építészet : környezet : innováció

Bölcsőde Budakalászon

Turi Attila Budakalász főépítésze és meghatározó építész alkotója. Legutóbb elkészült munkája a Mályva utcai bölcsőde, amely egy olyan környezetben valósulhatott meg, amelynek alakításához - nem csak tervezőként - is hozzá tudott járulni. Erhardt Gábor írásával és Dénes György fotóival mutatjuk be a házat.

Napjainkban az építészet (egyik) komoly gondja, hogy nem része a közbeszédnek. Amennyire természetes, hogy egy átlagpolgár legalább alapszinten tisztában van például a borértők műszavaival, vagy legalább affinitást illik mutatnia a téma iránt, annyira nem jellemző ez az építészethez való hozzáállásra. A vélemények itt a „nagyon tetszik” és a „rosszul vagyok tőle” kijelentések közötti spektrumon szórnak, és csupán a szubjektív érzést tükrözik, mintsem a műveltségen alapuló objektív véleményt.

Ennek következménye vagy okozója, hogy az építészek a formalizmus elefántcsonttornyába zárkóznak, és elidegenítik az emberektől az – életükre nagymértékben ható – építészet formáló erőit. Pedig, akár tetszik, akár nem, jelentős hatással van mindennapi életünkre az épített környezet, amivel egyébként az emberek többsége nem elégedett. Igaz, adekvát fogalmak hiányában nem tudja megfogalmazni ellenérzéseit. Így a párbeszéd lehetetlen, az izoláció teljes. A formai elidegenedés legextrémebb példái − érdekes módon − éppen az óvoda- és bölcsődeépítészetben figyelhetők meg, aminek ma a kormányzati törekvéseknek köszönhetően amúgy is konjunktúrája van Magyarországon. Nemcsak a külföldi, hanem az utóbbi idők magyar nevelési intézményeinek építészetére is jellemző a látszóbetonfödém, csiszolt betonpadló színes falakkal „szentháromsága”, ami különös érzéketlenséget mutat az otthoni / szülői közegből kiszakított, az építészeti környezet hatásaira emiatt is érzékenyebb kisgyermekekkel szemben.


fotó: Dénes György

Turi Attilára, a budakalászi Mályva utcai bölcsőde tervezőjére ez a fajta hozzáállás egyáltalán nem jellemző, mint azt már első, a településen megvalósult épülete, a faluház tervezésénél is bizonyította. Keresztes lovagokat megszégyenítő állhatatossággal harcol az agglomerációt elidegenítő, arctalan építészet ellen, főépítészként és praktizáló építészként egyaránt. E magatartást jól szemlélteti a bölcsőde közvetlen környezete, a Mályva utca, ahol több házhoz is „köze van”, nem feltétlenül tervezőként. Az épületek egyediek, játékosan formáltak, és ma már egyértelműen formálói / reprezentánsai Budakalász saját(os) építészeti identitásának. A bölcsőde északi főhomlokzata tökéletesen illeszkedik ebbe az utcaképbe, mégha a közvetlen szomszéd, egy lapos tetős óvoda − amelynek telkéből sikerült egy bölcsődének valónyit leválasztani − nem is túlságosan kedves épület.


fotó: Dénes György

Az észak−déli tengelyű, keskeny, leválasztott telekre egy hosszúkás épületet tervezett Turi Attila, amely egyfajta keretes szerkezetű műként olvasható. A ház tulajdonképpeni lelkét, a csoportszobákat és kiszolgálóhelyiségeiket két végükön egy-egy additív tömeg zárja, a homlokzatképzésnek – képletesen és valóságosan is – teret engedő északi és déli oldalon. Az épület egytraktusos főtömbje a „szerencsésen” rossz tájolású északi, utcai oldalon egyérdekes megoldással ikresített homlokzatot kap. A formailag kiszélesedő, funkcionálisan „besűrűsödő” térfal mögött szélesebb, jobban kihasználható tetőtér van, illetve jobban elhelyezhető a nagyobb alaprajzi mélységet igénylő konyhaüzem. A kompozíciót a nyugati oldalon egy kisebb melléktömeg zárja, benne kiszolgálóhelyiségekkel. A téglaburkolatú, hangsúlyos kéménnyel záródó melléktömeg egyfajta idegen test a koncepcióban, ahol a tervező lehetőséget adott magának a Mályva utcaitól eltérő, frissebb architektúra megjelenítésére az épületben. A két tömeg közötti, lapos tetővel zárt, üvegezett portál magától értetődően jelöli ki a bejárat helyét. A több elemből álló főhomlokzat összességében komolyabb, városiasabb – de mégis falusias léptékű –lett, amely nagyobb szélességével ráadásul intenzívebben tud kommunikálni a külső térrel.


alaprajz

A bejárat mögött a babakocsi-tárolóval kiegészülő szélfogó, majd közlekedőtér következik, amely nagyon jól szervezi az épület belső tereit, ahogy azt már megszokhattuk Turi Attila épületeiben. Innen az egész épület jól átlátható.Ugyanakkor a tér számos izgalmat rejt magában, változatos, emberléptékű. Innen indul a lépcső a tetőtérbe, illetve innen juthatunk a fokozatosan szűkülő folyosón a csoportszobákba. Az épület lelkét képező tércsoport alaprajzi rendszere egyszerű: négy foglalkoztató sorakozik egymás után, mindegyikhez tartozik egy kis előtér, saját raktár, illetve párosával egy-egy vizeshelyiség. Az erre merőleges irányban sem bonyolultabb a képlet, négy traktus fut egymás mellett: a folyosó, az előterek / raktárak / vizeshelyiségek, a csoportszobák, illetve az épület keleti oldalát végigkísérő tornác, fedett terasz.


fotó: Dénes György

Az épület fő tömegét a középső két traktust lefedő nyeregtető adja, amelyet kétoldalt egy-egy (a közlekedő felett növénnyel telepített) lapos tetős sáv szegélyez. A nyeregtető nyugati oldalára telepített tetősíki ablakok ötletesen világítják meg a nagy belmagasságú csoportszobákat, amelyek határoló felületeit egyszerű eszközökkel, megtörve sikerült oldottá tenni. Az épület beszorított, takart diszpozíciója miatt a két hosszoldali térfal nem értelmezhető klasszikus homlokzatként, a térfal mozgalmassága sokkal inkább taktilisan, testközelből érzékelhető. A formailag ötletes csoportszobai dobozok, illetve a közlekedőbe ékelődő gubók élvezetessé, ingergazdaggá teszik a belső és külső teret egyaránt, ami az épület funkcióját tekintve telitalálat.

Az épületet a déli, udvar felőli oldalon a kerthez kapcsolódó funkciókat magában rejtő helyiségek zárják. Negatív kritikával csupán ez utóbbi épületrészt illetném. Az épülethez mintegy hozzátapasztott íves falú raktár, a magas oszloppárokkal határolt kicsiny fedett-nyitott tér léte, megjelenése kétségtelenül illeszkedik az épület többi részére jellemző formálási koncepcióhoz, ugyanakkor enyhén az öncélúság érzetét kelti. Talán nem járok messze az igazságtól, ha itt a „kívülálló” építész huncut kikacsintását vélem felfedezni a formalizmus fentebb említett elefántcsonttornya felé.

Erhardt Gábor

 

A cikk megjelent az Országépítő 2014/04-es számában.

 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »