építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

„Az igazi építész teremtésre születik…”

Makovecz Imre építőművész laudációja, amelyet Fekete György belsőépítész, professor emeritus olvasott fel Esztergomban, 2011. szeptember 10-én, a Szent István-díj átadásakor.

Szent István királyunk évezredes példája arra tanít bennünket, hogy a nemzet kritikus napjaiban, éveiben minden erőnket annak a jelennek adjuk, melyben a közös jövő biztonsága megszülethet. Küzdelem ez a javából, melynek megvívásához személyiségek kellenek. Példaadók. Kinek-kinek a maga helyén, politikában, közéletben, szakmákban és kisközösségekben, tudományban, kultúrában és a művészetekben. Megmaradásunk titka is sok tekintetben ebben van… a Makoveczekben.

Kicsoda is Ő? Családban szeretetreméltó, közösségben lánglelkű, keménységben igazságos, állhatatosságban felülmúlhatatlan, barátságban megbízható, helyzetfelismerésben utánozhatatlan, igazságkeresésben példátlan, szolidaritásban követésre kényszerítő és mindemellett építészetben korszakalkotóan világhírű. Nehéz ember tehát ebben az egyre inkább linkesedő és hazug világban, akinek a számára nehezen tűrhetők a magukat mértékadónak kikiáltó álmagyarok, álértelmiségiek, a pénzlovagok, vagyis akik a magyar világ rombolására szövetkeznek. Az igazi építész teremtésre születik, nem bontásra. Makovecz templomai, iskolái, közösségi házai, közterei és lakóházai testünk és lelkünk közös befogadására terveződnek. A természeti világ csodáinak építészeti eszközökkel való továbbépítésére, az elszabadult technika okos lecsendesítésére, az Istenhez való vágyakozás és megérkezés elősegítésére, kőből, téglából, fából, szoborból és kitapintható szeretetből.

Támogató, követő társakat is keresett ehhez a misszióhoz a magyar építészet tehetséges és áldozatkész rétegében. Együttdolgozásukat megszervezte, sajtójelenlétüket támogatja és a ma már legendás építész vándoriskolában ki is csírázott az új, követő nemzedék virágoskertje.

Az organikus építészeti nyelv, mint úttörő nemzeti sajátosság, általa világméretű ismertségre tett szert. Grafikai munkássága, írásai és beszédei pedig messze túlmutatnak önnön jelentőségükön. A filozófia és a képzőművészet integráns részévé váltak. Két évtizeddel ezelőtt megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát, melynek ígéretes termése éppen ezekben a hetekben válik életadó kenyérré az új köztestületi törvényben.

Építészetében felfénylő szuggesztivitására – bevallom, nem először – egy kis magántörténetben ezúttal is hadd szolgálhassak példával. Államtitkári éveim egyik napján beteg miniszteremet kellett helyettesítenem. Egy jelentős nyugat-európai ország új nagykövet asszonyát kellett Pécsre kísérnem, mert sokat hallott a sokszínű kultúrával megáldott városról. Órákon keresztül vándoroltunk műemléktől műemlékig, szinte falva a romok, bástyák, minaretek, római sírkamrák, tárlatok és szentélyek színpompás képeit. Vendégem ámuldozott és délutánra jócskán kifáradt. Hazaindulva ajánlottam, hogy Pakson átmenet térjünk be Makovecz vadonatúj templomába. Ne tegyük, mondta a tolmács, vendégünk ateista. Csalafinta módon mégis arra kanyarodott az autónk, s a természetes emberi kíváncsiság leállíttatta a motort, mert előttünk állt a földdombból kibomló templom, mint egy hívogató mozdulat. Különálló tornya alatt besétáltunk a szív alaprajzú térbe.

A kívülről kisvárosi léptékű forma belülről hatalmassá magasodott. Egyik szívkaréjában pelyhes állú káplán hittanórát tartott és szövegébe bele-belevakkantottak a kölykök. Másik szívkaréjában keresztelőmedence szerénykedett, talapzatán két egér fogócskázott. A csend ott szunnyadt az ácsolt épületszerkezetekben és angyalszobrok szárnyait lebegtette a lélegzet. Beültünk egy padba. A megilletődött úrasszony lélegzetét visszafojtva fogyasztotta a perceket. S mikor már majdnem kínossá vált a hosszú némaság, lassan letérdelt és fejét ráhajtotta az előtte nyugvó pad támlájára. Az idő pedig megállt.

Szinte dermedt lassúsággal ültünk vissza az autóba, Budapestig sem tudtam szóra bírni a vendégemet. Szűkszavúan köszöntünk el egymástól. Másnap futár hozott egy majdnem üres borítékot. Levelezőlapnyi papírján ez állt angolul: köszönöm.

Találgathatjuk, mi történt ott, akkor. Egy azonban bizonyos. Az épület, ha zseni kezétől születik, sokkal több önmagánál. Fontossága a küldetés nagyszerűségében van, a küldő és a küldött titokzatos kapcsolatában. Mert a példaadók kegyelmi állapota sohasem véletlen. Sokkal inkább történelmi szükségszerűség.

István királyunk és a kései nemzetmentő, Makovecz Imre neve itt ma egy díjban egyesülve, együtt hangzik el, s jól van ez így. Újra nagy szüksége támadt annak, hogy emberi példaadások bizonyító ereje segítsen minden magyart a nemzeti újjászületés roppant munkájában való aktív részvételre. Az elismerést kövesse hát a megismerés és felismerés; az előttünk járók példaadása ugyanis nélkülözhetetlen energiatöbblet és ajándék is egyben a hétköznapok megnemesítéséhez.

Szeret bennünket az Isten, mert kortársat és sorstársat kaptunk Makovecz Imre személyében, akit szeretünk, köszöntünk és egy nemzet nagyrabecsülését közvetítjük ebben az ünnepi órában.

Professor emeritus Fekete György belsőépítész
Esztergom, 2011. szeptember 10.

Kapcsolódó oldalak:


YouTube-link a díjátadóról

Makovecz életműve beteljesítetlen maradt

 

vélemény írásához jelentkezzen be »