Az egykori nemes hivatás válsága: Egy személyes értékelés

"(...) be kell ismernünk, ha az építészet nem lenne szabályozott szakma – vagyis, ha az ügyfelek nem lennének kötelesek építész jóváhagyását kérni bizonyos tervekre – az építőipar valószínűleg zökkenőmentesen folytatódna" – veti fel a problémát cikkében Zoltán Neville. Hogyan szerezheti mégis vissza az építész társadalmi relevanciáját? Mit tanulhatunk hivatásunk történetéből, és milyen kihívásokkal kell szembenéznünk, hogy kilábaljunk a válságból? 

Az építészek képe a médiában gyakran idealizált, szinte karikatúraszerű; az ábrázolások szerint munkájuk alapvetően befolyásolja környezetünket. Az ikonikus épületektől kezdve olyan fikciós hősökig, mint például Howard Roark Ayn Rand „A forrás" című művében, az építészeket olyan egyéniségeknek mutatják be, akik képesek átalakítani a tájat, és ezzel pedig lenyűgözni az embereket.

Az építészet a szakmán kívül állók számára vonzó lehet, mivel a kreativitás és a racionalitás tökéletes egyesülését kínálja. Ezzel lehetőséget ad arra, hogy olyan nagyvonalú tervek valósulhassanak meg, mint a fenntartható városok, vagy épületek teljes funkcióváltásai, miközben más gyakorlati problémákra is megoldást keresnek, például a jelenkori urbanizáció kihívásaira. Az időtálló épületek tervezésének gondolata csábító, hiszen ezek harmonikusan ötvözik a formát és funkciót – ez sok leendő építészt, köztük engem is magával ragad. Ugyanakkor a pozitív képek mellett kialakult egy kevésbé hízelgő, pesszimistább verzió is az építészekről mint elszigetelt, öntelt művészekről, akik elsősorban saját elképzeléseikkel vannak elfoglalva, figyelmen kívül hagyva az ügyfelek vagy a szélesebb közösség igényeit. Ezt a sztereotípiát a filmek és az irodalom is előszeretettel ábrázolja: az építészeket távoli zseniként festik le, akik a gyakorlati szempontokat háttérbe szorítva csak saját kreatív önmegvalósításukra törekszenek. Ennek az elidegenített és irracionális építésznek a karikatúrája a 20. század második felében elkezdett felerősödni; mindez időben egybeesik máig meghatározó kulturális változásokkal és a modernista építészet percepciójának kritikájával. Az építészeti elmélet és gyakorlat egyre inkább befelé fordulóvá vált, ahogy a dekonstruktivizmus és egyéb mozgalmak megkérdőjelezték a hagyományos formanyelvet és más olyan, korábban megkerülhetetlen törvényeket, mint a szimmetria és a funkcionalitás.

Valójában a szakmánk sokkal árnyaltabb és sokoldalúbb, mint ahogy ezek a sztereotípiák sugallják. Az építészet nem csupán épületek tervezéséről szól; összetett társadalmi, gazdasági és politikai dinamikák kezelésére is irányul, célja, hogy javítsa az emberek és közösségeik életminőségét. Nekünk, építészeknek, a vizuális kifejezések és a gyakorlati korlátok közötti egyensúlyt kell megtalálnunk, miközben ügyfeleinkkel, mérnökökkel és más érdekelt felekkel együttműködve juttatjuk el a projektet a megvalósulásig.

Egy olyan elágazáshoz értünk, ahol újra kell gondolnunk szerepünket a gyors technológiai fejlődés, a környezeti kihívások és a társadalmi értékek változásának fényében. Az építész hagyományos szerepe mint egyéni szakértő már nem fenntartható a mai világban, ahol minden mindennel összekapcsolódik. Helyette az együttműködés, az innováció és az alkalmazkodóképesség kultúráját kell magunkévá tennünk, hogy boldogulhassunk az állandóan változó környezetben.

Annak kockáztatásával, hogy az Építészfórum hozzáértő közössége számára túlzottan tudálékosan hangzik, érdemes röviden áttekintenünk a hivatásunk eredetét, és kiemelni azokat a fordulópontokat, melyenek köszönhetően ma itt vagyunk.

Áttekintés

Az „Architect" angol kifejezés az ókori görög nyelvből ered, a „fő" vagy „mester" jelentést hordozó „archi", és az „építőt", „ácsot" jelölő „tekton", szavak összetételéből származik. Az építész tehát eredetileg a mesterépítő volt, aki felügyelte az építkezéseket és biztosította, hogy az építmények a meghatározott paraméterek szerint épüljenek meg (Kostof 1985). Ahogy a kézművesség fejlődött, az építészek szerepe egyre holisztikusabbá vált: vezetőkké váltak, akik teljes projekteket vizionáltak, már nem kizárólag a kivitelezésre szorítkozva. Ez az átmenet különösen a reneszánsz és barokk korokban volt látványos, olyan építészek ikonikus munkáiban, mint Andrea Palladio és Christopher Wren.

Ahogy a technológiai és társadalmi fejlődés során szakmánk szerepe egyre meghatározóbbá vált (pl. ipari forradalmak, ahol az építési módok és anyagok is forradalmi változásokon mentek keresztül), az építészek egyre inkább központi szerepet töltöttek be a gyárak, vasútvonalak és egyéb infrastrukturális projektek tervezésében, amelyek átalakították a tájakat és városképeket (Giedion 1941). A háború utáni időszakban az építészekre bízták a károk által sújtott területek újjáépítési munkálatait, akik modernista elvek alkalmazásával funkcionális és esztétikus tereket hoztak létre az új generációk számára. A haladás és változás megtestesítőiként ez az időszak volt az építész a társadalmi relevanciájának csúcspontja. Később, a légiközlekedéssel és a gazdaság globalizálódásával az építészeti innováció felhígult, ami a tervezési stílusok homogenizálódásához vezetett, mindemellett az építészetbe szintén begyűrűztek a neoliberális tendenciák. A "sztárépítész" jelenségének kialakulása tovább erősítette az építészet árucikké süllyedését, még esztétikai értelemben is.

Jelenlegi kihívások

Napjainkban, a globális kihívások – pl.  klímaváltozás és urbanizáció – ellenére az építészet továbbra is létfontosságú szakma, és jelentős mértékben hozzájárulhat bolygónk és társadalmaink jövőjéhez (RIBA 2018). Ennek érdekében úgy gondolom, el kell fogadnunk, hogy bár jó szándékkal helyi szinten szeretnénk tevékenykedni a klímaválság elleni küzdelemben, a szakma és annak hatása mára globálissá vált: a pénzügyi ipartól kezdve az ellátási láncokon át a műszaki tudásig és a tervezési trendekig.

Ezzel együtt nem szabad elfelejtenünk, hogy az építészet helyileg szabályozott, és minden szabályozó szerv megvédi saját címét és funkcióját, ami hatással van a szerepünkre. Például Franciaországban az 1977-es építészeti törvény azzal a mondattal kezdődik, hogy „az építészet a kultúra kifejeződése" –  ez kihat arra, hogyan zajlik a városszerkezet alakításának gyakorlata (Francia Kultúráért Felelős Minisztérium, 2017). Ezzel szemben az angolszász rendszerek inkább a közegészségügyi és biztonsági szempontokra összpontosítanak, így főként a különféle előírások betartására és a felelősség csökkentésére helyezik a hangsúlyt.

Az építkezések komplexitása miatt a szaktudás képviselete áttevődött az építészekről a további építőipari szereplőkre. Egyrészt a vállalkozók és mérnökök mélyebben ismerik a műszaki szabályozásokat, a beszerzést és az építkezés egyéb aspektusait. Másrészt a fejlesztők jobban tájékozottak a piaci trendekről, a földhasználatról és a politikáról, ami akár nagyobb hatással is lehet városainkra, mint az építészek hozzájárulása. Most a mesterséges intelligencia előretörésével pedig elveszítjük a tervezés utolsó bástyáját is. Már a kezdeti szakaszban lévő kereskedelmi mesterségesintelligencia-alkalmazások képesek kódelemzésre, képek készítésére és akár műszaki rajzok összeállítására is (Amerikai Építészek Intézete 2021).

Új látásmód

Úgy vélem, szakmánk értékajánlatának újradefiniálásához az első lépése, hogy elengedjük a régi építész képét, és helyette azon gondolkodjunk, mi más lehetne. Felejtsük el az építészt mint kreatív zsenit vagy magányos alkotót! Felejtsük el a mesterépítő fogalmát! És merem állítani, hogy még azt is meg kellene fontolnunk, döntsünk-e egyáltalán arról, hogy egy épület hogyan nézzen ki vagy milyen funkciót töltsön be. Ehelyett úgy vélem, ragadjuk magunkhoz a tehetséges generalista szerepét. Valódi értékünk az együttműködésben, kommunikációban és innovációban rejlik. Szakértői vagyunk, hogy olyan víziókat fejlesszünk, amely köré összetett diszciplínákat és az érdekelt felek csoportjait szervezhetjük. Szakértők vagyunk a társadalmunk jövőjének megtervezésében, és hosszú távon, absztrakt módon tervezünk (Rifkin 2011).

Talán inkább a termelés, átalakítás és épített környezet rendszereire és folyamataira kellene összpontosítanunk, nem pedig tárgyakra vagy magukra a terekre?

Azok, akik nemzetközi platformokon keresnek álláslehetőségeket, észrevehetik, hogy az „építész" kifejezésre rengeteg lehetőség jelenik meg. Az optimizmus azonnal elszáll, mihelyt rájönnek, hogy a találatok 90%-a valójában szoftverépítészekre (software architect) vonatkozik, akik valamilyen oknál fogva használhatják az „építész" szót anélkül, hogy ugyanazoknak a súlyos szabályozásoknak kellene megfelelniük, mint amit a fiatal építészmérnököknek. Ennek ellenére talán az „építész" szó evolúciója a technológiaiparban némi betekintést nyújthat abba, hogy a fizikai építészek miképp hasznosulhatnak a jövőben.

Felhívás cselekvésre

Ha közösen dolgozunk egy új vízió megfogalmazásán, talán van esély a hivatásunk túlélésére. Nincsenek kész válaszaim, de néhány javaslatot szeretnék felvetni a közös párbeszéd elindítására.

Először is, szeretném ösztönözni a részvételünket az oktatásban és a tudásmegosztásban, a monológ helyett a párbeszédre törekedve, és kapcsolatot kialakítva a szakmán túli, szélesebb közönséggel. A jó építészet az edukált ügyfelekkel, politikai döntéshozókkal és befektetőkkel együtt valósul meg. Tovább mennék, és azt mondanám, hogy az építészek még nagyobb hatást gyakorolhatnak tudásuk más szektorokban történő alkalmazásával, például a közpolitikában, a pénzügyekben és szociológiában. Tudásunk terjesztése segítheti a jobb döntéshozatalt épített környezetünkkel kapcsolatban

Ennek vonatkozásában szeretnék röviden kitérni a szabályozott szakma témájára. A szabályozásoknak is fejlődniük kell, mint minden másnak, és ki más vezethetné ezt elő, mint maguk az építészek. Kérem tehát az építészeket, vegyenek részt a vitákban, a megbeszélésekben és a cselekvésben. Vállaljanak szerepet az olyan szabályozó intézményekben, mint a kamarák, valamint a közpolitikában és az építési kódexek kialakításában. A részvételünk nélkül a fejlődés keretrendszere nem változhat.

Másodsorban fel kell ismernünk szerepünket az gazdaságban, mind résztvevőként a tőkeáramlásban, mind vállalkozóként. Az építész mint közszolgálati személy fogalma nemes, azonban a gazdasági tudatlanság a peremre szorított minket, ahol alulfizetettek és alulértékeltek vagyunk, gyakran még a döntéshozókkal sem tudunk párbeszédet folytatni. Nemcsak az idegen nyelveket kell folyékonyan beszélnünk, hanem a gazdasági tényezők nyelvét is, mert ez teszi lehetővé, hogy részt vegyünk a diskurzusban; tudatlanságunk kizár a vitából.

Ezenkívül az együttműködés és a kollektív cselekvés elengedhetetlen ahhoz, hogy eligazodjunk a bonyolult, modern gyakorlatokban és újra megszerezzük társadalmi relevanciánkat. Ez magában foglalja, hogy elengedjük korábbi felfogásainkat a szakma természetéről, elsősorban annak individualista jellegéről. Rövid távon ez azt jelenti, hogy össze kell fognunk az érték újraalkotása érdekében: ne fogadjunk el fizetetlen vagy alulfizetett munkát; ne menjünk bele árversenybe a kollégáinkkal; ne fogadjunk el tisztességtelen tenderlebonyolítási gyakorlatokat saját előnyünkért. Hosszú távon ez azt jelenti, újra kell értelmeznünk az épített környezetet alakításának mikéntjét, és szerepünket e folyamatokban.

Úgy vélem, hogy az építészetet a kultúra kifejeződésének kellene tekinteni, amely formálja a társadalom narratíváit és tükrözi annak értékeit. A kultúra valami, ami mindannyiunkat képvisel, és talán az építészek is átalakulhatnak mesterépítőkből mesteregyüttműködőkké, ezzel segítve a társadalom vízióinak megszilárdítását és az elindulást egy új jövő felé.

Ha nyitunk az ismeretlen felé, elengedjük a szakma hagyományos szerzői fogalmait, és a sokszínűségre, komplexitásra összpontosítunk, hozzájárulhatunk a jelen szükségleteihez és előreláthatjuk a holnap kihívásait. Várom, hogy közösen megfogalmazzuk szakmánk elképzelt jövőképét, amely túllép az egyéni elismeréseken és magába foglalja a gondolkodás és gyakorlat sokszínűségét. Szeretettel hívom Önt is, hogy csatlakozzon hozzám ebben a törekvésben, és nézzünk szembe az előttünk álló időszak kihívásaival és lehetőségeivel.

Zoltán Neville

Szerk.: Böröndy Júlia

Forrásjegyzék:

American Institute of Architects. AI in Architecture: An Overview. Washington, D.C.: American Institute of Architects, 2021.
Giedion, Sigfried. Space, Time and Architecture: The Growth of a New Tradition. 5th ed. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1941.
Koolhaas, Rem. Delirious New York: A Retroactive Manifesto for Manhattan. 1978. 
Kostof, Spiro. A History of Architecture: Settings and Rituals. 2nd ed. New York: Oxford University Press, 1985. 
Ministry of Culture, France. L´Architecture: un Art Réglementé. Paris: Ministry of Culture, 2017.
Pressman, Andrew. Professional Practice 101: Business Strategies and Case Studies in Architecture. New York: Wiley, 2007. 
Rifkin, Jeremy. The Third Industrial Revolution: How Lateral Power is Transforming Energy, the Economy, and the World. New York: Palgrave Macmillan, 2011.
Royal Institute of British Architects. "The Future of the Profession." 2018.