építészet : környezet : innováció

A szolnoki hídnál

Mint korábban már beszámoltunk róla, átadták a szolnoki gyaloghidat – a városlakók és turisták nagy örömére. A Város is befogadta a Hidat: feljárói belesimulnak a tér öblözetébe, a túlparton belefonódnak a liget zöldjébe. A helyszínt körbejárva, lassú séta, merengés közt támadt lírai gondolatait, benyomását most Pálossy Miklós osztja meg az olvasókkal.

Vannak helyek, ahova kicsit mindig hazatérünk – valahogy ilyen a szolnoki Tisza-part is: ismerősként vagy ismeretlenül, otthonos érzéssel sétálunk végig a parti sétányon, a vadgesztenyefák alatt. A közúti hídtól először virágos park mentén haladunk – a gyerekek persze mindig odaszaladnak a szökőkúthoz is, ahol négy kőbéka spricceli szájából a vizet. A tornyos Tisza Szálló békebeli épületénél lassítunk, és belesünk a kerthelyiségbe, aztán bámészkodva elnyalunk egy fagylaltot. A falikútnál biciklivel érkező bácsik töltik műanyag kannákba a gyógyító vizet, hátunk mögött lustán nyújtózkodva folyik a szőke Tisza, s mi csak lógatjuk a lábunkat a mellvéden ülve. Lelassul az idő. Aztán felkerekedünk, és tovább sétálunk. A park itt újra kiszélesedik, kavicsos utak kanyarognak a nagy fák alatt megbújó játszótér felé, mögötte mesevárként tűnik elő a vöröstéglás református templom a toronysisakján csillogó érckakassal. Az ártéren itt nagy nyárfák takarják el a folyót, ezüstös leveleik mint halacskák villannak a fényben. Egyszerre több lesz a fény, kinyílik a tér. A fák közül kibontakozik két fehér ív és egy alattuk lebegő rácsostartó vonala, tekintetünket a folyó felé kormányozza. A szem végigsiklik az ívek mentén, a tövek kőbe-földbe ágyazott szürke tömbjeitől fel, az ég kékjébe, majd át, a túlsó part zöldjébe, végül a szél borzolta vízen remegő fehér tükörkép mentén vissza.

 

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
 

 

Tavalyelőtt még csak vágyakozva néztünk itt a túlsó part felé, aztán gépek és munkások jelentek meg, de a szeszélyes Tisza még dacolt az emberek szándékával, akik acél ívekkel akarták megzabolázni, méginkább a város részévé tenni. Mára megbékélt ő is, sebeit begyógyították, a könnyed híd szinte csak lebeg a folyó lüktetve apadó és áradó teste felett. S a Város is befogadta a Hidat: feljárói belesimulnak a tér öblözetébe, a túlparton belefonódnak a liget zöldjébe. Sőt, büszkeségük jeléül a szolnokiak régi-új zászlót és új szobrot is állítottak a régi emlékmű mellé. Megújulva él tovább a régi s az új híd is, mintha mindig is itt lett volna.

 

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
 

 

Ugyanilyen természetességgel vonta be a város az életébe is a hidat. Reggel a futók jelennek meg először s egy-két korai sétáló. Aztán a munkába sietők is feltűnnek, sokan biciklivel karikáznak át a hídon. Nyolc körül egy kis szünet következik, a narancsmellényes köztisztaságiak is elvonulnak addigra, seprűik nyomán a reggeli párában megmosdó híd is tisztába öltözött. A korláton még ott gyöngyöznek a harmatcseppek, de a burkolatról már felszívta a nap a sötét éjszakai nedvességet. Talán ilyenkor, reggel legszebbek a fények.

 

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
 

 

Már délelőtt van, a híd felkínálkozik, hogy fogadja sétánkat. A tükörképről hát ismét felfelé fordítjuk tekintetünket, s már sietünk is felfelé a lépcsőkön. A szétnyíló ívek lágyan hívogatnak, a híd teste finoman megremeg talpunk érintésétől. A híd közepéig még sietünk, szinte habzsoljuk az új meg új nézőpontokból feltáruló látványt: a város, a fák, a víz, az ég és köztük a kapocsként feszülő ívek. Aztán lassítunk… visszanézünk a város innen még sosem látott tornyaira, szemünkkel fürkésszük a szerkezet titkait, titokban csúszkálni próbálunk az üveglapokon, végigfuttatjuk tenyerünket a mostanra már meleg tapintású korlátok lakkozott kézlécén, vagy csak egyszerűen bámulunk a folyó hömpölygő vizébe… Magunkba szívjuk a nap melegét és a vízpart illatát. S közben figyelünk, éber figyelemmel, mert a víz felett mindig szél frissíti arcunkat. A folyóban ágakat, leveleket is sodor az ár, de most semmi sem nyugtalanít, egyszerűen minden csak van. Érezzük, hogy minden elmúlik, és újra megszületik.

 

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
 

 

Most az élet hangjai felé fordul figyelmünk, mamák terelgetik és szólongatják kicsinyeiket a délelőtti verőfényben, akik kíváncsian szaladgálnak a kopogó pallókon a korlátok és az üveglapok között. Biciklis fiatalok húznak el surrogva mellettünk, sietős felnőttek mobiltelefonálnak, sétáló nyugdíjasok beszélik meg a napi történéseket, a távolból ideszűrődnek a város életének hangjai – kedvesek számunkra e zajok is. Most egy osztálynyi gyerek fut át a hídon, elöl kipirult arccal lelkesen, hátul unott kamaszosan lezseren.

A tiszaligeti part lankásabb, átérvén hát lesétálunk a vízhez. Kicsit süppedős még a talaj, néhány napja víz alatt volt itt, s a kőszórás még nem készült el. Lassan óvakodunk hát be a híd alá, hogy onnan is felfedezzük titkait. Innen lentről a víz egészen sárgás, a pályatartó rácsai sötétbarna árnyékot vetnek rá. A fehér ívek még karcsúbban szöknek fel a kékbe, a nap átsüt az üvegtáblákon. De vissza a töltésre: a fű leheveredni csábít a virágok között. A meleg föld illata – és egy másfajta zene, a méheké, a szöcskéké…

 

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon
 

 

Bármennyi időt eltöltenénk itt, de minket is szólítanak a tennivalók, a munka. De legszívesebben már este visszatérnék. Mert az esti illatok egészen mások tavasszal, a kivilágított híd még különösebb varázserővel csábít. A sötétebb részeken pedig andalgó szerelmespárokkal lehet találkozni… A napi munka fáradtságával ülünk le újra. Felettünk csillagok, lábunk előtt lustán folyik a sötét víz, melyben a híd és a város fényei tükröződnek. És még ha soha nem is olvastuk volna Exupéry Citadelláját, akkor is pontosan ezt érezzük:

... ha elnézem városomat, amint elszenderedik, miközben lármája hasonlóvá lesz a megütött réztányér elhaló hangjához, amely egy ideig tovább rezeg, majd elcsendesedik, mintha csak a nap pendítette volna meg, akárcsak a méhraj, amely napkeltekor felzendül, de aztán eljön az este, ellankasztja a méhek szárnyait, hazaküldi a virágok illatát, és nem marad többé barázda a szelek ágyában, amely vezetné őket..., amikor látom, mint hunynak ki lassan a fények, és alszik el a parázs a hamu alatt, miután mindenki betakarította a termést, az egyik a learatott kalászt a csűrök mélyébe, a másik a küszöbön játszó gyerekeit, a harmadik a kutyáját vagy a szamarát, az aggastyán a zsámolyát... amikor végül városom illedelmesen pihen, mint a parázs a hamu alatt, amikor minden gondolat, minden imádság, minden terv, minden szárnyalás, minden félelem, a szív minden fellángolása arra, hogy megtartson vagy elvessen, minden megoldatlan és megoldást váró gond, minden gyűlölet, amely pitymallat előtt nem fog ölni, minden becsvágy, amely napkelte előtt semmit sem talál magának, minden imádság, amely Istenhez kötötte az embert, félretéve, használaton kívül helyezve, mint a boltban a létrák, most el van halasztva, mintha halott lenne, de azért mégsem hunyt ki egészen, hiszen ez a roppant családi vagyon, amely pillanatnyilag nem szolgál semmire, nem veszett el, csak félre van téve, átvíve a számla következő oldalára, s amelyet a nap, mihelyt megzendül tőle a kaptár, vissza fog adni, mint valami örökséget, és amikor mindenki újra elkezd kutatni, örülni, kínlódni, gyűlölködni, nagyra törni, és az én méhcsaládom visszatér a bogáncsaihoz és liliomaihoz...

Pálossy Miklós


Kapcsolódó oldalak:

Egy kis pátosz, sok pragmatizmus - szolnoki gyaloghídavató

Gyalogos és kerékpáros híd Szolnokon

Beszámoló egy projekt blog születéséről

 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »