A pilisszentlászlói Waldorf iskola építése – interjú Lang Andrással
Sokan úgy vélik, ha kisebb adóterhek mellett több pénz maradhatna az embereknél, illetve közösségeiknél, ők okosabban és hatékonyabban költenék el, mint ahogyan azt az állam teszi saját újraelosztási rendszerén keresztül. Példa lehetne erre a Valkai Csaba építész által tervezett pilisszentlászlói iskola építésének története is. Erről kérdezte Lang András projektvezetőt, a Pesti Est egyik alapítóját Pásztor Erika Katalina.
Pásztor Erika Katalina: Hogyan született meg ez a ház, és mi volt ebben a te szereped?
Lang András: Tíz éve indult Pilisszentlászlón a Waldorf iskola, 30-40 gyerekkel, amely nagyon gyorsan, dinamikusan nőtt. Már a kezdetekkor látszott, hogy az eredeti helyen nem fogunk elférni. A régi épület egy hatosztályos iskola befogadására alkalmas.
P. E.K: Most mennyien tanulnak az iskolában?
L.A.: Már harmadik éve 200 körüli a gyerekek létszáma, a kezdeti bővülés után. Ez többek között annak is az eredménye, hogy közel 100 család költözött be Pilisszentlászlóra. Az egész dolog onnan indult, hogy Szentendrén 12 éve működik egy Waldorf óvoda, amelynek alapításában családommal mi is részt vettünk. Az iskolának kerestünk helyet, de Szentendrén nem adódott lehetőség, így kerültünk Pilisszentlászlóra. Ezt az iskolaépületet vettük át, és így született a Waldorf iskola. Később elindult Pilisszentlászlón a második Waldorf óvodai csoport, majd ezután Szentendrén a harmadik Waldorf óvodai csoport.
Hat-hét évvel ezelőtt a közösség összeadta az önrészt és hitelből megvásároltuk az építési telket a község határában. Az első fontos lépés az volt, hogy a mintegy 7733 négyzetméteres telket belterületbe kellett vonni. Ezután következett a tervezés és az építés, több fázisban. A szlovák kisebbségi önkormányzattal együtt háromszor próbálkoztunk a Norvég Alap pályázatával, ami nem sikerült. Már ekkor látszott, hogy magunkra maradtunk.
Az elején felvetődött a szalmabála-vályog rendszerű építkezés lehetősége, ami több fronton is elbukott. Akkoriban, 2009 körül még nem engedélyeztek közintézményt ilyen technikával megépíteni, másrészt az egyik gazdálkodó család által adományozott és ideszállított szalmabálák is leégtek. A közösséget már negyedszer érte pofon, ettől mindenki padlót fogott.
P. E.K: Hogyan sikerült megtalálni a megoldást?
L.A.: Korábban egy ideiglenes tornacsarnokot húztunk fel az udvaron, és egy konténerben volt az első osztály, de ez az állapot nem volt tovább fenntartható. 2010 januárjában vállaltam el az építési projekt vezetését. Farkas Éva lett az asszisztensem, aki szervezeti tanácsadóként dolgozott. Hihetetlen energiával és precizitással segített felépíteni a projektszervezetet, amelyben külön műszaki, pénzügyi-jogi, belső-külső kommunikációs, és pénzgyűjtő (fund raising) csoportot hoztunk létre.
P. E.K: Ezt mindenki társadalmi munkában végezte?
L. A.: Igen. Az volt a megállapodás, hogy ha valaki - egy-egy csoport vezetőjeként - mégsem tudta teljesíteni, amit vállalt, gondoskodnia kellett egy helyettesről. Megállapodtunk, hogy a felmerülő konfliktusokból megpróbálunk tanulni, és azokat konfliktusmenedzseléssel oldjuk meg. Alapelvként elfogadtuk: a konfliktusok álruhás varázslók. Nekem kincsesbánya volt ez a két és fél év, egyfajta beavatási út: a felmerült problémák és azok leküzdése nagyon sokat adott az önismeretemhez.
P. E.K: Ki tudnál emelni egy-két olyan dolgot, fontos tanulságot, ami miatt ezt így érzed?
L.A.: Az volt a célunk, hogy aki részt vesz ebben a folyamatban, az épüljön a konfliktusokból. Például amikor rámutattunk a generálkivitelező erős és gyenge pontjaira, úgy gondolom, ez hosszú távon segítséget jelentett neki a cége üzleti működése szempontjából is. Számomra ez a munka azt a többletet adta, hogy megtanultam jól kezelni olyan helyzeteket is, amelyeket korábban nem sikerült.
P. E.K: Térjünk vissza az építkezésre. Összeállt a projektszervezet, honnan szereztetek pénzt? Gondolom, a szülők által összeadott önrész nem volt elegendő.
L.A.: Az volt a javaslatunk, hogy adjon be mindenki 300.000 forintot családonként - ebből összesen 12 millió forint gyűlt össze. Céges és egyéb támogatások formájában további 5 millió jött be, a Waldorf iskolákat támogató német és skandináv alapítványok pedig összesen 33 milliót adományoztak. Így állt össze a 50 milliós önrész. Sikerült egy kamattámogatott hitelt szereznünk 50 millió forint értékben, a szülői kör pedig saját hitelezésből további 20 milliót adott össze. Így összesen 120 millió forint állt rendelkezésre a 650 m2-es épület felépítéséhez. Nagy segítséget jelentett, hogy több építőanyaggyártó cég - például a Velux és az Ytong - a piaci árnál jóval alacsonyabban bocsátotta rendelkezésre a termékeit. Az ablakok, a világítótestek és a szaniterek nagy része pedig egy bontásra ítélt (SZÁMALK) iskolaépületből származik. A bontást mi magunk végeztük el két hónap alatt.
P. E.K: Ezek szerint az anyagi támogatás mellett konkrét fizikai munkát is beleadtak a családok az építkezésbe?
L.A.: A szalmabálás építkezésnél még úgy gondolta a közösség, hogy a családok kalákában építik fel az egész iskolát. A bontás után viszont rá kellett jönnünk, hogy ez nem fog működni. Profi kivitelező csapatra volt szükségünk, ráadásul ekkor már az idő is óriási mértékben szorított minket. Ráadásul az építési hatóság is kikötötte: ha 2012 szeptemberéig nem készülnek el az épület tervei, felfüggesztik az egész iskola működését. Végül egy nappal a megadott határidő előtt értünk be a hatásághoz a szükséges papírokkal. A projekt során több olyan pont is volt, amikor a józan ész és logika szerint csupán 1-2 % esély volt a továbblépésre. Furcsa módon sok támogatást kaptunk a hivataloktól is; jó volt látni, hogy saját jogi kereteiken belül mennyire támogatón és pozitívan álltak hozzá a folyamathoz, nem próbálták meg ellehetetleníteni az építkezést.
P. E.K: Mondhatjuk azt, hogy ez az épület volt életed első „beruházása"?
L.A.: Valóban, számomra ez egy beavatási út volt, hogy egy ilyen folyamatot teljes mélységében végigkísérhettem. Sokat tanultam és nagyon örülök neki, hogy végül is sikerült megcsinálnunk. Több misztikus pont is volt ebben, például Valkai Csaba megjelenése is. Előtte volt egy másik építész (Buzás Miklós) apuka-társ, aki korábban három évig foglalkozott a szalmabálás ház terveivel, teljesen ingyen, de ő időközben elfáradt. És akkor ott ültünk szülői körben, hogy mi legyen, amikor Csaba halkan megjegyezte, hogy ő tulajdonképpen építész tervező.
P. E.K: Egyáltalán nem is tudtátok, milyen munkái voltak Csabának korábban? A Rác fürdőt még nem is láttad?
L.A.: Nem. Később persze kiderült, hogy 2010-ben „az év fiatal építésze" volt, és miket tervezett már. Ilyen, első pillantásra kilátástalannak tűnő helyzetekből adódott legalább nyolc-tíz a projekt során. Én projektvezető voltam, a felelősségem elsősorban a határidők betartására és a finanszírozás biztosítására irányult. Majd helyettesként belecsöppentem a műszaki csoport munkájába is, ahol a tervező, a műszaki ellenőr és a kivitelező ült egy asztalnál. Én korábban ilyenben még nem vettem részt, hihetetlen érdekes volt ezt belülről látni, és sokszor nekem kellett összebékítenem a feleket. A végeredményt tekintve nagyon olcsón építkeztünk, nettó 200.000 forint alá jött ki az épület átlagos négyzetméterára.
P. E.K: Összességében milyen volt egy ilyen építési beruházás vezetése? Mi volt ezzel kapcsolatban a legérdekesebb tapasztalatod? Milyen különbséget vagy párhuzamokat látsz cégépítés és házépítés között?
L.A.: Én a sikerességet belülről egészen másképp élem meg. Úgy fogalmaznám meg, hogy ha a helyemen vagyok, akkor jól tudok teljesíteni. Én itt maximálisan ezt éreztem. Mindegy, mi a produktum, építhetünk céget vagy iskolát, az én szempontomból a feladatok, elvárások hasonlók. Meglepő mennyire lelki síkon folynak az egyeztetések a műszaki emberek között. Ami különösen nehéz volt számomra és nagy tanulság a jövőre nézve: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Többször adódott olyan helyzet, amikor jó szándékú, segítő célú kezdeményezésekről kiderült, hogy rossz irányba viszik a projektet, és nagyon nehéz ilyen esetekben nemet mondani. A Waldorf iskolák világában egyébként is gyakran nagy feladat az idealizmust a realitással összehangolni.
P. E.K: Amikor az iskolát bejártam, úgy éreztem, hogy az épület építészeti megjelenése, formanyelve kicsit elüt attól az organikus világtól, mint amit az intézmény belső díszítései sugallnak. Számodra érzékelhetők-e ezek a formai különbségek, vagy nem értesz hozzá és nem is érdekel?
L.A.: Elég analfabéta vagyok ez ügyben. Ezzel kapcsolatban egy megható esetet tudnék említeni, amikor Vekerdy Tamás járt itt és körbevezettük. Véleménye szerint ennél „waldorfabb" iskolát keveset látott és elismerését fejezte ki Csabának. Megkeresett minket egy német organikus építészeti lap is, amelyben közöltek egy cikket az épületről, fotókkal együtt. Mindebből azt szűrtem le, hogy Magyarországon sok tévképzet él az emberekben az organikus világról és arról, hogyan kell kinéznie egy ilyen iskolának.
Nekem a térérzékeléssel volt érdekes tapasztalatom: az alapozás után a termek kicsinek tűntek, majd amikor elkezdtek nőni a falak, hatalmába kerített a felemelő „templom-érzés". Kezdtem átérezni azt a hatalmas szellemi munkát, amit Csaba ebbe az épületbe beletett, például az elhelyezkedés, a struktúra és a térarányok terén. Nagyon jók a spontán visszajelzések is a tanárok, a gyerekek és a szülők részéről, érezhető rajtuk, hogy jól érzik itt magukat.
P. E.K: Ezek nagyon fontos gondolatok egy nem-építésztől! Mi a tervetek a jövőre? Lesz folytatás?
L.A.: A következő épületet 2018 szeptemberében kellene megnyitnunk az iskola fejlődése szerint. Erre Csaba már el is készítette a koncepciót, amelyhez az ihletet a településeken kívül álló, egykoron volt pálos kolostor adta. Mára döntötte el a közösség, hogy nem lesz középiskola Pilisszentlászlón, mert ebben a korban a gyerekeknek már nagyobbak a szociális igényeik. Viszont összeállt négy-öt Waldorf iskola és Újpesten szereztünk egy használaton kívüli oktatási ingatlant, ahol egy regionális Waldorf-iskolát indítunk, két-három párhuzamos gimnáziumi osztállyal. Ennek a kezdeményezésnek is a pilisszentlászlói közösség az egyik motorja.
Nappali képzésben két évet elvégeztem a Waldorf tanárképzőn, ami szintén nagyon sokat adott nekem. Hospitáltam, helyettesítettem Pesthidegkúton, Pilisszentlászlón, így alaposan belekóstolhattam a tanításba, megismerhettem az intézmények működését. Érdekelt is az iskolák pedagógiai szemlélete, amit nagyon támogatandónak tartok. Nem azt mondom, hogy minél több Waldorf-iskola kell - persze ahol nincsen, ott legyen -, hanem az lenne a fontos, hogy a fősodorbeli oktatás számára nyújtson minél pozitívabb példákat, hogy így is lehet. Ezért volt nagy élmény számomra, amikor beültem a hetedikbe Hidegkúton, és valami teljesen mást tapasztaltam, mint amit korábban átéltem. Németországban például – ahol legerősebb a Waldorf – ez a szellemiség óriási inspirációt adott a normál oktatási rendszernek, aminek hatására közeledett is egymáshoz a kettő.
Pásztor Erika Katalina