ki: a művész alázata volt szükséges ahhoz, hogy megálljon megkeresni a találkozási pontokat, hogyan tárul fel az épület gazdagsága a formák, a terek, az anyagok, a szín és a fény kölcsönhatása által.

Morellet szövetsége a fénnyel és a ritmusokkal összhangban áll az épület saját költészetével. Le Corbusier funkcionális építészeti nyelve ugyanarra a geometrikus formanyelvre, matematikára alapozott arányrendszerekben való gondolkodásra vezethető vissza, ahonnan Morellet művei táplálkoznak. A véletlenszerűségnek csak az egyes alkotások meglétrehozásakor lehet szerepe, elhelyezésük, térben betöltött szerepük az átgondolt és átérzett dialógus eredménye.  Az anyagokkal és felületekkel, fénnyel és árnyékkal változatossá tett, mégis színtelen fogadótér csendjét valósággal felborítja a közepére helyezett, citromsárgára festett geometrikus kompozíció. A káptalanterem falán függő, neonkeretéből kibillent fehér négyzetben a 20. századi modern mozgalmak Malevicsig és Mondrianig visszavezethető minimalizmusa tér vissza, miközben élesen reagál a fröccsöntött nyers felület durvaságára.

A refektóriumban elhelyezett művek a fekete-fehér neutralitásával felerősítik a falak homogenitását, a neoncsövek a Xenakis-ablakokon átszűrődő fény által vertikálisan szabdalt teret és falakat hasogatják tovább. A refektórium betonoszlopát körülfogó keretekkel a művész – saját szavaival – „megcsiklandozza” az épületet: az ablakok és oszlopok vertikális rendjét összekuszálja. A folyosók a szélesen elnyúló, horizontális kompozíciókkal életre kelnek. A kevés itt épp elég. Az egyetlen nyers fa alkotás az épület anyagaival, az egyetlen színes munka a nyersbeton falak „színtelenségével” dacol, közben reagál az ablakok vertikalitására és felidézi az épület egyes falfelületein és nyílászáróin ismétlődő alapszíneket.

 

 

 

A templom magas falakkal övezett mély betontömbjébe egy folyosó-rámpán jutunk le, mely az udvar felől megvilágított, áttört, míg a másik, zárt falfelületen szabályos rendben, csendben sorakozhatnak Morellet fehér-fekete egyensúlyára épülő kompozíciói, levezetve a látogatót a templom zárt, sötét terébe.  A helyiség keskeny, horizontális, lőrés-szerű nyílásokon és három tölcsér-szerű, ún. „fény-ágyún” keresztül kapja megvilágítását. Szigorúságát a nyílások körüli festett falfelületeken beáramló lény színessége oldja. Morellet a kórus közepére, a stallumok közötti térbe helyezett neon-installációja egy lehelet-finom mozdulat, csaknem immateriális, a hívő számára maga az ima, az áldozati tűz lángnyelve, a művészetkedvelő számára a fény és könnyedség hallatlan bátor nyilatkozata a betonkemény doboz mélységében.

„Ha egy mű eléri intenzitásának, arányainak és kivitelezésének csúcsát, a tökéletességet, akkor váltja ki a kimondhatatlan tér jelenségét: egyes részletek ragyogni, sugározni kezdenek... Ez az, amit kimondhatatlan térnek nevezek, azaz egy sokknak, melyet nem az arányok, hanem a tökéletesség vált ki.” (Le Corbusier)

Le Corbusier kiváló épülete méltó társra, sőt vetélytársra akadt François Morellet műveiben. Jelenlétük szinte magától értetődő, anyagaik, színeik, formáik mondanivalója alapvetően erősíti egymást.  A művész alkotásai alázatosak, az építmény mellett tiszteletben tartva a látogatót is. Marcel Duchamp szavaival válaszol a kérdésre: „Mit jelentenek kiállított művei?” „Ezt a nézőknek kell eldönteniük!” „... mivel a műalkotások természetüknél fogva többértelműek... a művész feladata úgy megalkotni őket, hogy engedje a néző saját szellemét felderíteni a jelentésüket.” A kiállítás látogatója azonban nem feltétlenül jelentést keres a művekben, mert a geometrikus arányrendszerek, a tér-forma, valamint fény-szín hatások vizuális élménye egyfajta tökéletesség-érzéssel engedi útjára.

Gebauer Imola

A cikk december 8-án megjelent az Art Portal művészeti honlapon.

vélemény írásához jelentkezzen be »