ARVM – Az ukrán modernizmus csillagképei

A girlscanscan kollekítva tagjai a tavalyi év során nemzetközi tanulmányút keretében több hetet töltöttek Kelet-Európa különböző országaiban, ahol a szocializmus korának épített örökségét kutatták. Így jutottak el a kijevi Bajkova temetőben álló Emlékezés csarnokához. Első cikkükben az Ada Rybachuk és Volodimir Melnichenko által tervezett különleges együttest ismerhetjük meg. 

Az Ukrán Állami Tudományos és Technológiai Könyvtár egyik felső emeletén álltunk, amit a helyiek csak Tarilkának (tányérkának) hívnak, és épp Kijev látképét pásztáztuk, amikor az interjúpartnerünk megkérdezte: „Látjátok azt az épületet a temető közepén?" Olga Terefeyeva, a SaveKyivModernism aktivistája vitt minket körbe a szovjet modern könyvtárban – amit akkor nemrég a bontás elől mentettek meg –, amikor a távolban először megpillantottuk az Emlékezés csarnokát. Így ismerkedtünk meg tavaly ősszel Ada Rybachuk és Volodimir Melnichenko életművével, amikor az i-Portunus kulturális örökség ösztöndíjával Kijevben jártunk: Az Emlékezés csarnokán és falán Ada és Volodimir tizenhárom éven át dolgoztak a kijevi temetőben. A legendás páros progresszív művészete szembement az állami narratívával, ezért volt, hogy a bíróságon kellett megvédeniük elképzeléseiket. Később bizonyítaniuk kellett, hogy szobrászok és nem csak festők, ahogy az apparátus kategorizálta őket, hogy tovább tevékenykedhessenek építészként.

Születés

Ezzel az idézettel kezdődik a Friedrichstrasse Production filmje, A lépések susogása (The Whisper of the steps) 2019-ből, amely Ada és Volodimir életét mutatja be Ksenya Kravtsova rendezésében. 1967-ben írta ki a „Kyivproekt" (Kijev Projekt) tervezőintézet a pályázatot egy krematórium megvalósítására a Bajkova temetőbe, de a bő nyolc hónap alatt egyetlen iroda sem vállalta el a munkát. Ada és Volodimir kutatással kezdett bele a tervezésbe. Ekkor már állt az általuk dekorált kijevi buszpályaudvar 1961-ből és az Ifjúság Palotája a „Nap, csillagok és csillagképek" nevű mozaikszökőkútjuk az épület előtt, amin 1963 és 1965 között dolgoztak.

Az ukrán népi kultúrában évszázadok óta a földbe temetkeztek a szabad ég alatt; egy krematórium építése ezzel a hagyománnyal ment szembe. Az akkori építészgeneráció átélte a háborút, Ada és Volodimir szándékosan kerülte a krematórium szót a koncepciónál és Emlékparkként hivatkozott a műre. A kutatásuk után az Emlékezés csarnokát Abraham Miletskyvel közösen, tisztán funkcionális szempontok helyett felhő formájában tervezték újra. A krematóriumot a föld alá rejtették tíz méter mélyen, ahová egy 75 méter hosszú alagút vezet. Az e fölött álló három csarnok váza tizenhét duplán hajlított rétegből áll, melyek a kompozíció tüdejét alkotják. A tömegeket egy kör alakú, hétlépcsős „amfiteátrumban" helyezték el. A Gesamtkunstwerkként megjelenő együttes kompozíciója átgondolt építészeti ritmust követ, amely az alkotás minden részletében visszaköszön.

Hogy segíthessenek a temetkezési szertartáson résztvevőknek a gyász feldolgozásában, építészeti és tájépítészeti megoldásokat alkalmaztak és az Emlékezés csarnokát támasztó támfalat a legapróbb részleteiben készítették elő: Az Emlékezés fala 213 méter hosszú, négy és fél, néhol tizenhat méteres reliefje, melyen bibliai és mitológiai alakok is megjelennek, az emberiség történetét mutatja be. Ada azt mondta Volodimirnek: „Volodia, ha nem tudjuk megtervezni ezt a falat, akkor egy fabatkát sem érünk." Ekkor még egy rajz sem volt készen a tervezéshez. A képfolyam összeállításához temetkezési szertartásokat kezdtek el látogatni és a művészettörténet nagy alakjait vizsgálták a munkához. Az élet és halál motívumához kapcsolódó mondákat állították ki az Emlékezés falán. „Ezt a jövő generációjának címeztük, mert mit tudnánk a múlt civilizációiról, ha nem hagytak volna nekünk hátra a barlangrajzokat, piramisokat, faliszőnyegeket, szobrokat és templomokat? Semmit."

Esküvő

Ada és Volodimir 1954-ben még fiatalon ismerkedtek meg, amikor egyetemi gyakorlatra utaztak az északi Barents-tengerhez. Életük során később több mint hét évet töltöttek a sarkvidéken. Ada kijevi stúdiójukban sokszor az olasz commedia dell’arte Harlequinjének öltözött, Volodimir készített neki sminket a fotózkodáshoz: Ada azért szerette az udvari bolond karakterét, mert azon keresztül mondhatta el saját igazságát a világnak. Munkáikat mindig közösen készítették és közös monogramjukkal jelölték: „ARVM". Így hivatkoznak rájuk sokan a mai napig. Ada egyik korai festménye 1959-ből kettejüket ábrázolja a sarkvidéken Szerelmesek címmel, ahogy egy irányba, előre néznek. A támfalon megjelenő Ádám és Éva alakja is egy irányba tart, mert úgy hitték, hogy az igazi szerelem nem az egymás szemébe, hanem az egy irányba való nézésről szól.

Halál

1968 után szinte minden idejüket a bajkovai temetőben töltötték: „Minél többet dolgoztunk az Emlékezés Parkján, annál inkább megértettük, hogy ez életünk főműve." Egy napon, 1982 decemberében egy fekete autó jelent meg a falnál. Öt méterenként fegyveres katonák álltak elé és az egyikük felszólította Adát és Volodimirt a távozásra, akik tehetetlenül nézték végig, ahogy a hadsereg elbarikádozza a reliefet.

A szovjet kormány az Emlékezés falát „a szocialista realizmussal szembemenőnek" nyilvánította és 1983 márciusában 950 köbméter betonnal öntötte le. Korábban már a ’70-es években meg akarták állítani az Emlékezés csarnokának építkezését; ekkor Ada és Volodimir a Szovjet Állami Építkezési Tanácsig vitte az ügyet, és védte meg 1979-ben. Az épület művészeti és mérnöki megoldásai szembementek a „tudományosan igazolt művészeti tudatosság" irányával, ami a Szovjetunióban elvárás lett volna. A művészpár egész pályája során ellenállt a hatalom szocialista realista direktívájának. Újító művészetükkel örvendeztették meg a világot és sosem adták fel saját elveiket.

Az életüket is a nyilvánosság és a támogatók mentették meg azzal, hogy kiálltak mellettük. Az sarkköri út emlékére, a fal lebetonozása után szobrokat kezdtek készíteni, mert festőnek nyilvánította őket az állam és építészeti munkára nem kaptak több engedélyt. Ezekkel az alkotásokkal próbálták bizonyítotani, hogy szobrászok, hogy újra építészként tevékenykedhessenek. Ada azt mondta Volodmirnek: „Volodia… Nem tudok tovább ebben a hazugságban élni, lehet, hogy itt hagylak hamar. Talán neked egyedül sikerül véghez vinned, amit nem sikerült közösen." Életcéljukként a fal helyreállítását tűzték ki, ami Ada haláláig, 2010-ig nem történt meg. Volodimir azóta is közös munkaként, ARVM-mel szignózza műveit, és hisz benne, hogy még látni fogja a falat. Okkal teheti ezt, ennek 2021 őszén mi is szemtanúi lehettünk a bajkovai temetőben.

Látogatásunk napján filmet forgattak az Emlékezés csarnokánál, ahol két felvétel között magunk is sétálhattunk a díszletben, és megnézhettük ARVM legkedvesebb művét. A távolban a szovjet panelek és a neoliberális kijevi városfejlesztés monstrumjai magasodtak. Kifelé, a fal mentén sétálva a lebetonozott relief tornyosult felénk, amelyet az Olgától kapott analóg fotókon láthattunk csak igaz valójában. A támfal elején, egy ortodox kápolna alatt egy kisebb állványzat állt. Itt a relief Oltalmazó című domborműve nézett vissza ránk a betontakaró alól.

Az i-Portunus ösztöndíjnak köszönhetően az út kapcsán megalakult a girlscanscan kollektíva, amely pályakezdő nők együttgondolkodása az elmúlt évszázad kulturális és épített örökségéről. A huszadik század végén születtek, és azon dolgoznak közösen, hogy mit hozzanak a huszonegyedikbe. Első útjuk során Ukrajna, Moldova és Románia nagyvárosainak modern örökségét szkennelték végig, bemutatkozó kiállításukon erre reflektálnak, ahol a film is megtekinthető lesz, az előzetes az alábbi linken érhető el. További részletekkel hamarosan jelentkeznek.

Kammermann Lilla

U.i.: A Friedrichstrasse Productionnel kapcsolatban állunk, legutóbbi levelük alapján sikeresen kimenekítették Volodimir Melnichenkot a bombázott Kijevből Nyugat-Ukrajnába. Üzenik, hogy él és jól van, és szeretne visszatérni a kijevi műhelyébe, amint lehet.

Jegyzetek:

Az ARVM Alapítvány, valamint a Dukat Alapítvány 2020 óta segít az életmű feldolgozásában és megmentésében.

A "Superstructure" projekttel Alex Bykov, Oleksandr Burlaka és Oleksiy Radynski kutatták az épületet.

A lépések susogása (Шелест кроків) című dokumentumfilmet 2018 októberében kezdte forgatni a Friedrichstrasse Production és a Real Stories Production Ksenia Kravtsova rendezésében az Ukrán Kulturális Alapítvány támogatásával.

Szerk.: Winkler Márk