Csipkefüggöny és/vagy edukáció – Sorházak, láncházak, átriumházak a köztudatban

Lakhatás tematikus hetünk következő részében Pacsika Emília a sorházas, láncházas és átriumházas beépítések hazai helyzetét vizsgálja. Kiindulóponjta Szeged Újszeged városrészének ilyen típusú beépítései, de több építészt és városépítészt is megszólaltató cikke egyben e beépítési forma hazai hiányának okait is érinti. 

Tudati változásokra van szükség a magyar társadalomban, hallottam a minap egy neves jogi szakembertől. Bizonyára így van, és ezt vonatkoztathatjuk a lakhatási kultúránkra is. Úgy esett ránk deus ex machina a huszonegyedik század, hogy meg sem ízleltük, ki sem próbáltuk, mire jó a piacgazdaság. Mintha benne ragadtunk volna a hiánygazdaságban, ahol azt vettük, amit éppen kapni lehetett. Nem tanultuk meg hogyan lehetne a városokban lakni, élni ésszerűen, gazdaságosan, mégis komfortosan. A lakásra vágyó ma úgy követi a trendit, hogy nem ismeri fel saját érdekeit sem. Alig tud valamit azokról az építési formákról, amik a személyes vágyak kielégítése mellett az ideális városfejlődést is szolgálják. Őseink mintha zsigerből jobban tudták volna ezt, igaz nekik több száz év állt rendelkezésre a tanuláshoz, míg a huszadik századi rohamos iparosodás jócskán felpörgette a korábbi organikus folyamatokat. A tömeges lakásépítés Keleten és Nyugaton más-más ütemben ugyan, de átalakította a lakhatási szokásokat, formákat. Hogy ez a városlakó javára történt-e vagy sem, az nagy kérdés. 

E mondatok a budapesti Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztályának Alacsony, nagy sűrűségű beépítések című tanulmányából származnak.[1] Itt a szerzők bemutatják, hogy a lakhatások formái közül miért érdemes a csoportházakat építeni többemeletes társasház, vagy családi ház helyett. A kiváló írást olvasva felmerül a kérdés, hogy az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miért nem „fordítódnak le" az utca embere, a lakásra vágyó állampolgár számára? Ezek a közhasznú felismerések miért nem jutnak el az építtetőkhöz, a leendő lakókhoz, a befektetőkhöz? Miért maradnak a szakma kalitkájába zárva?

Boldogabb országokban társadalmi érdek a valódi ismeretterjesztés, és az igények felkutatása. A kutatások során nemcsak az derül ki, hol tart a társadalom, gondolatban, vágyakban, de az is megmutatkozik, hogy az állampolgár milyen lehetőségekről tud. Félő, hogy nem ismeri azokat eléggé és nem tudja, milyen házra, lakásra is vágyhatna? Mifelénk úgy tűnik, a kínálat szabja meg a keresletet. Erre szocializált minket a hiánygazdaság is, de ebbe a szemléletbe nem kellene beleragadni örökre. Amit kínálnak nekünk, abból választunk, annak ellenére, hogy közben megérkezett hozzánk a szabad verseny, ezzel együtt a reklámözön, a fogyasztói őrület is, miközben felnőtt az „Y" és lassan felnő a „Z" generáció is. A városlakót persze nem az urbanisztikai kérdések izgatják, inkább azok a lakhatási formák, amelyek számukra elérhetők, a családi változásokhoz igazíthatók, amelyek úgy komfortosak, hogy közben gazdaságosak, esztétikusak, emberarcúak és persze természetbarátak is. Milyen szerencsés szituáció lenne, ha a városban élő állampolgár maga választana az erején felül megépíthető családi ház helyett sorházi lakást, mert ismerné, annak előnyeit.

Volt idő Szegeden, mikor a városlakó számára komoly szintváltást, „társadalmi emelkedést" jelentett a panellakásból egy kertvárosi sorházba költözni. Újszegeden a ’70-es években kifejezett társadalmi igény keletkezett az ilyen típusú beépítésre és az átriumházas utcák kialakítására. És anélkül, hogy a tárgytól eltávolodnánk, engedje meg az olvasó, hogy egy kis kitérőt tegyünk amiatt, hogy érzékeltessük, milyen folyamatok után költöztek örömmel az újszegedi csoportházakba a középosztály képviselői.

A hatvanas években megkezdődött intenzív iparosodás tízemeletes panelházakba költöztette a munkás-és a középosztály. Az akkoriban jó nevű házgyár, a DÉLÉP áldásos tevékenysége nyomán gomba módra szaporodtak a 4-10 emeletes panelházak, lakótelepek és az állam prominens pénzintézete mindenkinek adott kölcsönt (főként azoknak, akik két gyermek felnevelését bevállalták) egy magánlakás beugrójának megfinanszírozásához. Tanácsi szociális bérlakások is épültek a nagyvárosba költözők számára, ezeket a falusias környezetet odahagyó, városi miliőre vágyó fiatalok örömmel fogadták el. Ám, tíz-tizenöt év elteltével a paneltulajdonosok szűknek érezték az életteret, zöld környezetet szertettek volna. Ez úgy manifesztálódott, hogy a környéken kiosztott hétvégi kiskertekbe (sokszor engedély nélkül) kalyibák kezdtek épülni, majd a Tisza partját – zsebkendőnyi telkeken – apró nyaralófélék kezdték benépesíteni. Kézen fekvő volt a felismerés, hogy olyan lakásokat is kellene építeni, melyeknek közvetlen kapcsolatot tartanak a természettel. A sorház, átrium ház a természet közelségével, valódi privát szférájával erre nagyon is alkalmasnak bizonyult, és hatalmas életmódváltást jelentett az ide költözők számára.

Takács Máté, Szeged város akkori főépítésze így emlékszik az újszegedi kertvárosban elindult folyamatokra. [Takács Mátéval készült interjúnkat itt olvashatják. – a szerk.]

Szeged város illetékes szakembere elfoglaltsága miatt nem tudott interjút adni a témában, azt azonban jelezte, hogy számára nagyon szimpatikus ez az építkezési forma, de sem a befektetők, sem a lakást építtetők körében nem túl népszerű. Más szakmai forrásokból tudható, hogy a régi magánházakat felvásárló építési vállalkozó abban érdekelt, hogy a drága telken minél több épületet építsen és ezekbe minél kisebb alapterületen minél több lakást helyezzen el, különben a vállalkozása nem eredményez megfelelő hasznot. Úgy tűnik tehát, hogy az elmúlt években kialakult piaci körülmények nem mindig kedveznek az ideális városfejlesztésnek. [Fontos megjegyezni, hogy az alacsony, sűrű beépítés alatt definíció szerint minimum 350 fő/hektáros intenzitású beépítést értünk. Már is jóval sűrűbb, mint egy kertvárosias, vagy egy-két szintes társasházakból álló beépítés, de alacsony, sűrű beépítéssel valójában akár urbánus 500 fő/hektáros sűrűségek is elérhetők. – a szerk.]

Pedig a szakemberek, a lakók lakhatási szempontjain túl más fontos várostervezési erényeket is látnak a sorházas, csoportházas beépítésekben.

„A klímaválság kontextusában az energia, anyag- és földpazarló szuburbanizációt egyre több kritika éri. A kortárs városfejlesztési stratégiák a barnamezős területek revitalizálását, illetve a meglévő területeken belüli sűrűsödést helyezik előtérbe." – olvashatjuk a korábban hivatkozott tanulmányban.

Talán kevesen tudják, hogy a kertvárosi családi házas építkezés milyen területpazarló, energiát elherdáló forma. Fenntarthatósága is nehézkes és nem segíti elő a kertvárosi szövet szerves kialakulását sem. A szakemberek ezért is szorgalmazzák a kertes családi házak helyett az alacsony, intenzív beépítések s preferálását. „A kerthez való vonzódás ugyanis a legtöbb családi házra vágyó embernél nem nagy kertet jelent, hanem egy kis zöldfelületet, ahol kapcsolatot lehet teremteni a természettel. Erre a sorházas, átriumházas beépítések megfelelő keretet adnak. A beépítésre alkalmas területek azonban fogynak, egyre szigorodnak a rendelkezések újabb, jelenleg nem beépíthető területek bevonására, így a jelenlegi lehetőségeket különösen fontos optimálisan kihasználni. Ezért van szükség felmutatni és nemcsak építészetileg és esztétikailag elemezni az alacsony, nagy sűrűségű beépítéseket, hanem igazolni, hogy beruházói szemmel is rentábilis lehet az ilyen típusú fejlesztés."

Nagy Imre, a Dél-Alföldi Urbanisztikai Egyesület elnökének véleménye pedig a következő:

Ideális, ha a lakó vágyai egybeesnek a várostervező szakma elképzeléseivel. És szerencsés, ha a kertvárosba költöző állampolgár maga választja a sorházi lakást, s nem kell a szoliter „villáról" lebeszélni. Ehhez fontos lenne tanulni és edukálni, mert félő, hogy városainkat lassan már nem a lakhatás humanista vezérelvei, nem is a várostervezők ésszerű elképzelései, hanem az igen csak eltorzult piaci érdekek „fejlesztik". A mainstream kereslet-kínálati arányok nem tanítják meg a lakni vágyót arra, hogy felismerje saját érdekeit, ehelyett egy torz értékrend foglyaként vásárolja meg azt, amit kínálnak neki. Pedig ma már választhatna, nem úgy, mint a létező szocializmusban, amikor eszi, nem eszi, nem kap mást alapon beérte azzal, amit „kiutaltak" számára.

Úgy harminc évvel ezelőtt egy nagyvárosi idősek otthonának berendezéséhez, nagy tételben szerettem volna függönyt beszerezni. Több lakástextil boltban faggattam a kereskedőket, hogy miért nem árulnak Olaszországból, Szlovéniából akkor már rendelhető sima selyemtüll függönyt, olyat, amin nincsen csipke se tulirózsás bordűr. A reakció a következő volt. „Itt maradna a nyakunkon, mert az emberek a csipkefüggönyt keresik." Talán mert csak azt ismerik, gondoltam némi malíciával, s megrendeltem közvetlenül a gyártótól az árut, több színben is. Mikor a függönyök az otthon társalgójának ablakára fölkerültek, nem győztem a gyártó elérhetőségét megadni az érdeklődőknek. Azóta ez a fajta függöny beépült a közízlésbe. Talán egyszer az a felismerés is beépül a közgondolkodásba, hogy milyen jó emberléptékű sorházban, láncházban, vagy átriumházban élni. Ez itt a reklám helye.

Pacsika Emília

[1] Perényi Tamás, Winkler Márk, Perényi Flóra, Takács Ákos, Gadolla Máté, Baki Áron, Kőműves Márton: Alacsony, nagy sűrűségű beépítések. Perényi Stúdió, Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztály, 2022.

Szerk.: Winkler Márk