Az alkotó és alkotása: Meininger Hotel

2019-ben adták át az épületet.
2011-ben nyertük el a munkát Miklós Zoltán tervezőtársammal egy sikeres tervpályázat I. helyezettjeként.
8 éve!

8 év, - több száz vázlat, - skicc, - szín- és anyagtanulmány, - építészettörténeti kutatás és elemzés előzte meg a kidolgozást és a végleges komponálást.

Hogyan lehet viszonyulni a helyhez, - a térhez, - a városi szövethez, - a Dunához? És a környezethez?

Az Imre utca neoreneszánsz vakolt eklektikájához,
- Petz Samu tégla homlokzat-remekléséhez, a szecesszióba hajló neogót Nagyvásárcsarnokhoz,
- Ybl Miklós csodálatos neoreneszánsz Központi Vámházához,
- vagy a közraktárak jóarányú rutin téglaházaihoz,
- esetleg a „Bálna” futurisztikus gesztusához,
- vagy Léstyán Ernő szeretve-tisztelt későmodern kubista téglakompozíciójához?

Alkalmazkodni?

Mihez és hogyan? Lábazatban és párkányban? Esetleg anyaghasználatban? De hisz mind más és mind másként más. Csak téglaépítészetből három különböző hang szól már a téren, - egy homogén, cizellálatlan felületű statikus klinker tömeg, - egy mívesen mozgatott, majolikákkal díszített, színesen vibráló dinamikus kompozíció, - és egy nyugodtan rutinos, jó arányú ipari épületegyüttes.

Lapostetős legyen, modern, vagy archaizáló magastetős?
Hegyesszögű trapéz alaprajzú sarokfoghíjként miként viselkedjünk, - hogyan „érkezzünk” meg a térre?

Milyen házat építsünk?

Hosszú és kacskaringós utakon, lassan és fokozatosan jutottunk el a felismerésig – reményeink szerint a megoldásig.

Ne épületet tervezzünk!

Legyen a tömeg egy organikus „képződmény”! Egy „nőtt” jellegű test. Egy hullámzó monolit. Ne egy ház ajtókkal, ablakokkal, tetővel és lábazattal, - hanem egy szoborszerű térkompozíció. Egy szabadon formált „dunai kavics”, amely önálló, szinte szabadonálló szobra lehet a térnek, - amely kontraszthatásával interakcióba lép az eklektikusan változatos korú-, stílusú- és arányú városi térfal különböző építészeti hangjaival.

Skardelli György ezt írta az épületről opponenciájában:

„Az épület formálása nehéz szituációt próbál kezelni – sikerrel. A Központi Vásárcsarnok karakteres, részletgazdag épülete, az eklektikus városszövet tipikus egyedei, a csatlakozási kényszer az ELMŰ épület részlettelen, elemi kubusához – határozzák meg az igazodási közeget. Ráadásul mindezt az új tér meghatározó, XXI. századi elemeként kell megtenni. A tudatosan felvállalt szabadvonalú, hullámzó felületet mutató tömegalakítás jó felelet erre a fogas kérdésre. Ezzel a módszerrel elkerüli a szimmetria – aszimmetria választási kényszerét, a funkcióból fakadó szigorú nyílásrend monotóniáját, a viszonylag nagy tömeg konkurálását a Vásárcsarnok épületével. Az egyedi karakter értelmetlenné teszi a formai igazodás felvetődő kérdését. A visszalépcsőző tetőszintek ebben a hullámtengerben feloldódnak, nem érződik túlépítés rossz érzete, elszakításuk a szomszédos épülettől nagyvonalú gesztus, a szándékolt szoborszerű formálást erősítik.”

Talán ezért támogatta a Fővárosi Központi Tervtanács és a Műemléki Tervtanács is szinte egyhangúlag a tervet…

Az egymás felett hullámzó beton-szalagok – mintha szél fújná őket – hol kisimulnak és „rászelídülnek” Léstyán téglahasábjára, hol ostorcsapásként bevadulva meglódulnak. Ezeknek a hullámoknak szellemi előképe az art nuoveau zabolázatlan formálása, - de XXI. századi félénk főhajtás Gaudi Casa Mila-ja előtt is. Szecessziós utalásaival reagál a vásárcsarnok építészetére, de kicsit Mendelsohn csillagvizsgálójának organikus világa is átsejlik a „brutalista” beton „Cipolla köpenyen”. Fodrozódása talán a Duna visszatükröződéseként is értelmezhető…

És ezért kellett a látszóbeton!
Hogy monolit szobor lehessen. Hogy dinamikusan hullámzó lehessen. Hogy őszinte és anyagszerű lehessen. Hogy homogenitásával kiemelje a környezet részletgazdagságát.

Régi vágyam, hogy a „szerves építészet” és a modernista vonulat formavilága találkozhasson és „kezet foghasson” egyik munkánkon.
Talán most sikerült.

Az épületet 2019-ben beválasztották a Nemzeti Építészeti Szalon kiállított művei közé.

Vadász Bence DLA