építészet : környezet : innováció

A táj emlékezete és az ökokritikai irodalom határjelenségei

Dr. Bogoly József Ágoston irodalom- és művelődéstörténész tanulmányában természeti élmények jegyében született szövegeket tekint át, amelyek közül kiemelt figyelemmel mutatja  be a Szeged környéki táj 20. századi kutatóinak - Kogutowicz Károly, Aldobolyi Nagy Miklós, Halász Árpád, Zsikai István – munkásságát, kritikai módszereit.

A tér poétikája. A táj újrafelfedezése és újraértelmezése

A kultúratudomány új térszemlélete hatással van az irodalomértelmezésre. Az irodalmi táj- és útirajzok, a tér tematikájú elbeszélések és tájversek topografikus szemléletű megközelítése sok tanulsággal szolgál. Az ismerősből az idegen tájba érkezés is érzékeltethető, például Petőfi: Az alföld; A Tisza; a Kis-Kunság című verseit az elemzés során összehasonlíthatjuk a toszkániai várost idéző Shelley: Este a pisai Ponte al Marenál című versével és Mont Blanc című költeményével. A táj emlékezete és a tér poétikája szerint a „couleur locale” fontos eleme az irodalmi műalkotásnak. A helyi színek az emberi létezést egy jellegadó kultúrtörténeti térben az anyanyelvhez, a folyamatosan művelt identitást képző táj természettel érintkező világához kötik.

A folyó esti békessége. Maros-part. Makó. Fotó: Bogoly József Ágoston

Kontinensek, országok, vidékek, tájak, környezetek széttagolódó sokféleségén túl fontos a biztonságot, boldogságot adó természet-közeli hazai táj ismerős mozaikja, a térben rögzülő emlékek világán belül a hely személyessége és benne az ősi lakófunkciót még hordozó ház összetartó ereje. Ezt a gondolatmenetet Gaston Bachelard: A tér poétikája (La poétique de l’espace, Paris, 1958) című, magyar nyelven is olvasható költészetfilozófiai könyve fejti ki. A költők által álmodott térben a táj álomkompozíciós látomáselemekkel bővülhet. A tűz pszichoanalízise című írásában írta Bachelard: „Mindenesetre a tűz, a víz, a levegő, illetve a föld jegyében álmodó lelkek igen különbözőnek mutatkoznak. Különösen a tűz és a víz ellenségek, még az álmokban is, s aki a patakra fülel, nemigen érti azt, aki hallja a lángok dalát: nem ugyanazt a nyelvet beszélik.” (Nagyvilág, 2001. 7. sz. 1105.)           

Folyamregény című írásában Péter László a Duna-regények, Claudio Magris (Duna, 1992) és Kabdebó Tamás (Danubius Danubia, 1998) művei mellett Sigmund von Birken Der Donau Strand (1664) című művét említi és hozzáteszi, a Tiszáról is született folyamregényszerű irodalmi alkotás, Tóth Béla Tiszáról szóló írását a Tiszatáj című folyóirat részletekben közölte 1980-ban, (vö. Délmagyarország, 2012. aug. 15. 11.). Természet vagy táj című esszéjében írta Szerb Antal: „(…) Babits Esztergom vidéke, Juhász Gyula szegedi tanyavilága, Illyés, Jankovich és Takács Gyula csendes dunántúli tája, József Attila sivár városvége csak bizonyos meghatározott fájdalmak és örömök hordozója. (…) Proust óta mind úgy érezzük, a tájnak van valami kifejezhető emberi mondanivalója és az irodalomnak kell rejtélyét megfejteni. Az érzelmi együttrezdülés helyét az értelmi feszültség foglalta el. A „természethez” az ember a szívével fordul, a „tájhoz” a szemével és a lelki szemével, a lényeglátó intuícióval.” (Nyugat, 1940. 10. 477.) A kifelé nézés és a befelé tekintés médiuma a táj.

Természeti élmények jegyében született szövegeket vizsgáltam. Lator László: Nyugalmas éjszaka című verse a Csanádi Kalendárium 1948 című kiadványban jelent meg. A 2. versszak:„Barna kenyeret ettem az este / és parázson sült halat, / békesség néktek.” A 3. strófa:„Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó, / a fák meghajlanak egy kicsit a csillagok súlya alatt, / a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá. / Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat, / emlékezz barna kenyerünkre.” A 4. szakasz: „Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal, / nyugalmas lugast fontam menedékül, / meghallgattam az éj hangtalan csobogását, / a pelyhek súlytalan lebegését, / a nehéz köveket, / s megtaláltam az utat is.” A vers a természettel önzés nélküli kapcsolatot találó emberi magatartásra utal.

A 21. századi ember identitása globális érvényű, azonban mindig lokális vetületben élünk. A táj és az ember emlékezete a történelemben összeforr. Martin Heidegger: A Föld című rövid versének globális értelmét és regionális jelentését együtt érzékeljük Keresztury Dezső fordításában. Első versszak: „A Föld romlatlan / és szelíden / virágzik – ” Második strófa:„Légy / elpusztíthatatlan / tüzének fénye!”

A tág körű ökokritikai irodalom. Tájkutatás. Természet-irodalom

Érdemes újabb ökokritikai jellegű szövegeket feltárni, határjelenségeket bevonni az elemzésbe. A társadalmi ökoszisztéma kutatása, a városokat, településeket körülölelő táj vizsgálata összetett társadalomtudományi feladat. Nemzetközi kitekintésként említhető, a humán tudományok bizonyos „kizöldülésen” mentek át az utóbbi évtizedekben. Ez túlmutat a szaktudományok szűkebb keretein. Jelezte ezt korábban Jay Parini: The Greening of the Humanities című cikke is (New York Times Magazine, 1995. Oct. 29. 52-53). Évtizedekkel ezelőtt megjelent az ökokritika, mint újabb irodalomtudományi irányzat. Az ún. „nature writing” nyomán bontakozott ki és szakadt több ágra.        

A földút metafizikája. Fotó: Bogoly József Ágoston

      

A magyar művelődés és irodalom történetében évszázadokra visszamenőleg találunk természet- és tájszemléletet érzékeltető írásokat. Művelődéstörténetünkben és irodalmunkban jelen van a kulturális identitáshoz kapcsolódó természet-irodalom, a természet és a táj bemutatásának hagyománya. Tágabb értelemben az ökokritikai irodalom határjelenségei közé tartoznak azok a táj-és természetszeretetből táplálkozó szövegek is, amelyek a tájirodalom körében születtek vagy a természet értékeit változások közepette érzékeltetik és tőlük a táj szépségét bemutató szándék, a természet közeli életmódot ismertető hangnem sem áll távol. A táj emlékezetére, a Tisza-tájra és a Maros-mente jellemzésére vonatkozóan négy szerző írásaiból közlünk részleteket. Kogutowicz Károly tájkutatással foglalkozó írását, Aldobolyi Nagy Miklós esszéjét, Halász Árpád tárcacikkét és Zsikai István visszaemlékezését, és néprajzi jellegű ismertető elbeszélését mutatjuk be.

Az itt közlésre kerülő tájfeltáró, környezeti emlékidéző szemelvényeket a tágabban értelmezett ökokritikai irodalomhoz közeli, ökológiai szempontokat figyelembe vevő köztes szövegekként tarthatjuk számon. Ezek a köztes szövegek a tájra, az élővilágra, a növényzetre, a környezetre reflektálnak. Nyilván, egy szűkítettebb keretben már csak az irodalom és a környezet viszonyával foglalkozó literatúrára, a szépirodalmi művekre összpontosíthatunk. Lehet tágítani a szövegekben való tájékozódást.

Kogutowicz Károly organikus tájkutatói személete  

A tájföldrajzi megközelítések közül Kogutowicz Károly (1886-1948) geográfus, szegedi egyetemi tanár szemléletes metodológiai bevezetése figyelmet érdemlő: „Módszerem lényege, hogy a tájat önálló szervezetnek látom. Az élő tájnak van természetesen  kora is: múltja, jelene és jövője. (…) A mai kép leírását szükségszerűen megelőzi a történelmi fejlődés kinyomozása, mert a táj merőben különböző életkorú részekből van összetéve és ez nem a véletlen műve.

Mintha a táj valami csodálatos, nagy őskori lény volna (…). A termőtalaj, az álló- és folyóvizek képviselik a húst és a véredényrendszert, mely erre a csontvázra tapad. Ahogyan az emberi szervezet véredényrendszere a tüdőn keresztül szoros összeköttetésben van a levegővel, a táj vízrendszere is függ az éghajlattól (…). Ez az éghajlat jelenti a tájban a külső hatásokat. Az eső, a szél, a forróság, a fagy és a jég támadja a táj felszínét. Az erőknek ez a csodálatos együttese barázdássá teszi, koptatja, rombolja, pusztítja és átalakítja. Minden fölött pedig egyetlen legfőbb tényező uralkodik, a nehézségerő. Ez szabja meg kérlelhetetlenül a táj mozgékony elemeinek, mint például a víznek az útját, ez határozza meg a látszólag mozdulatlan elemeknek, mint pl. a talajnak a tömegmozgásait vagy a növényzetnek a terjeszkedését. A fenn és lenn fogalma végzetszerűen ül rá a tájra. (…) A táj és a benne élő lények között bonyolult, de szoros kapcsolat keletkezik, mely számos, első pillantásra szembeszökő jelenség mellett, számtalan finom, csak nehezen felderíthető szálból áll. Ezek a kapcsolatok is jellegzetes, vidékről-vidékre változó  alkotóelemek ezentúl. Az ember és alkotásai új tartalmat adnak a tájnak. (…) A táplálkozás, a ruházkodás, a társas település és a közlekedés idővel olyan átalakításokat végeztetnek az emberrel a természeten, melyek már a táj külső képén szembeszökően megnyilvánulnak.

Megművelt földek, legelők, házak, utak: mindmegannyi új tartalom a tájban. És nemzedék nemzedék után újabb meg újabb nyomokat hagy, melyek, mint egymásra telepedett rétegek borítják a tájat. Ezért a tájban különböző korú elemek vannak egymás mellett: rég letűnt nemzedékek munkásságának romjai, valamint még ma is hatékony művei és a jelenkor alkotásai. (…) Ki is tagadhatná, hogy a tudományos alapon gondozott és javított szántóföldek, a gúzsba kötött vadvizek, a tervszerűen kezelt erdőségek, a bányatelepek, a falutól a milliós városokig számtalan változatban elénk táruló emberi települések, a szárazföldi és vízi közlekedés mindent átfogó bonyolult hálózata, az ősi tájnak a felismerhetetlenségig való felforgatását jelentik. Az emberi tömegek belenőnek a tájba, elfoglalják a föld felszínét, horizontális irányban mindent birtokba vesznek, de ezzel sem elégszenek meg. Hogy lakóhelyének értékeit növelje, az ember felfele és lefele is terjeszkedett. Felhozta a felszínre a föld gyomrából az ott rejlő és értékesíthető kincseket, új energiaforrásokat teremtett, új iparágakat fejlesztett. Ezzel együtt járt a népesség szaporodása. (…) Miután pedig a föld felszínét felfele és lefele is az emberi lehetőségek határáig kiaknázta, birtokba vette magát a levegőóceánt is és az érintkezésnek, a közlekedésnek ezáltal új utakat nyitott. (…)” (Széphalom, 1929, 9-10. sz. 291-292.)

A táj kihaló emlékezete. Fotó: Bogoly József Ágoston

Aldobolyi Nagy Miklós esszéje a Tisza-tájról    

A földrajztudós, az egykori szegedi főiskolai tanár, Aldobolyi Nagy Miklós (1911-1973) a Szeged környéki tiszai táj értékeire hívta fel a figyelmet. Aldobolyi Nagy Miklós újrafelfedezésre érdemes, szélesebb körben újra ismertté tehető Tiszatáj-fogalmát, kulturális antropológiai értelmezést tartalmazó tájérzékelését irodalmi retorikával felépített esszéje képviseli. Aldobolyi Nagy Miklós: Tiszatáj című írása 1947-ben a Tiszatáj című folyóirat 1. számában jelent meg.

Az esszé nagy részét tájértelmező és ökokritikai értékei miatt idézzük: „Egy folyó, többnyire álmos és jelentéktelen, néhány agyonbotolt fűzcsonk, sömlyék, nyílegyenes határt szabó töltésvonal és rajta túl a határtalan, szemfájdító messzeség az ég és föld egybeolvadásának ólmos sávjáig: ez a tiszai táj.

Felmértem néhányszor már, magánosságaim és lázaim könnyű borzongásának révületében, zenitjét és nadírját, tudom, meddig emelkedhetik benne a lélek és hová süllyedhet a test. Ismerem színeit, az első pirkadás rózsásságától az éjbevesző nappal bús lila-feketéjéig, megtapasztaltam forró, olvadt fémként égető napsugarát és a csontig ható jeges januári szélsikoltást, a messzi harangokat tompán kongató novemberi ködöt, és áprilisát is, amikor az ifjúság és álomtisztaságú öröm leheletfinom szárnyú tündérei röpködnek a rügyek és bimbók között. Ismerem. Illatai a vak éjszakában is elérnek, a nyári zsongás eggyé olvad a szívem verésével, az ezüst ökörnyállal magam is lustán szállongok a tarlott mezők fölött e verőfényes őszben. Kevés lenne a fogadkozás, hogy szeretem. Élek benne, és tudom, hogy egy az élete és halála az enyémmel. És mindegy, hogy melyik évszámot írjuk s hogy ki írja ezeket a sorokat; az is mindegy, hogy a boldogság arany gőzéből gomolyognak ki a szavak, vagy pedig a kín sajtolja őket… Embersorsok végső integrálódásának színhelye, a sár és napsugár, melyből furcsa énünk összetapadt, színtér bohó és bűnös, tündérszép és egyszeri életünk számára, mindenünk-mindenünk ez a tiszai táj. De csak nekünk, akiket belé helyezett a sors. Ez a hely, ami számunkra van, s amin kívül nincs sehol és soha nyugvásnyi tér, minden akarásunk számára az egyetlen szilárd égberöppenő porond, anyaföld: óh, igen, régen halott őseink szíve esett szét e porrá, és boldogság tudni az ígéretet, hogy mi is megtérhetünk ide, a kurta létbe sűrített fájdalom vállalása után.

Rohanó vonatból ízlelted-e már képeit? A kerék kattogásával együtt zizzennek a pályatest mellett elsuhanó nyurga jegenyék, a felröppenő varjak acélos fényű tolla restül megmered leszállás közben a levegőben, földhöz lapuló tanya ugrik elő az ablakkeretből, bámuló macska a dűlőút hantszegélyén, fagyott tükrű árok, Brueghel-kép tarkaságú lesorompózott országút, torony és tüskésakácú sövény, aztán apró pontok: kucsmás emberek, oly meredten állva és tágra kerekedett szemmel, hogy kétséged támad, vajon élnek-e? Úgy tűnik, az élő csak te vagy, s ők puszta díszlet: jegenyék, tanyák, mezők és emberek megannyi kulissza a színpadon, melyen te, a rohanó, élsz és uralkodol. (…) És remegő lábakkal indultam aztán, leszállva a vonatról, lassú utamra, szégyenkezve és keserű irigységgel a tovább vágtató gép utasai iránt. Éreztem a valóságot a látszat után: magam is lassan mozgó pontja vagyok csupán ennek a tájnak, porszem, mely alig-alig különbözik a mezsgyék és kórók anyagától. Csak nagy sokára és ritkán jutottam el, fogcsikorgató alázat és semmivé gázolt önérzet árán oda, hogy tudom: a párolgó tavaszi rét és a halott téli mező, sőt annak egyetlen harmonikus paránya is több, fenségesebb és örökebb, mint az idegenül zörgő és gyorsan elsurranó vonat sápadt emberarcaival és sínek közé hulló szemetével.

Úgy érzem, semmit nem értő gyermek voltam, mikor a város kőben élő, kőbe zárt csudáit bámultam, mikor ódon falakban és múlt századok mélyén kerestem az értelmet, mely megtöltheti az emberélet évkeretét. És nem voltam különb a vásárok olcsó panorámáját istenítő figurájánál, mikor könyvekből próbáltam megfejteni a titkokat, festményen kerestem a nyár pompáját és az illanó folyó sodrát, mesében, dalban, mutáló emberszóban próbáltam megérteni, hová áramlik velem az élet és mi a végső ok és cél.

Barkásodó füzek, egy régen múlt, sírni valóan szerelmes tavasz és sok-sok befelé csordult keserű férfikönny eszméltettek rá az igazságra. Ma már úgy tudom, hogy csak a táj az élet, a keretet adó és szabályt vonó, az erőt sugalló és elpihentető, a cél és értelem. Ma már úgy tudom, hogy minden festett minta és emberi erőlködés nevetségesen hiú ahhoz a nagyszerűséghez képest, amit az alföldi nyár és a kékségében úszó tavaszi felleg mutat, minden szabadság csak kurtább-hosszabb rablánc ahhoz a boldog reménységhez képest, amit a hosszú tél után a szélben megsejdülő tavasz ígér, de ígéri a tiszai táj novemberi aranya is, a fanyar illatú halottak napi díszek közt játszadozva temetők sírsorán. Veszendő és marcangolt házak helyett igazabb és jobban birtokolható a senki ösvénye a kunhalmok magasán, minden tulajdonod a sok tízezernyi hold rét és szántó, malom, játszi ház és legelésző nyáj, amit egyetlen pillantással tieddé tehetsz (…). Béke kell? Ne kontraktusok csavaros értelmű szakaszai közt keresd, hanem menj ki alkonyatkor a sziki laposra és hallgasd a békák kuruttyolását vagy nézz tűzcsóvás Lőrinc-éjjelen a bársonykék ég ezüst csillagszőnyegére. És ha megfáradtál: ne keress idegőrlő narkotikumokat, hanem feküdj ki langyos őszi napon a marosi töltés csöndes, nem járt hajlatába és hallgasd, hogy zörren a lehulló levél és hogy múlik el mindenütt és mindenütt jajszó nélkül az élet. (…)

És költők, művészek, fájó szívű és megbékélt lelkű, halk szavú emberek is vallhatnának: verssoraik, a színek vásznukon és a hegedűvonójuk alól feltrillázó melódia mind azt hirdetnék, ami most tüzes oszlopként ezekből a sorokból világítani akar: ember, higgy a tájban! Térj vissza hozzá, mert minden értéknek és nyugalomnak nélkülözhetetlen része. Fitymálásával, mellőzésével bolyongó és hazátlan leszel, szélben sodródó ördögszekér, kallódó lélekroncs.

A táj ma is ugyanaz és folyton kínálja kincses csudáit. Szól az évszakok és természet nagy szimfóniájában, zuhog eléd a bőség egy földre hajlás vagy égbenézés önfeledt percében jelek és hangok érkeznek hozzád szüntelenül a katicabogár szárnyán és a tücsök ciripelésében. Rajtad áll, fölérzel-e kusza emberi robotodból, ahol már minden út csak a nihil felé mutat, meglátod-e a szivárvány örök szimbólumát, mely kivezet a sárból az égbolt szépségei felé! A táj hív, s te lehetsz meghalló és felujjongó elhívottja. Lehetsz, ha a nagy páni furulyára benned is feltör a mélyből az ezüsthangú síp szava és áradó örömmel felelsz: uram megyek! Mégy: és rész leszel az egészben, embere a tájnak, szépségek részese, felvillanó színe a nagy harmóniának. És megteheted, szegény és elárult áruló, hogy hamis fölénnyel legyints és magadat tájak fölött élő erősnek tartsd. Ha tudsz: eredj! Lépj a Tisza partjáról az óceánig. keress lázas, zsibongó metropoliszokat, ne fülelj a szélben szálló homok zizegésére, hanem találj összhangot emberszavak és embertettek kakofóniájában. Ha majd a földre zuhantál, ide a Tisza partjára, szomorú halott leszel és semmid sem marad a tájtalan messzeségek drágaköveiből. Tudom, a semmiről mondtam most ígéretes mesét. Mert hiszen mi ez a tiszai táj? Egy táj, többnyire álmos és jelentéktelen… vakondtúrások, kopárság, kegyetlen fény a szik fehérjén. Biztosan tudom mégis: az öröklét dicsfénye sugárzik körülte, és szegénységében oly keservesen örök, mint az emberi fájdalom. Kiábrándítóan világos minden zuga, de valami titok mégis ül felette; mintha minden órán csudát várna, mintha benne lappangana az egész élet lehetősége, mintha kincseket szórna minden igazhitű lakójának. Mintha az Isten békéje lengné be fekete nyomorúságait és változtatná reménységekké a magyar nyár aszályának kétségbeesését.”        

Autópályán a Tápai-réten át Szeged felé. Fotó: Bogoly József Ágoston

   
                                                                                                               Halász Árpád ökokritikai írása a természetről és a növények elterjedéséről

Gaston Bachelard értelmezése szerint a tér arra való, hogy végeláthatatlan sokaságú egymásra torlódó bugyraiban sűrítve őrizze az időt (vö. Helikon. Irodalomtudományi Szemle, 2010. 1-2. sz. 1.). Az Eupannonicum flóravidék Crisicum flórajárásának déli részére, azaz a Makó környéki Maros-menti területre hogyan nyithatunk időkaput? Hogyan láthatunk rá a régebbi természeti környezet állapotára? Az ártéri növényvilághoz való egykori viszony feltárható? A Maros című lap lesz segítségükre. Halász Árpád: A növények elterjedéséről című írásának első fele 1886-ban, a jan. 31-i számban jelent meg. Rövid részletét idézzük: „Kik ezelőtt 15 évvel a Maros túlsó partján fekvő s akkor még fiatal fákból álló Csanádi-erdőben jártak, bámulattal tapasztalhatták, hogy a vadszőlő minő rohamos gyorsasággal terjeszkedett az erdők sűrűjében. Két-három ujjnyi vastagságú venyigéi 30-40 lépésnyi hosszúra nőve, egyszerre 10-15 fát öveztek körül s gátoltak növekedésükben. Egész hosszában fürtökkel rakva, évenként egyetlen venyige is ezernyi ezer szőlő magvat szórt szét holdnyi területen, s a következő évben mindenütt apró szőlőnövények keltek a földből s folytatták a romboló munkát, összekuszálva, járhatatlanná téve az elhanyagolt ültetvényt. (…) A Csanádi-erdő szőlő óriásai, a temető buja líciumai és a Csipkés kuszált szedertömege előtt minden más kórós és cserjés növény visszahúzódott.” A Maros árterében fákra tekeredő vadszőlőt és a temetőkben burjánzó lícium nevű növényt ma is látjuk. A kúszónövények világára történő kitekintésként említhetjük, Feliczián Vilmos a Búvár című lap 1944. novemberi számában írt cikket a fákra kapaszkodó kúszónövények jellegzetességeiről. Feliczián Vilmos írása alapján a Természetbúvár című folyóirat 2012. 3. száma A növények „keze”. A kapaszkodás csiklandós szerve címmel közölt összefoglalást.

A Maros című lap 1886. febr. 7-i számában, Halász Árpád cikkének második részében olvasható: „(…) A muhar, szerbtövis és bojtorján a horgas tüskéinek, a fagyöngy ragadós magvainak köszöni elterjedését. A szerbtövis (…), mióta Szerbiával élénk sertéskereskedést folytatunk: sertések szőrébe kapaszkodva jutott hozzánk s terjedt el (…).” A madarak is telepítik a vízi növényeket: „…álló vizeinket gyakran ún. békalencse borítja be. Ez a kis zöld növény a vad és szelíd kacsáknak köszöni elterjedését. (…) …a kacsa hirtelen fölzavartatván, tollain és lábain egy-két apró lencsét visz magával a szomszéd tóba, (…).” Lucretius Carus, ókori római költő és filozófus írta magyar fordításban A természetről címmel ismert munkájában:„Nincs, ami nem változnék, minden vándorol egyre, / Változtat s felforgat a természet keze mindent.” A vándorló gyomnövények is érdekesek. „A seprencefű, ez az úton-útfélen közönséges és alkalmatlan gyom pedig úgy került hozzánk, hogy Észak-Amerikából egy ilyen növénnyel megtöltött, kitömött madarat küldtek Európába.” – írja Halász Árpád.

A környezettudatos szemlélet és az ökokritikai gondolkodásmód művelődéstörténeti szempontból kiemelkedően értékes szemléleti megnyilvánulását fedeztem fel a Maros című lap, 1886. febr. 7-i számában, Halász Árpád: A növények elterjedése című írásában: „Az ember mindenütt a neki hasznot adó növényeket tolja előtérbe, ellenben a természet által nevelt fajokat, mint gyomokat irtani törekszik, de nem gondolja meg, hogy ugyanekkor száz és százféle idegen gaznak ád létet, s közlekedése által idegen országokból is eddig ismeretlen betegségeket hurcol be a növények óriási kárára. (…) De nem lehetetlen, hogy az ember ismét helyre hozza ama károkat, melyeket okozott. Igaz, hogy tövis és kóró, fertelmes és mérges növények, melyeket oly találóan „gaz” és „gyom” néven neveznek, jelölik az ösvényt, melyen az ember mostanáig a földön haladt. Előtte az ős természet a maga vad, de nagyszerű szépségével, háta mögött sivatagot hagy, csúnya megromlott földet, mert a növényi kincsek gondolatlan pazarlása megfosztották a természetet eredeti jellemétől, - s az ember meghökkenve menekszik saját cselekedeteinek színteréről (…). Itt aztán újra önhaszonlesőleg, csak a maga előnyeit tartva szem előtt, ismét megkezdi pusztításait, azt az elvet követve: aki hátul marad, tegye be az ajtót!”

Halász Árpád (1858-1904) botanikus, a makói gimnázium egykori tanára így folytatja gondolatait: „…a természetet régi teljességébe visszahelyezni, de úgy, hogy jobban alá legyen rendelve az ember célszerűségi törvényének. Egykoron sikerülni fog és kell, hogy sikerüljön az embernek a természetét fölszabadítani azon iga alól, melybe most süllyedve van. A távol jövő homályában a béke és szépség birodalmát látjuk eljövendőnek a földre, de addig még sokáig kell az embernek a természet iskolájába járnia, s mindenekelőtt önmagát kell felszabadítani az önzés bilincsei alól.” A hosszútűréséről ismert természet része az ember, ezért ez sikerülhet.                                                                                                                                        

Zsikai István írásai a Maros-menti régi vadvizekről, a néhai pákászokról, csíkászokról, darvászokról

Zsikai István (1935) makói „vadász-könyvgyűjtő”, a vadászirodalom művelője. Életmódját a gyakorlati természetszeretet hatja át, nagy tapasztalati terepismerettel és természetismerettel rendelkezik. A Makó környéki Maros-mentén, a tizenhatezer hektáros területen bejárta és tapasztalta a vadvizek visszaszorulását, fokozatos kiszáradását. Emlékezetében, írásaiban él a táj, a változásaival együtt. A több mint ötven évvel ezelőtt még meglévő vadvizes helyek részletes felidézése közben ökokritikai szemléletet érvényesít. Zsikai István írásai a Nimród Vadászújságban, a Csongrád Megyei Vadászati Almanachban és a Makói Honismereti Híradóban olvashatók. Néhai vadvizek című írása a Makó környéki, Maros-menti kubikgödrök világát és a régi csanádi rétek eltűnőben lévő nyomait tárja fel. 

Zsikai István: Néhai vadvizek című visszaemlékező írását 2005-ben a Makói Honismereti Híradó 2. száma közölte. Néhány részletéből a régi, lassú változásban, kiszáradásban lévő kubikgödrök mikrokörnyezetét és a réti világot ismerjük meg. Idézzük: „Móra Ferenc egyik könyvében azt írja, hogy az ezerhétszázas években Szegedről Makóra csónakon toronyiránt vitték a puskaport.

Hatalmas lápvilág terült el a Maros mentén. A folyó árvizeit, áradásait nem korlátozta semmi, szeszélyesen kanyargott, több ágra szakadt, nagy vízi világot alakított ki. A láp volt a tanyája a sokszínű vízimadár állománynak, országa volt a sokfajta vadrucának, szárcsának, vöcsöknek, vízityúknak, szélkiáltónak, liléknek, godáknak, cankóknak, bíbiceknek és sirályoknak. Gémfélék lesték a halakat, rétihéják, barnakányák rabolták a fiókákat. Itt lakott a vidra, a vadmacska és róka és néha megfordult a nádi csikasz is. A nádi halászok, pákászok, csíkászok, darvászok, tojásszedők, nádvágók világa volt ez.

Aztán, a folyószabályozások után rétekké szelídült a láp. Eltűntek a nádi emberek, megjelentek a pásztorok. A réteken is volt víz, a tavaszi hóolvadás után végeláthatatlan rónavizek csillogtak a határban, de azután, hogy a tavasz nyárba fordult, a rétek kiszáradtak legelőt adva a jószágnak és szénakaszálót a gazdának. Csak itt-ott a mély fekvésű részeken, néhai holtágak medrének helyén maradtak állandó vizek, nádak, kopolyák és tocsogók: vizes élőhelyek. Amit érdemes volt ezek közül lecsapolni, azt lecsapolták, a rétet feltörte az eke és kenyértermő rónává változott a néhai vadvízi világ. Keletkeztek mesterséges vizes élőhelyek is: a folyószabályozások alkalmával a kubikgödrök és a lecsapolásokkor a csatornák. Ezek is többé-kevésbé állandó vízállással tartották meg a régi vízi élet maradványait. (…) 

Elindulván a Maros-hídnál Maroslele irányába: a töltés mentében voltak kubikgödrök, többé-kevésbé állandó, de csekély mélységű vízzel. Ezek csapadékvízből vagy a Maros áradásából kaptak utánpótlást. Ezeket azóta lecsapolták. (…) A töltés melletti kubikgödröknél öreg odvas füzek és nyárfák adtak fészkelő helyet a népes madárvilágnak: csókák, nyaktekercsek, cinkék, szalakóták, búbos bankák, harkályok lakták a faodúkat és kisőrgébicsek százai lesték a töltés tetején lévő telefonhuzalokon a lekaszált gátoldalon nyüzsgő szöcskehadakat. (…) Híres kubikgödör volt a Mácsai-rámpa előtti nagy töltéskanyar mentében lévő Nagysulymos is. Sok évig volt horgászhely, de már több éve ki van száradva. A Landor-erdő „négykisláncos” részében is van egy Sulymos, ez pedig a Kissulymos. Ez nem kubikgödör hanem egy néhai holtág legmélyebb része, azaz csak volt, mert ez is kiszáradt és elbozótosodott. Az erdőben lévő igazi vadvíz volt ez, vadrucák, vízimadarak élőhelye. A hatvanas évek elején, amikor erdeinkben megjelent a vaddisznó, jeles dagonyázó helye volt a sertevadnak.

Ha Baranyanyástól Apátfalva felé haladunk a töltésen, az ott lévő kubikgödröknél nem alakultak ki jelentős vadvizes helyek és a nagy árvíz utáni töltésmagasítás kubikgödrei is hamar kiszáradtak. Ott inkább a Maros partján voltak vízimadár élőhelyek, de a túloldali parton lévő nyárfaerdőben hatalmas varjúkolónia is fészkelt. A békéssámsoni csatorna beömlésénél az ún. Szigetnél a folyó romániai partján nagy gémtelep volt. Fészkelt itt szürke gém, vörösgém, bakcsó, selyemgém, kiskócsag, de barnakánya is. A gémek átjártak a mi oldalunkra az ott lévő lucernaföldekre egerészni. Élményszámba ment a lucernaföldön mozdulatlanul álló, mezei pockot leső sok-sok „gémszobor”. Ma már ennek a gémtelepnek sincs nyoma. (…)

Az Ószegedi úton a kereszttöltésnél keresztezi az út a Szőkevíz csatornát. Ez a csatorna  a Maros- töltésnél lévő szivattyúháznál kezdődik és keresztezi az Ószegedi utat, a Lelei utat és betorkollik Ürmösben az ardicsi csatornába. Neves, jó horgászó hely volt ez valamikor. A hatvanas években még horgászversenyt is rendeztek itt. Ma már csak néhány elszánt horgász próbálkozik, de nem érdemes. Ugyanis nagyobb esők alkalmával az ardicsi csatorna szennyvize beleömlik a Szőkevízbe, megmérgezvén a halállományt. Az elpusztult és döglődő halakon nagy létszámú gémféle szokott élősködni ilyenkor. 2004 telén is érdekes látványosság volt az ott kitelelő nagycsapat szürke gém és kiskócsag. Annak idején még komoly pontyállománya is volt a víznek, megélt a mocsári teknős, a vízityúk és sok tőkéskacsa is költött. Bőven élt pézsmapocok is a vízben, pedig akkor intenzíven vadászták és csapdázták ezt a prémes állatot. De nem csak itt, hanem minden vizes élőhelyen volt pézsma és a Maroson is. Most meg már teljesen eltűnt mindenütt. Nem tudni az okát, van, aki a fáradt olajjal szennyezett csatornát okolja. (…) A földeáki úton, Makó városából kifelé haladva a néhai csárda helyével szemben a tejüzem lábjában van egy nagy nádas tó most is. Neve: Margitai-gödör. Régen jó nagy víz volt benne, ma már kiszáradt. Így a vízimadár világ is megszűnt. A mellette lévő „megyekert” faiskola vége után zsombékos-nádas vonulat van, ez is kiszáradva és körbeszántva: megszűnőben. (…)          

Csillámok vízközelben. Maros-part. Makó. Fotó: Bogoly József Ágoston

Királyhegyes határáról egész tanulmányt lehetne írni, mert itt volt valaha az igazi réti világ. A legjelentősebb hely mindjárt Csikóspuszta, a néhai Nagykirályhegyes mellett kezdődő Montágh-puszta a hajdani túzok ország. Székfűtermelő rétvilág ez sok vízállásos résszel, kisebb-nagyobb nádas-vizes zsombékos foltokkal. (…) Most ez a puszta természetvédelmi terület, néhány darabos túzok állománnyal. A Csikóspusztára vezető bekötőút bal oldalán, nem messze a falutól, van a Blaskovich-család kriptája és annak ligete. Mellette egy régi tó, ami több hektáros területű volt régen. Ezzel is megesett, hogy az aszályos években kiszáradt. Most újra feltöltődött, de már csak szánalmas maradványa a régi tónak. Királyhegyes falu alatt van a régi falusi csorda legelője, az ún. Gulyakút. A régi nagyméretű itatókútnak nyoma sincs és tehéncsordát se legeltetnek itt évtizedek óta, a legelőt övező szikes tavak több év óta kiszáradtak. Udvarnyi kis vízmaradvány emlékeztet a régvolt időkre. Négy-öt évtizede még nagy vadvizes élőhelyként tartottuk számon, még vadlibák is éjjeleztek itt. Kistestvére volt ez a légvonalban nem messze lévő kardoskúti Fehér-tónak, híres vadvízi rezervátumnak. (…) A Királyhegyesi úton beérkezvén Makóra, a vasúti sín és a házak között volt a Gyilkos-tó, amiről legendák szóltak. Ma már ez is egy kiszáradt nádfolt: eltűnt vízi világ szánalmas maradványa. (…) Elszürkül, elsivárosodik az ember környezete, elsilányul, elnéptelenedik az élővilág. A néhai vadvizeket elvitte az örök változás.”

Zsikai István: Pákászok, csíkászok, darvászok, madarászok című írása (Makói Honismereti Híradó, 2010. 1-2. sz.) egyszerre emlékeztet a vadásztárcák hangulatára és a régi vízi világról szóló, néprajzi jellegű ismertető elbeszélések természetszeretetben elbővülő hanghordozására. Részletét idézzük: „Azokról a néhai folyószabályozás előtti időkről írok most, amikor Makó környékén a 18. században és a 19. század elején a Marosnak óriási áradásos területei voltak, vadvizekkel, nádasokkal, láppal, rónavízzel, ingoványokkal és ingóláppal. Még nem volt gátak közé szorítva a folyó. Szinte határtalan nád-ország volt ez és ennek a nádvilágnak is megvolt az ismerője, tudója, haszonélvezője és vámszedője, ez pedig a pákász volt, a mocsár korlátlan és szabad ura. Persze volt birtokosa is a területnek, mert a pákász ágrólszakadt szegény volt. Csak használója és lakója volt a rengeteg nádasnak, de megtűrték és időnként nagyon meg is becsülték, hisz nem egyszer szorultak a tudományára. A pákász ismerte a nádi labirintust, a lápi ösvényeket, a nádszigeti utakat és rejtett csapásokat. A pákász tudománya és vezetése nélkül a lápba veszett volna az egyszerű ember. Jó tudomány volt ez a török világban, amikor a harácsoló törökök miatt a nádba kellett menekíteni a falu népét és megbecsült ember volt a pákász a betyárvilágban is, amikor a pandúrok elől a lappangó betyárgyereket kellett elrejteni, a beláthatatlan és járhatatlan vízi világban. A pákász a mocsárvilágban és a mocsárvilágból élt. Halászott: csinált vejszét nádból és varsát vesszőből. Fogta a vízimadárságot hurokkal, ismerte a róka, vidra, nyest, hermelin, vadmacska, nádifarkas járását és csapdázta őket dorongcsapdával. Elfogta a vadlúd, vadréce kicsinyét, nevelte a nádkunyhónál. A nádszigeten volt a lakása, ahol kisebb-nagyobb területen még áradás alkalmával sem volt víz. Itt rótta össze nádból-paticsfalból egyszerű hajlékát és itt még a zord telet is kihúzta. Csónakja nyárfából vájt lélekvesztő volt és ezt nem evezővel, hanem csáklyafával tologatta a nádas útvesztőin és a síkvizeken. (…) Aztán amikor az uraknak vadliba-vadréce vadászatra szottyant kedve, akkor is a pákász volt a vezető, a nádi kalauz és csónakos. Ha pedig a vadászat eredménnyel zárult - a pákász tudott tenni róla, hogy eredményes legyen – hát akkor sem maradt el a jutalom. Így aztán a pákász valahogy csak megélt.

A nád-ország második vámszedője a csíkász volt. Neki már nem a láp volt a lakhelye, vagy tanyán vagy a falu szélén lakott. A főfoglalkozása csíkászat volt, de foglalkozott más egyébbel is. A lápban töméntelen csíkhal termett. Ennek a halnak az a tulajdonsága, hogy vígan megél oxigénszegény vízben is, de még a levegőn sem pusztul el, mert közvetlenül fel tudja venni a levegőből az oxigént, béllégzéssel. A csíkász a csíkhalnak azt a szokását használja ki, hogy a vízfenékről időről-időre függőlegesen feljön a felszínre némi levegőt „szippantani”. A csíkász a csíkvarsát az ingólápba vágott lékben, a lápkútban függőlegesen állította be és időközönként a varsákat meglátogatva csíkmerővel szedte ki a ficánkoló zsákmányt. De gyakorolta az ún. „rekesztéses csíkhalászatot” is, amikor is csíkgáttal zárta el a csíkhal vonulási útját és oda rakta le a csíkvarsát. Télen meg a léki csíkászat járta. Felszereléséhez tartozott a fűzfavesszőből kötött csíkputtony, ezzel vitte haza a zsákmányt. Használta még a tapogatót, ez egy alkalmatos többágú bot volt, amelyen az ágak úgy voltak, mint a kéz széttárt ujjai és ezzel tapogatta ki a mocsárba és az ingólápon a következő biztos lépés helyét. A bocskorára pedig széles gyékény vagy vesszőtalpat erősített, hasonlóan a hegyi emberek „hóráfjához”, így tudott járni az ingoványban. A zsákmányt a temérdek csíkot csíkgödörben vagy csíkveremben tárolta, de ha kevesebb volt „az áru”, akkor megtette egy hordó is. Mert a csíkhal elsőrendű áru volt. Elérkezvén a hét csütörtöki-pénteki napja, a csíkász befogta a szamárkordét, telemerte a hordót csíkhallal és vitte a piacra. A csíkhal ugyanis böjtös eledelnek számított, így a pénteki ebéd rendszerint csíkos káposzta volt, örömmel fogyasztotta gazdag-szegény. Néhány garas volt egy jól megmerített csíkszűrőnyi hal. De még a mércét egy kicsit illett megpótolni, hogy lássák a népek, nem sajnálja „jól megméri” a csíkász a „portékát”. De volt a csíkásznak egyéb lápi mellékfoglalkozása, mégpedig a piócaszedés. Régen a magas vérnyomás egyik kezelési módja volt az érvágás és ennek a szelídebb változata a piócázás. Ez a szokás a 19. század végéig fennállt. A másik mellékjövedelem a tojásszedés volt. Persze ezt nemcsak a csíkász, hanem a pákász is művelte, de a falusi nép közül mindaz, aki hozzájutott. Abban az időben a bécsi és pesti éttermek és kávéházak ínyenc csemegéje volt a bíbictojás. Hajószámra vitték Bécsbe. Persze a bíbic tojása volt benne a legkevesebb, de a szárcsa, vízityúk, cankó, goda, szélkiáltó, töccsmadár, gulipán és a rucák minden fajtájának tojásai voltak. Idénymunka volt a tojásszedés, a tavaszi tojásrakási időszak aratása volt.

Nem közvetlenül a lápokhoz kapcsolódott a darvászok-darulövők világa, de határos volt vele. Olvastam Soós Péter: Barangolások hazai tájakon című könyvében, a Makó városáról szóló fejezetben: „ (…) a városiak végül belenyugodtak, hogy a dévényi vár ura, gróf Balassa 200 forintban és 40 szál darutollban szabta meg évi adójukat.” Szóval, becses és értékes dolog volt hajdanában a darutoll. A nemesség ékessége. Aztán, később a fehér kócsagtoll lépett a helyébe. A darutoll meg a pásztortársadalom és a módos gazdalegények ünnepi viselete lett. Jó ára lett a daru dísztollának: egy birkát adtak a szebbjéért. Nem számított nyalka legénynek, akinek ünnepi templomjáráskor nem volt egy valamicsodás darutolla a kalapja mellett. Rátartibb legények meg éppen két darutollat is hordtak: egyiket a kalap baloldalán, a másikat meg a jobb oldalán. A darvász aratása az őszi-tavaszi madárvonulás idejében volt. Már alkonyat táján kint lappangott a határ jeles helyein, leste az éjszakázó helyre beszálló darucsapatot. Aztán már éjfél után ismét kiment a tetthelyre és csendben kúszva-mászva nagy óvatosan közelítette meg őket. Mert nagyon szemes-óvatos madár a daru. Éjjel-nappal őrszem vigyázza a csapatot. Nagyobb csapatnál több őrszem is van és a legkisebb neszre, gyanús mozgásra riadót jelez és világgá mennek. Így várja ki a darvász, hasonfekve-lapulva, nemegyszer sárban-vízben, a hajnali pirkadatot. Akkor kiválasztva a legderekabb darukakast, megszólal a puska. Megvan a cifra darutoll, tökbe szúrva járja a darvász a vásárokat-búcsújárási sokadalmat, árulja a portékát. A legbecsesebb darabokat külön nádcsőbe húzva tartja és azt csak jeles vevőknek mutatja meg. Néha megleste a híres darutáncot is. Amikor a darucsapat egy része félkörbe állva fújja a darunótát és a középen meg a legderekabb kakas, de van úgy, hogy kettő-három is járja a gangos darutáncot. (…)

A pákászok-madarászok világa elmúlt. Nagyot változott a táj és az élővilág. Sajnos az elhibázott természetvédelmi rendeletek is hozzájárultak a madárvilág elszegényedéséhez. A természetvédelem a könnyebbik részét választotta: csak a tiltást. Védelem alá vette hosszú éveken keresztül a ragadozókat is meg a békés énekes madarakat és a földön fészkelő madarakat is. Az erőszakos és erős ragadozók túlszaporodtak és irtják a békés madarakat. Felborult a biológiai egyensúly. Ha kimegy az ember a határba, az ölyvek, rétihéják tucatjait, a tyúknagyságú sárgalábú sirály, az ezüstsirály légióit látja a levegőben keringeni-vadászni. Alig látni már pacsirtát, fürjecskét, a haris kipusztult, de kipusztulóban van a fogoly is. Az erdőben elhalt a madárdal, a több évtizedig túlvédett nyest kiirtotta az erdő énekeseit.
Sokat tett az élővilág elszegényedésében a mezőgazdaság gépesítése is, meg a vegyszerek nagymérvű használata is. Ideje volna már okos módon óvni természeti környezetünket.”

Csónak-kikötő. Tisza-holtág. Mártély. Fotó: Bogoly József Ágoston

A táj emlékezete

A környezet irodalomban betöltött szerepét nem szükséges külön bizonyítani. A Helikon. Irodalomtudományi Szemle című folyóirat ökokritikával foglalkozó tematikus számának (2007. 3. sz.) előszavában írja Nemes Péter: „Az ökológiai hagyomány például olyan írásokra is ráirányította a figyelmet, amelyeket egy ideje már csak tudománytörténészek olvastak: az úti leírások mellett, a taxonómiák, tudományos értekezések, erdészeti traktátusok, térképek és más földrajzzal kapcsolatos írások értelmezése a helyhez való viszony minél alaposabb megértésére irányul.” Az utóbbi kijelentés érvényét korábbról igazolta Tóth Mária: A Maros hullámterének fitocönológiai jellemzése című doktori disszertációjának (1967) a növényzet korábbi állapotára rávilágító részlete. A szerző régi térképek alapján tárja fel a táj feledésbe merült arcát:„A régi térképek tanulságai szerint a sokkal kanyargósabban folyó Maros gyakran kiöntött, így nagyrészt nádas, sásos ingovány és erdők voltak a partjain. Makó 1753-ban készült térképén még igen sok erdőt látunk a város körül, de ugyanerről beszél az 1784-ben készült katonai térképhez mellékelt leírás is:„A Marosból a fehér-házi erdőnél egy csatornát húztak, amely a Nagymikócsai-halom mellett a malomhoz folyik. A vesztőhely körül néhány kanyarulatot alkot, azután az ún. Maros-rét ill. mocsár körüli szőlőknél szétterül (…). A város és a folyó közt elterülő erdő túlnyomórészt magas törzsű fákból áll, a Zugolyi részen azonban vannak tölgyek, nagy fűzfák és cserjék is, itt a közlekedés nem lehetséges. (…) Nyugat felé a sással benőtt Maros-rét nevű mocsár Földeák felé húzódik, innen a Maros-mentén a marosi csárdától egészen Szegedig terjed. (…) Az út (…) csak ősszel és télen járható.” (Coll. XX. S. 30.) Ugyanitt a táj emlékezetét őrző régi térképleírás így szól: „Ezen a réten nincs község csak az említett Maros folyó, amelynek környékét erdők borítják és sok füvel benőtt sziget van rajta. Az út még Csanádnál is mocsaras réteken és cserjéseken át vezet.” (Coll. XX. S. 3d) Tóth Mária említi, más leírások a Maros-rét mocsarát Lelei-rétnek nevezik, majd Márton György egyik tanulmányából idéz: „Ez a hatalmas mocsaras terület mintegy mélyen fekvő teknő, egy óriási „fenék” Makó, Vásárhely és Szeged között terül el és a Maros és Tisza árhullámainak összetalálkozása folytán az év legnagyobb részében víz alatt volt. Még a legnagyobb nyárban is járhatatlan volt.” Az irodalom számára érdekes, ihletet adó környezet ez. Rozsnyai János Maros-parti mesék (1999) című prózakötetének és a három kisregény fűzéréből álló Vizek között című könyvének (2009) régi történetei a Lelei-réten, a Lelei-úton, a Lelei-tó nádasában, Földeák és Makó környékén és a Maros-parton játszódnak. Jámborné Balog Tünde Árapály a Vizes utcán című novelláskötetében (2005) feltárul a régi Maros-meder makói rejtélye. A Maros-meder változásai, az áradások, a Maros-folyó körüli életvilágok elbeszélései mitologikus keretbe rendeződnek.     

Halászó gólya. Fotó: Bogoly József Ágoston

1870-től mozaikokban némileg rekonstruálható a táj emlékezete. Feichtinger Sándor növényföldrajzi gyűjtése (1870) a Maros-torkolat medrének 19. század végi állapotát érzékelteti. Ebből a korszakból Halász Árpád: Makó város és környéke növényzete című tanulmánya (1889) is tartalmazza a hullámtéri növények listáját. Halász Árpád négy éves gyűjtéssel felmérte a Makó-környéki Coleoptera faunát is, azaz a bogárvilágot és ezzel a Maros hullámteréről származó adatokkal gazdagította a taxonómiai összképet. Tímár Lajos kutatta (1947-1950) a Maros folyó és melléke növényzetét, eredményeit A Maros-meder növényzete című munkájában tette közzé. Tóth Mária a Maros hullámterére vonatkozó említett növényföldrajzi kutatómunkájához a felmérő gyűjtést 1964 és 1966 között végezte el.          

A természet és a táj szemléletében mindig fontos a látásérzék, a térbeli lépték és a látványképző nézőpont figyelembe vétele. A kicsiben mindig meglátjuk a nagyot? Lenyűgöző, ahogyan a kis jelenségekben meg tud nyilvánulni a nagy formátumú természet előrelátása. Garanciálisan működik a korláttalan anyatermészet? Semmi nem háborgatja a természet tövises vadvirágát és az erdőben fészkelő visító vércsét? Kérdezhetnénk Petőfivel. A természetben, a mikrokörnyezetben sajátos öngondoskodás érvényesül? A nagyobb történésekkel együtt élnek, azokat előre megérzik még a parányi élőlények is. Amikor esőfelhők gyűlnek, a vihar előszele fúj, apró történések zajlanak az avarban. Az ártéri száraz fatörzsről rejteküregbe menekülő hangyákat látni. 

Nádas tavon. Fotó: Bogoly József Ágoston

Budapestről Szeged és Makó felé, utazás közben a Csongrád megyét átszelő autópálya mentén, ha a Tisza-tájon, Maros-vidéken időnként szétnézünk, az egy pillantással áttekinthető földterületen fehér tollú gázlómadarak rebbennek fel és néha rétihéja repül át az út felett. A forró nyár levegője önfeledten játszik, a távolban mintha egy szélmalom körvonala finoman remegne. Valamikor a Tisza és a Maros összefolyó kiöntéses területe mentén mocsár- és lápvilág volt. Nád-ország emlékezete még él. Kipusztíthatatlan nádcsíkok húzódnak a szántóföldek szélén. Az autópálya városokat és falvakat kerül el. Kitárul a távlatos tér. A Nap fénye távoli templomtornyokon csillog. A mezők és rétek élővilága mellett, a gyorsan suhanó autóból nézve, a városok, a falvak elnyúló térszerkezete zárt valóságtartománynak látszik.

Bogoly József Ágoston C.Sc.
irodalom- és művelődéstörténész

A tanulmány megjelent a Szeged című folyóirat, 2012. októberi számában, a 35-40. oldalon 

Szakirodalmi kitekintés

Arias, Santa (2010): Rethinking Space. An Outsider’s View of the Spatial Turn. Geojournal, 75/1. 29-41.
Bachelard, Gaston (2011): A tér poétikája. Ford. Bereczki Péter. Budapest.
Blazovich László (1985): A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje. Békéscsaba, Szeged.
Bogoly József Ágoston (2012): A Maros ökológiai hagyománya és az irodalom. Makói História, nov. 35-39.
Bogoly József Ágoston (2005): Gilitze István műve az irodalmi és historiográfiai hagyomány tükrében. Makói História, 4. 10-17.
Döring, Jörg – Thielmann, Tristan (2005): Spatial Turn. Das Raumparadigma in den Kultur- und Sozialwissenschaften. Bielefeld, Transcript
Erdősi Péter – Sonkoly Gábor (2005): A kultúra melankóliája. A kulturális örökség fogalmának megjelenése. Világosság, 6. 72-89.
Forgó Géza (2007): Gőzhajók a Maroson a 19. században. Makói História, 1-4. 48-49.
Glotfelty, Cheryll – Fromm, Harold (szerk.) (1996): The Ecocriticism Reader. Landmarks in Literary Ecology. Athens, University of Georgia Press.
Győri Róbert (2000): Vadvízországtól a fokgazdálkodásig. (Ember és természet viszonyának változó értékelése). Korall, 1. 20-26.
Helikon. Irodalomtudományi Szemle (2007) 3. Ökokritika című tematikus szám.
Kósa László (1991): A természeti környezet és a tájat átalakító ember. Liget, 1. 100-109.
Péter László (2008): Csongrád megye irodalmi öröksége. Bába Kiadó, Szeged.
R. Várkonyi Ágnes: (2000): Táj és történelem. Tanulmányok a történeti ökológia világából. Osiris, Budapest.
Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) (2001): National Heritage – National Canon. Collegium Budapest Workshop Series No.11. Budapest.
Szirák, Péter (2011): Ungarische Reiseliteratur in der Zwischenkriegzeit (Lőrinc Szabó, László Németh, Dezső Kosztolányi und Sándor Márai). Berliner Beiträge zur Hungarologie, 16. 87-99.
Tóth Ferenc (1992): Makó régi térképei. Makó Monográfiája 1. Makó.
Tóth Ferenc (2006): „Az otthonom pedig hát ott, Makón van”. József Attila makói évei. Bába Kiadó, Szeged.    

vélemény írásához jelentkezzen be »