építészet : környezet : innováció

Arnóth Lajos: A minőség keresése - Szendrői Jenő emlékezete

Elhangzott a 2 Nap Tanítás alkalmából az Iparművészeti Főiskolán (2001. március 22-23.).
Kedves Barátaim!

Szendrői Jenőről szóló megemlékezésem néhány, általa 1984-ben elmondott szavakkal gondolatokkal kezdem - ezzel is felidézve a beszélgetéseket, melyekben sokunknak oly gyakran volt részünk az ő csobánkai otthonában, a fáradt, késő délutáni napfényben.

Íme az egyik: "Ha egyszer a XX.század történetét írják, abban biztos, hogy kiemelkedő szerepet játszik majd a két világháború. És vannak a kornak szülöttei - így én is - akik mind a két világháborút végigélték. Születésem, 1913 - az első világháború előtti utolsó békeév - amely biztos, hogy korszakot zárt és újat kezdett - Magyarország történelmében különösen."

Egy másik: "az ősök a XVIII.sz. elején kerültek Szegedre, mint telepesek, az Ausztria és Dél-Németország közötti bajor határról. A Dunán jöttek le, majd a Tiszán vissza és Szegeden kötöttek ki. Természetesen a több mint 200 év alatt ez a német eredetű család (ezen a helyen) teljesen elmagyarosodott. Amikor az 1930-as évek közepe táján az őskutatás kötelességszerű divattá vált, apám is összeszedte a származási adatokat. A német-magyaron kívül szlovák, sőt, lengyel is akadt a családban, így ma teljes joggal vallhatom magam közép-kelet-európainak."

Később: "A középiskolát Szegeden végeztem a reáliskolában. 15 éves koromban érdeklődésem a matematika felé fordult. Szerettem és számomra könnyű volt. 1930-ban kerültem föl az egyetemre. Egy darabig haboztam, hogy gépész vagy építész legyek-e? Az építész elhivatottság nem olyan egyértelmű, mint ahogy az egy festőnél vagy szobrásznál jelentkezhet. Nem is valószínű, hogy egy fiatalember teljesen tisztában van azzal, hogy mire vállalkozik, amikor az építész pályát még csak választja."

Majd: "Két professzorom volt rám legnagyobb hatással. Az egyik Kotsis Iván, aki egy csodálatosan tiszta ember volt - tőle nemcsak építészetet, hanem emberséget is lehetett tanulni.
A másik professzor, akit egyetemi éveimből meg kell említenem, akitől sokat tanultam, akinél a bécsi ösztöndíj előtt egy évet a tanszékén, mint tanársegéd dolgoztam: Csonka Pál, aki az egyik legjobb pedagógus volt az egész egyetemen. Egész életét az oktatásnak szentelte, és azt hivatásának tekintette. Egy fiatalember mindig megérzi, hogy aki őt tanítja, hisz-e abban, amit csinál, vagy csak éppen csinálja."

Visszatérve a bécsi megjegyzésére: miért választotta az ilyen bizonytalan helyzetben Bécset? 1935-öt írtak akkor.
"Az osztrák építészet sajátos, egyéni hangja, színvonala, ez vonzott engem. A Technische Hochschulén végzett fiatal építészek számára működött egy ún. 'Meisterschule' (a magyar Mesteriskola gondolata is onnan származik). Így kerültem professzor Theiss mellé, s doktori disszertációnak városrendezési témát választottam."

Hazatérve Bécsből 1937-től kezdve dolgozik statikusként Nyíri László irodájában, majd építészként Wanner Jánosnál, de megfordult Möller Károly irodájában is. Munkái voltak a Péti Nitrokémia gyárában, annak Mátrai Gottwald Gyula vezette osztályán. 1939-től önálló magántervező. Első nagy munkája az Anyag és Árhivatal Fő utcai épület statikai tervezése (építész tervezője id. Janáky István). Az épület kivitelezője az akkori magyar világ legnagyobb vállalkozója, a Sorg cég, mely az Árhivatal munkáinak lefutása után rendszeresen ellátta őt statikai munkával. Az 1945-ös évet Budapesten élte át.

1945 és 1948 között magánmérnökként dolgozott tovább. 1948-ban az államosítások évében megalakult az első állami tervező intézet, a MATI, mely témakörönként 5 csoportban dolgozott, Szendrői Jenő az egyik középülettervező csoport ő vezetője volt. Így emlékszik az indulásra: "A tervező irodák első évei emlékezetesek voltak számomra, talán legemlékezetesebb szakasza volt az állami tervezésnek, magamban 'hőskornak' neveztem, bár a körülmények nehezek voltak. Az elhelyezés, felszereltség, társtervezők hiánya stb.
A kis létszámú gárda lelkes volt, sokat dolgozott, nem volt kötött munkaidő, a zárórát senki sem figyelte, a hangulat kötetlen és baráti, majd mindenki ismerte a másikat: ez nem hivatal, hanem műhely volt."
Érdekes kontraszt: az intézet, mint a béke szigete, miközben az ország kezd belesüllyedni a Rákosi diktatúrába. Az ezen időközben született és tervezett épületek: Fehérvári úti SZTK, Agrártudományi Egyetem (Lauber Lászlóval), Honvédelmi Minisztérium I.sz. épülete.

Életének egy jelentős szakasza az Ipartervhez, az ipari építészethez kapcsolódik. Hogyan is történt mindez?
Ez kalandos történet, jellemző a korra, de rá is, ahogy is a szükségből erényt csinált: A Rákosi kor meghirdette a szocreált, azt az archaizáló stílust, melynek gondolatát a Szovjetunióból importálta a kormányzat. 1951-ben a pártközpont építészeti vitát tűzött napirendre, jóllehet a szocreál már el volt határozva. Idézet a Szendrőivel folytatott 1984-es beszélgetésből:

"Révai József kijelentette: 'A modern építészet talán az egyetlen kulturális irányzat, amely M.o-on még nyíltan tud jelentkezni'. Ha nem vágjuk el a szálakat, az utolsót is - ami a Nyugat imperialista, dekadens építészetéhez köt -, képtelenek leszünk egy szocialista realista építészetet teremteni. Itt kimaradt egy mondat a publikációból, de jegyzeteimből rekonstruálni tudom: De vannak eszközeink is, melyekkel a szemléletváltozást meg tudjuk gyorsítani."

Tudtuk melyek voltak ezek az eszközök. Volt, aki letette a ceruzát, bár kevesen; például Fischer József a Bauhaus egyik jeles képviselője. A második csoport, ezek voltak a legtöbben, megkíséreltek a modern építészetből kiindulva valami újat kihozni, ki-ki vérmérséklete szerint valami kapaszkodót keresve, legyen az Asplund, Schinkel vagy mások.

Kis számban akadtak olyanok, akik a meghirdetett irányvonalat megkísérelték megvalósítani. Így épült pl. Sztalinváros első üteme, s a Mechwart téri tanácsháza.

Vagy lehetségesnek látszott az építészetnek olyan területe felé fordulni, ahol feltehetően formai elvárások nem lesznek, nincs lehetőség a diktálásra. Ekkor jelentkezett a nagy iparosítási program. Jómagam ezt választottam. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy kimondták a halálos ítéletet a modern építészet felett, csak még a kivégzés módja volt ismeretlen, a középülettervezéstől megváltam, átmentem az akkor induló Ipartervbe."

Itt egy pillanatra megszakítom az időrendi folytatást és megemlítem, hogy az Ipartervbe nem egyedül ment át. Vele ment Lauber László is, akit ő - ahogy sokan mások is - a korszak egyik kiemelkedő építészének tartott. (Emlékeztetőül: Mecseki szálló Nyíri Istvánnal közösen, Pénzintézeti Központ a Szabadság téren, Budapesten). 1949-től 1953-ig dolgoztak együtt: Honvédelmi Minisztérium II.sz. épülete, Agrártudományi Egyetem, Vas-és Fémipari Kutató Intézet a Fehérvári úton Budapesten, majd a Dunai Vasmű bejárati épülete Sztálinvárosban.

1953-tól 1957-ig volt az Iparterv igazgatója, ezt követően újra a vállalat főmérnöke. Munkatársaival együtt ebben a periódusban tevékenysége arra irányult, hogy az ipari épülettervezés a technológia méltó partnere legyen, és biztosítsa az épületek tervezésében az igényességet, a minőséget, melyet ez a szakmai testület az ő szívóssága révén el is ért.

E periódus munkái számos ipari épületet jelentenek. Sok átlagos jó minőséget és sok bravúros munkát is. Egy területet külön meg kell említsek, de ezt is inkább Szendrői szavaival mondom:
"Ha valamit ki kell emelnem ebből a korból, az talán a vasbeton előregyártás. Amikor az 1950-es években a nagy ipari építkezések megindultak, nagy hiány volt építési anyagban, zsaluzó és állványozó faanyagban, még inkább az ún. hengerelt acélban. Az Ipartervben alakult ki a statikus tervezők kezdeményezése folytán egy építési mód, amely a kérdést megoldotta: a helyszíni előregyártás. Ezt a ma általánosan elterjedt építési módot Európában akkor nálunk alkalmazták először (Mátrai-Gottwald Gyula, Gnädig Miklós). Klasszikus példája annak, amikor a szükség okozta anyaghiányt a szellemi erő pótolja."

Ugyancsak fontos és megoldandó feladat az ipari csarnokok elemeinek tipizálása és gyári előregyártása. Ennek megoldásában, mint vezető tevékenyen részt vett és a gyártás rövid idő alatt valósággá vált. Meg kell említeni azt a sok tucat országos ipari üzemet (TVK, BVK, erőművek, silók, konzervgyárak, cementművek stb.), melyekre mind-mind figyelemmel volt, - nem nélkülözve a személyes kapcsolatot a tervezőkkel.

A vezetése alatt munkatársaival végzett közös munka révén Magyarországon az Iparterv lett az ipari épülettervezés központja és nemzetközi hírű a magyar helyszíni előregyártás (jelzi számos cikk a szakmai folyóiratokban és érdeklődés szerte Európában!), ezért kapta meg az Iparterv 1961-ben az UIA (Építészek Nemzetközi Szövetsége) August Perret díját.

Visszaemlékezésében így szól erről:
"Amikor a magyar származású Pierre Vágó, az UIA akkori főtitkára, 1955-ben először járt Magyarországon, meglátogatta az Ipartervet is. Mivel ő volt a francia L'Architecture d'aujourd'hui főszerkesztője is - megkérdeztem: nem lehetne-e a lapban magyar anyagot is publikálni. Udvariasan elhárította, természetesen a szocreálra célozva. És amikor 1961-ben a londoni Royal Albert Hall-ban az ipari épületek építészeti formálásáért az Ipartervnek ítélt Perret díjat átvettem és köszönő szavaimat angolra fordítva tolmácsolta - valami elégtételfélét éreztem."

1963-ban az előregyártás megszervezéséért, megvalósulásáért, az ipari építészet eredményességéért - nagy vihar közepette, az ellentábor hangoskodása ellenére - így mégis megkapta a Kossuth díjat. A díjjal kapcsolatosan ide kívánkozik egy beszélgetés vele. Így mesélte: "Jómagam 1940-ben kerültem ipari épülettel feladatközelbe. Janáky Istvánnak volt megbízása Újpesten a HPS-ben, a textilgyárban. A gyár mérnöke megadta a gépméretet, az oszloptáv 6x6 méter, a felülvilágító shed legyen. Nekem statikusnak sem volt izgalmas a feladat, az építésznek még annyira sem."

A textilgyári példa és a Kossuth-díj közötti kontraszt, az indulás és a végkifejlet közötti feszültség, az így megtett út késztetett arra, hogy e megemlékezésnek a minőség keresése címet adtam. Mindez miként volt lehetséges?

Ösztönösen, de tudatosan is megvolt habitusában az a lételméleti ismeret, melyet most felidézve, elvezet munkásságának, tevékeny szellemének megértéséhez.
A világot, mely adva van számunkra és abban minden, ami körülvesz bennünket, valamilyennek tapasztaljuk. A tárgyakat, a személyeket, az intézményeket, a berendezéseket. Mindezek észleletétől elválaszthatatlan minőségük, - ez ad nekik tartalmat. Ezt a minőséget, ezt a meglévő állapotukat észlelte és kereste mindazokban, melyek őt körülvették mindenféle feladatban, amihez valamiféle kapcsolata volt (épületek, alkotóik, munkatársak, építészeti kérdésekkel foglalkozó megnyilatkozások, megbízások, viszonylatok, feladatok stb.) A lét elemeinek különbözőségét kívánta mindig megragadni s kifürkészni: milyen az a valamilyen lét, ami lehet másmilyen is. Tudta, hogy e kérdésfelvetésnél, - a valamilyen és másmilyen problematikájánál - mindig jelen van egy fontos lételméleti kategória, amit tevékenységnek nevezünk, más szóval: alkotó képességnek, tehetségnek. Ez a tehetség, amely képes a lét meglévő minőségét megváltoztatni. Ezt a felismerést, ha nem is szabatosan végiggondolva, de mindannyian tudjuk. Ő nagyon tudta.

Tehát számára adva voltak életének e megemlékezésben kiválasztott keretei: az Iparterv, a Mesteriskola s a benne résztvevők egy speciális csoportja, - a munkatársak. Minden ésszerűt megtett ahhoz, hogy a személyekben meglévő tevő-képességgel, az őt körülvevő lét világát, - annak minőségét megváltoztassa.
E minőségi változások elérésében fontos szerepet szánt az ifjúságnak, ifjú munkatársainak, mert meg volt győződve, - mindig úgy érezte - okkal, hogy komoly feladatokat rájuk lehet bízni. Mindannyiunkat emlékeztetett arra, hogy ő 29 éves volt, amikor az Anyag-és Árhivatal épületének teljes statikáját záros határidőn belül végigcsinálta. "Akkor te is tudod csinálni azt, amivel megbíztalak" - mondotta később nekünk.
Ez a felismerés vezette, amikor elhatározta, hogy az ipari épülettervezés minőségét befolyásolja, nívóját a lehetőségek mentén megkísérli felemelni az adott munkatársakkal. Az indulás után kb. 10 év alatt az ipari építészeti tervezés a műszaki tevékenység jelentős tényezőjévé vált.

Milyen módszerekkel érte ezt el? Érdemes megfigyelni! Azt a kvalitást, amit egy-egy munkatársa képviselt az Ipartervben, legtöbbször elfogadta és az idők folyamán úgy is használta, ha szabad ezt mondani: tudta ki mire alkalmas és olyan feladatokat adott neki. Persze, ezt a gyakorlatot elsősorban fiatalok esetében alkalmazta. Kíváncsi volt rájuk. Érdekelte gondolkodásuk. Szívesen dolgoztatta őket, együttműködött velük, befolyásolta képességeiket. Ez a befolyásoltság kölcsönös volt.

Így a minőséget szolgálta az a törekvése is, amikor valamilyen oknál fogva (politikai, személyes vagy más ambíciók okán) egy-egy építészt - persze statikust vagy gépészt is - az Iparterv tervezői sorába átvette, még akkor is, ha az sokszor kellemetlen felhangokkal járt. Ha fiatal volt, akkor ezt különösen ambicionálta.
A minőséget kereste, amikor megszerkesztette a vállalati tervkatalógust, ahol az átlagosan jó épületeket műszakilag publikáltatta abból a célból, hogy hasonló feladatoknál egy ilyen anyag rendelkezésre álljon, ne kelljen mindent kitalálni újból, hanem az adott jó közepes megoldást lehessen még fejleszteni. Nem megvetendő szempont! Ehhez kapcsolódik a következő: A minőséget kereste avval, amikor a közepes adottságúak színvonalát zsűrivel, konzultációval emelni kívánta. Meg volt győződve arról, hogy az átlagos jó minőséget biztosítók tábora jótékonyan közreműködik a kiugrók fenntartásában, az átlagosan jók széles rétege elviszi a hátán az igényesebb munkák terheit. Nem volt könnyű feladat ezt biztosítani.

A minőséget szolgálta az az elhatározás, hogy egy ún. Ipari Neufertet szerkesztett az Ipartervben "Ipari épülettervezés Gépgyárak" címmel. Ehhez nem kisebb személyiséget keresett, mint Kis Ferenc építészt (szükségből erényt csinálva: t.i. Kis Ferenc a szocreál el nem fogadása miatt nem tervezhetett, de Szendrői megmentette az Ipartervben e munka elvégeztetésével) - aki ezt remekül meg is csinálta, az alapelvei ma is érvényesek.

A minőséget dokumentálta az Ipari Építészeti Szemle is, a cég, pontosabban vállalat saját folyóirata, melyben az irodákon tervezett igényesebb épületeket publikáltatta.

A minőséget szolgálta az a jó kapcsolat, amit fenntartott a vállalat statikus és installációs mérnökeivel. Konzultációk során Szendrői választotta ki őket, hogy az építészekkel együtt közös, igényes munkára serkentse őket. Mivel kiválóan gondolkodó, logikus elme volt, ezért őt egy-egy közös team elfogadta és alkotó módon együtt tudott működni velük. Az épület ennek mindig hasznát látta. Itt kell említeni a munkák elosztását is. Akkor azok nem személyre, hanem a vállalathoz érkeztek. Ezek olyan megbízások voltak, amelyeket az "iparosítás" céljából meg kellett valósítani. A munkák általa kerültek szétosztásra. Jól tudta, kinek adja a feladatot legyen az építész, vagy ú.n. társtervező.

A munkák, a tervek sohasem készen kerültek hozzá bírálatra, zsűrire, hanem munkaközi állapotban. A kohó, a vita barlangja az igazgatói szoba volt. Ott csaptak össze az érvek, az ellenérvek, ott született meg a döntés a folytatásra vagy a változtatásra, akár az újrakezdésre is. Ez a "barlang" hangos volt az érvektől, a véleményektől, a dolgok nyers kimondásától. A lételméleti forma, a tevékenység, a tehetség szerepe itt és ekkor igazán érvényesült. Vagyis az adott és bemutatott minőségű tervet meg lehetett változtatni. E cél érdekében a zsűritagok sem egymást, sem a tervet - a jó érdekében - nem kímélték. A behozott munkát vagy megerősítették vagy elvetették és az eredmény - csodák csodája - nem maradt el. Ez a típusú kritika mindenkinek igénye volt. Erre az igazgatói szobai összecsapásra mindenki készült, mindenkinek fontos volt és mindenki magáénak érezte, - de ehhez ott kellett lenni egy tisztafejű embernek moderátorként - aki végül is összefoglalva kimondotta az ítéletet a megváltozott minőségről. Ezek a délelőttök szépek voltak, ha szabad ilyet mondani, de feltétlenül igazak, és abban a politikailag nem igaz világban, ott bent mindig értékek születtek, igazgyöngyök, amit mindenki boldog örömmel vitt magával. Valami értékeset alkotott a mesterségben.

Valami értékeset alkotni a mesterségben - ez vezette őt akkor is, amikor elvállalta 1957-ben a Mesteriskola vezetését. Ezt mondotta az indulásról: "Amikor a vezetést átvettem, hát a továbbképzés nem az első helyen álló teendők közé tartozott. De ahogy a konszolidáció ellentmodásos folyamata előrehaladt, - a Mesteriskola is, talán félévi szünet után, folytatta munkáját. Változatlanul a mester-tanítvány kapcsolat volt az elsődleges, de az érdeklődés a szorosan vett szakmai tevékenységen túl kiszélesedett, elsősorban a művészetek, de a társadalom és a szociológia irányába is."

A Mesteriskola működéséről, felépítéséről nem kell most itt előttetek beszéljek. Ismeritek mindannyian jól. Mégis, az újra indításkor – Szendrői számára fontos társáról – Granasztói Pálról meg kell emlékezzek, aki mint tanulmányi vezető, méltó segítője volt az iskola tágabb - szakmai s nem szakmai - igényeinek megvalósításában. E munka méltó és talán még teljesebb folytatója, mélyebbre ásó folytatója lett Szentkirályi Zoltán. Kialakult szoros barátságuknak aurája sajátos értéket adott a Mesteriskola életében. Ő ketten, de mi maiak is egyetértünk Szendrőinek a Der Architekt c. lapban elmondott befejező mondatával, - ez is a minőségről szól: "Mi a mesteriskola célja napjainkban? Változatlanul és döntően a személyiség és szemlélet alakítása. A manipulált, előregyártott gondolkodásmód - melyet az uniformizálódásra való törekvés, mint világjelenség csak alátámaszt - leküzdése. Az önálló gondolkodásra, ítéletre való késztetés, nevelés. A tudatos és szuverén egyéniség kialakítása."
Az önálló gondolkodásra való törekvés egy életre kitűzött cél volt nála. Ezt az 1960-as években megélt és kialakított ipartervi életünk egy szakaszával kívánom illusztrálni és befejezésül tanulságképpen elmondani.

1960-ban az iskolát a Minisztérium mint nem kívánatosat, megszüntette. Hogy miért? Szendrői válasza: "...úgy vélem, hogy elsősorban az elitképzés vádja volt a döntő, mert ez az elmúlt évtizedekben nemcsak az építészeknél, országosan előkerülő vitaként szerepelt."

És akkor e helyzetben a szükségből erényt csinált; ha nincs Mesteriskola, legalább legyen egy csoport a fiatalokból, mesteriskolásokból, az akkoriakból. Keresztül hajtotta. Ott éltünk az Iparterv legfelső emeletének legutolsó szobájában, mert igényelt egy csoportot ahol szabadon elmondhatta véleményét, ahol szabadon vitatkozhatott minddenről, ahol őt letorkolhatták, ahol ő idézőjelben "gyötörhetett" bennünket, ahová bármikor bejöhetett, délután, este, ahol rábökhetett egy-egy rajzra és kérdezhette, hogy hát ez meg micsoda? - vagy közölte, tudod, hogy ez jó? - s tovább ment, ahol egy-egy fiatalt elvihetett magával egy-egy épületre Pesten és vidéken, avagy egy-egy történeti helyre. Mi pedig mentünk és egyetértettünk vagy vitatkoztunk vele, itt nem volt főmérnök, itt csak egy idősebb, megértő kolléga volt, akinek ki-ki vérmérséklete szerint ellentmondhatott.
És mi, ez alatt a védőernyő alatt sok-sok nehézséggel, de sok-sok szépséggel egy speciális világot hoztunk létre az Iparterven belül. Ekkor született a  

  • Fehérvári úti lakóépület - Gulyás Zoltán;
  • a Madách téri lakóház-tömb - Gulyás Zoltán;
  • a Nyíregyházi Konzervgyár - Földesi - Szendrői;
  • a Debreceni Konzervgyár - Földesi Lajos;
  • a Vertesz irodaház a Fehérvári úton - Rimanóczy Jenő;
  • a Maros utcai lakóépület - Rimanóczy Jenő;
  • a BHG Híradástechnikai Gyár a Fehérvári úton - Arnóth - Szendrői;
  • a Bocskai úti lakóház - Bíró Márton;
  • az Üllői út - Körút sarki bérház - Csics Miklós;
  • a Vasas Pasaréti úti tenisz csarnoka - Menyhárt István;
  • a tihanyi Motel - Polónyi Károly;
  • a Tiszai Vegyi Kombinát indítása - Bajnay László.
1970-ben újra indult Mesteriskola, de hiszen ez mindannyiatok előtt ismert. Bizonyos, hogy legnyitottabb emberi kapcsolatai a Mesteriskolán szövődtek. Így vezetése során az elmúlt évztizedek alatt közel 400, harminckét évnél fiatalabb építész került gondolkodásának befolyása alá.
Így, az ezredforduló tájékán, mikor életét összegezte, nyugodt szívvel elmondhatta Berzsenyivel, 200 évvel ezelőtt leírt versének első sorát - mely akkor született amikor ősei magyar földre léptek:
„Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám.”

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Arnóth Lajos
Elhangzott a Magyar Iparművészeti Egyetemen

vélemény írásához jelentkezzen be »