Nézőpontok/Kritika
Az építészeti performanszok
2014.01.02. 09:00
Kalmár László karácsonyi írásához írt újévi kiegészítést Mónus János építészeti akcióművészetről, jövőről, félelmeiről.
Kezdjük építészeti akcióművészetek korát élni, gazdasági, ideológiai, egzisztenciális válságaink közepette (szakmánk, építészei, ez utóbbinak sajnos úgy tűnik főszereplői, nemcsak itthon). Performanszaink lassan beépülnek a felsőfokú építészképzésbe, intézményesülnek, tapasztalt építészek szerveznek ilyen eseménysorozatokat melyek szakmapolitizálási eszközzé is kezdenek válni. Irányultságuk általában a fokozott szakmaszeretet, a szabadság iránti vágy. Erősödésük azonban veszélyeket is hordoz.
7/7
Horvát Pavilon 2010
Horvát Pavilon 2010
Amíg hihetünk szakmai létünk jobbra fordulásában (azaz abban, hogy lesz még tervezni valónk), addig hatásuk lelkesítő. Figyelemfelhívásaik az eltérések lehetőségeire a megszokottól (általában biztos, korszerű esztétikummal), az építészet tendenciáit képesek befolyásolni. Nevetségessé teszik a nagyképűsködést, a szűklátókörűséget, a fülledt provincializmust, olyan internacionalizmuson alapulnak, mely kizárólag az egyénhez kötődik. Létrehozóik általában saját költségen működnek, ezért enyhe agresszivitásuk jól eső. Hihető, hogy majdani szakmagyakorlásunkba, gondolkodásunkba beépülnek felhívásaik.
5/7
Horvát Pavilon 2010
Horvát Pavilon 2010
Mégis veszélyt érzek abban, hogy megjósolhatatlan ideig tartó munkanélküliségünk következtében lassan akcióművészekké válunk (el leszünk ezzel is) és teljességet fogunk érezni az ilyen részvételeink után, atomjaira hull, melynek egyben kellene maradnia, azaz lassan alkalmatlanokká válunk. Megszokjuk, hogy mindenáron főszereplői legyünk az olyan helyzeteknek is ahol nem mi vagyunk azok, ugyanakkor jelentőségünket nem leszünk képesek felismerni azokban, amelyek terhe minket nyom.
De ez lenne a kisebbik baj. A magánkezdeményezések korát is éljük, az Európában is erősödő gazdasági,- politikai,- államhatalmi koncentrációk ellenében. Azonban hiába szép perspektívájúak ezek a társadalmi reakciók (amíg futja rájuk), az egyének szerveződése projektjeikre (így az építészeti performanszok is), mégsem tudok szabadulni víziómtól, hogy lassan a "politika" működéséhez mindezt nem beépíteni, hanem "lenyúlni" fogja (politikai építészeti akciók egymás ellen, állami kirakatberuházások mint performanszok, szabad magánkezdeményezések befogása, kisajátítása stb.). Rájön, hogy kevesebb munka ezeket a kezdeményezéseket támogatni, mint felelősen tartós jövőt tervezni, irányokat, hálózatokat meghatározni (valóságos társadalmi egyeztetésekkel, kezdeményezésekkel, támogatottságokkal). "Ötlet" alapú jelent és jövőt sugallni pazar lesz, mert nincs felelősség, számonkérés.
4/7
Horvát Pavilon 2010
Horvát Pavilon 2010
Bevallom, hogy az idézett víz felett lebegő egyszemélyes "Mjölk" szaunakabin örömteli látványát mérgezi félelmem. Ez a méreghalmozódás az utóbbi idők termése nálam, hiszen korábban lelkesedéssel kísértem szakmánk performanszait. A 2010. Velencei Építészeti Biennále horvát úszó pavilonjáról akkor ezt gondoltam:
"a szabadság iránti igény intenzíven csak kötött rendszerekben támad fel napjainkban, az építészetben is. A szabadság volumene, időtartama nem meghatározható, lehet az centiméteres, másodperces is, viszont nagy sebességgel szokott érkezni, lassú, tudatos építése illúzió, inkább kiszámíthatatlan vihar eredménye. Törni felé alkotói kötelesség, igaz, megfelelő makro,- mikroklíma szükségeltetik hozzá. Ez utóbbiak úgy látszik Horvátországban most megfelelők, nálunk még mindig nem. A Biennálén horvát részvétellel a szabadság (rendszerbe zártan: hegesztett rozsdás hálók között) vízen érkezett, mint Lohengrin hattyúja. Ez a vízen alig ringó, soktonnás alkotmány alkalmasnak bizonyul költői átláthatóságra, könnyedségre, a szabadság ígéretére. Irigylésre méltó a közeg, amelyben létrejött, a mecénások felismerőképessége, az építészek szellemisége, összetartásuk. A tanulság nyilvánvaló: a szabadságra mindig mindenütt törekedni kell, a lehetőségek, léptékek mértékétől függetlenül. Az ilyen energiák összeadódhatnak, míg a kishitűségeké nagy valószínűséggel kioltják egymást."
(E sorok megjelenését viszont akkor már nem kérhettem, mert annak Rijekából odaúszó tárgyát egy vihar megrongálta, -elsüllyedt?- a kikötés után Velencében.)
3/7
Horvát Pavilon 2010
Horvát Pavilon 2010
Összességében tehát, sajnos ezek a friss, gyors átfutású építészeti mozzanatok könnyen válhatnak csupán súlyos problémák elfedésének, felületi kezelésének eszközeivé, az ösztönös vagy akár tudatos felhasználók körében, a "munkát! kenyeret!" alapkövetelés "tartósított zsemlemorzsa"-szerű fizetségévé. Kijelenthetem azt is, hogy ezek az eszközök amennyire alkalmasak annak a társadalmi igénynek gerjesztésére, amely végre a hangsúlyt épített környezetünk módosítására helyezné -mondjuk a világszerte forszírozott elektronikai, autógyártási iparfejlesztések ellenében-, sajnos ugyanannyira alkalmasak ennek az igénynek továbbra is csak lappangó helyzetben tartására. Írásom nem aktivitási lebeszélés, hanem inkább felhívás a tudatosságra szeretne lenni, a belenyugvások ellenében.
Mónus János építész
16:52
Szomorúan olvastam ezt a szöveget, nemigen tudtam másnak olvasni mint – az írás saját szavaival – „aktivitási lebeszélés”-nek. Fő zavaromat az okozza hgy valójában nem tudom a szövegnek mi is a témája: a felhozott példák külföldiek (kettő darab), fesztiválok-kiállitások ideiglenes pavilonjairól szólnak – mik lehetnek a magyar párhuzamok, mi(k) lehet(nek) az írás voltaképpeni tárgya(i)? A számos hallgatónak nyári (és egyáltalán: építési) gyakorlatot adó, nemzetközileg is ismert és elismert Hello Wood, „akiknek” a szánkó-karácsonyfája igazán szép karácsonyi gesztus volt? A szintén hallgatói munkával megvalósult kisléptékű „falufejlesztések”? (Holczer Veronika sokat méltatott munkája s más hasonló faluépítések) Avagy?... Mik lehetnek ezek a „rövid átfutású” projektek, amik – ezek szerint – ilyen hangsúlyosak lennének a mai építésztársadalomban? (A fentiek amúgy 2-3-4 lelkes építészt foglalkoztatnak mindössze, amúgy jellemzően hallgatókat.)
Vagy félreértem és a szöveg nemzetközi tendenciákra utal csak? Ha igen, melyekre? A két érdekes és izgalmas pavilon felemlítése mellett (amelyek közül az egyik valóban összedőlt) itt sem kapunk konkrétumot – ami nekem eszembe jut az egy remek szlovén fa-kápolna (hallgatói közreműködéssel), egy kiváló és a település újra-lelkesítére alkalmasnak bizonyuló könyvtár-központja (Magdeburg), parkolók területén kialakítandó ideigelnes parkra adott ausztrál gondolat, s jópár egyéb izgalmas pavilon. Bizonyára vannak köztük fiaskók, feleslegesek, kudarcok IS (nem a fentiek között), de a ’néhány érdekes’-ből nem érdemes „akcióművészetek korát”, „erősödésük veszélyét”, a "felelősség hiányát" (!) , „intézményesülést” emlegetni (s a kérdés marad: minek is az intézményesüléséről lenne szó?...)
A szöveg azt sugallja, hogy ezek a „performance-ok” csupán figyelemfelkeltő akciók, munka híján érdekes időtöltések – ezért is érdekelne hogy kire-mire is vonatkozik, mert az általam fentebb sorolt példákhoz bár személyesen nem kötődöm, de sértve érezném magam ha lennék és ha velük kapcsolatban ehhez hasonló megfogalmazásokkal találkoznék („Figyelemfelhívásaik az eltérések lehetőségeire a megszokottól”, „enyhe agresszivitás”). De talán én értem félre, ezért ismétlem: kire, mire vonatkozik a fenti óva intés? Ha az érzékeny válaszkeresésre, ha a felelős építészi magatartásra, ha a szociális érzékenységre, ha generációk együttműködésére (amit a nekem eszembe jutó projektek jelentenek), akkor érzésem szerint nagyon rossz helyre ment.
10:10
“Amikor úgy érzem, hogy semmi sem sikerül, a kőtörők munkájára gondolok, akik százszor is ráütnek a nagy kődarabra, s azon még csak egy repedés sem látszik. A százegyedik kalapácsütésnél azonban a kő kettéválik, és én tudom, hogy nem az utolsó csapástól, hanem attól a száztól, amit előtte mértek rá.”
Jacob van Rijs
(a felfedezés a HAP érdeme)